Mint a kulturális olvasztótégelyekben általában, itt is keverednek az ország minden pontjából (tanulni) érkezett, majd itt ragadt alkotók. De a magyar Váróterem és a román Reactor együttműködésében készült Wonders ráadásul a román–magyar együttélésről is szól, akár a darab a darabban (mely témára meglehetősen másként rezonálhat valaki a színmagyar Székelyföldről, netán a román nyelvi dominanciájú Temesvárról). És a Wonders is egy irigylésre méltó, román–magyar kapcsolatokat támogató projekt keretében születik a még mindig bizonyos mértékig párhuzamos világokban élő magyar és román színházak „összébb” boronálására.

(Kár – közösségi színházi előadás tizenkét hivatását vesztett emberrel és a Madárral, r.: Szabó Réka, Jurányi Ház)

A Kárban szereplő embereket is megütötték, de az előadás alapján nekik még fáj. Nincs ebben semmi meglepő, és nem is a csillogást gyászolják, hanem – többnyire – az életük értelmét adó gondoskodást. Szabó Réka jó döntést hozott, amikor saját gyásza helyett másokéra irányította a figyelmét. A probléma átkeretezése helyett ő ellentétes útra, a dühre fókuszál, mint aki maga se nyugodott bele a helyzetébe. Az előadás legerősebb vonása az a játék, ahogyan belátást enged a próbafolyamatba, és az ott megtörtént felismerésekből farigcsál jeleneteket.

(Kör – egy gondoskodó uralkodó története, r.: Borsos Luca és Szenteczki Zita, ART-RAVALÓ, Jurányi Ház; Raubinek Lili: Respect for the 23.000, Trafó)

Szintén nem ma értesült a rendszer állapotáról a független táncos koreográfus, Raubinek Lili, aki két és fél évet dolgozott egy lakásotthonban, és az itt szerzett tapasztalataiból alkotta meg dühös előadását – Respect for the 23.000 –; a cím arra a számra utal és azok előtt tiszteleg, akik ma szakellátásban részesülnek (otthonokban, nevelőszülőknél stb.). Míg a Respect szereplői kortárs táncosok, az ART-RAVALÓ tehát állami gondozásból, gyakran zárt intézetekből kikerült résztvevőkkel dolgozik. És míg új bemutatójuk, a Kör a fiatalok elképzelte jóságos uralkodó vágyképével zárul, a Respect végtelenül sötét, pesszimista képet fest a hazai rendszerről.

(Tena Štivičić: 3tél, r.: Alföldi Róbert, Radnóti Színház; Gogol: A revizor, r.: Avtandil Varszimasvili, Nemzeti Színház)

Ezzel szemben a Nemzeti Színházban a grúz rendező, Avtandil Varszimasvili látszólag felforgatja Gogolt, valójában azonban hűbb marad hozzá, mint szeretne – és ennek oka itt is egynémely automatizmus. De kezdjük ott, hogy ha a mai magyar Nemzetiben A revizort adják, nekem ott a helyem. Nem mintha számítottam volna rendszerkritikára, hiszen a rendezőt egészen nyilvánvalóan nem érdekli a színház társadalmi funkciója, és a darabnak sem ez a rétege izgatta, amikor némileg „szecsuánisítva”, kétszintes drámává írta át Gogolt. Vagy mégis?

Danyi Gábor: Az írógép és az utazótáska. Szamizdat irodalom Magyarországon 1956–1989. Kronosz Kiadó, Pécs, 2023, 620 oldal, 5950 Ft

Danyi moralizálás helyett kitágítja a „szabadságharcos” szamizdat-narratívát. Ami nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezi a második nyilvánosságban végzett ellenálló tevékenység erkölcsi jelentőségét, bátorságát. Csak kiegészíti más, ha tetszik földhözragadt, de az igazsághoz nyilvánvalóan szintén hozzátartozó szempontokkal, mint az antropológia vagy a közgazdaságtan: például, hogy ki miből tartja fönn magát. A magam részéről ismét levontam a tanulságot, hogy az autonóm és bátor élethez nem árt némi gazdasági érzék. Ahhoz, hogy Krassó György főállásban folytathassa kiterjedt szamizdat-kereskedelmi tevékenységét, nem árt tudni, hogy rendelkezett rokkantnyugdíjjal, és az is fontos, hogy közgazdászként végzett. Mert paradox módon a magasabb előállítási költségekkel járó szamizdatkiadás esetében nem csak a diktatúra merült fel mint nehézség, hanem a profitkényszer is. Krassó György kiadója, a Magyar Október Kiadó működésében a szerző egyszerre hoz példát olyan munkatársakra, akiknek célja elsősorban a gazdasági haszonszerzés volt, és olyanokra, akik alapvetően a rendszerrel való küzdelem céljával végezték tevékenységüket, hozzáteszem, a kettő nem is feltétlenül zárja ki egymást.

(Molnár Ferenc – Mohácsi testvérek: Delila, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház; Lindy Larsson és a Bon Bon Band: Tschandala – Svédország sötét arca, Roma Hősök Fesztivál VI., Eötvös10)

„Hála” az örökösöknek, a magyar Molnár-játszás eddig szélsőségesen kiadáshű volt, ezért is üdítő színfoltjai ennek a területnek Mohácsiék (még ha nem is a Delila ennek a legékesebb példája). A 6. Roma Hősök fesztivál nyitóelőadása után az egyik főszervező, Balogh Rodrigó is őket idézte, pontosabban az egyik legszerzőibb művüket, a cigány-magyar együttélésnek dedikált csodás Csak egy szöget. Azt mondta, azon a vendégjátékon látott a Nemzeti Színházban utoljára számottevő roma közönséget és nem mellesleg álló tapsot, amint most a Tschandala is azt kapott, tudtommal először a fesztivál történetében.

(Kelemen Kristóf – Török Tímea: Életvitelszerű, Blaha Lujza tér, aluljáró – Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé – BTM Budapest Galéria; Kelemen Kristóf: Szeánsz (Necromancy) – dokumentarista VR-installáció, Jurányi Ház – VEKF 2023, Babel Camp)

És amikor életemben először felteszik a fejemre a VR szemüveget, amely egy számítógép által generált világot varázsol elém, s eltűnnek előlem a kivéreztetett független színházi területnek otthont adó Jurányi falai: azonnal ott termek a hetvenes évek szintúgy támadott alkotóinak bázisán. Jó lenne nem nagy szavakat használni, de számomra lenyűgöző az a költői erő, ahogy a hollywoodi technika politikus és kritikus eszközzé lesz a Szeánszban. Platonista filozófiává, Dosztojevszkij-regénnyé, vagy hogy még patetikusabb legyek, keresztény szertartássá (lásd kápolna), hiszen a mesélő rögtön leszögezi, hogy a valóság csak káprázat, az igazi valóság nem látható.

(Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia: Extázis, Katona József Színház)

De ennél többről van szó: mintha ma Magyarországon évjárattól függetlenül sokan lennénk kicsit rosszul, és ezen biztosan nem segít, ha csak egymás sikereit látjuk a kirakatban. Vajon lehet e kirakat mögé nézni? Mintha ezzel próbálkoznának az Extázis alkotói, amikor a kulisszák mögé is beengednek minket – igyekezve új közönséget, talán egy új nemzedéket is megszólítani. Ha nem is felforgatni, de picit legalább bemozdítani nézőtér és színpad merev hierarchiáját.

(Jérôme Bel – Udvaros Dorottya – Ördög Tamás: Jérôme Bel, Trafó)

A Jérôme Bel az, aminek látszik: első kézből kapunk bevezetést egy rendkívül szerethető koreográfus életművébe, gondolkodásába. Ma, amikor egy művész számára gyakorlatilag kötelező saját arccal állni művei mögé és képesnek lenni szórakoztatóan beszélni a munkásságáról, a művészetközvetítés pedig a munka minimum egynegyedét teszi ki, ha nem még többet, akkor itt a „bevezetés” lesz maga a mű. „Ez már az?” – kérdezhetné egy gyerek, annál is inkább, mert Udvaros úgy fűz kommentárt az életmű fordulópontot jelentő előadásaihoz, amelyekből aztán részleteket vetít le egy kisasztal mellől, hogy egy gyerek is értse.

(Szörényi Levente – Bródy János: István, a király [junior], r.: Feke Pál, Opera – Eiffel Műhelyház)

A NER-es ifjúsági esztétikában (is) a diktatórikus szocializmus és a neoliberalizmus egymásnak látszólag ellentmondó nyelve találkozik. A matiné rockopera néhány állóképében mintha egyenesen a felemelt öklű csoportos munkásszobrok élednének újra, míg Koppány számai alatt akár még a Pink Floydtól a We don’t Need No Education is elindulhat a fejünkben a farmeres, egyezményes jelekre „őrjöngő” fiatalok láttán.

(Ingmar Bergman: Suttogások és sikolyok, r.: Ördög Tamás, Dollár Papa Gyermekei – Örkény Színház)

Egyértelmű, hogy ez Kiss-Végh Emőke jutalomjátéka, és az is, hogy nagy színész, aki másféle játékot hoz ide magával. Ha közhelyes akarnék lenni, azt írnám, behozza a független színház friss levegőjét az arra jelenleg legnyitottabb kőszínházba, mégsem győzött meg teljesen arról, hogy a színházban a brutalitás megmutatásában feltétlenül a naturalizmus a legüdvözítőbb út.

(Thury Gábor – Thury Lili – Thury Zita: Közveszélyes munkakerülők, Trafó)

Nagy hatással volt rám így, a KATA eltörlése utáni időszakban, ráadásul kritikusként a Thury testvérek munkakerülés-népszerűsítő előadása a (Magyarországon duplán megnehezített) szabadúszólétről, munka és szabadidő összefolyásáról, kiégésről, kapitalizmusról és önkizsákmányolásról. Ez egy közösségi színházi előadás, amelyet a testvérek más nagyszerű szabadúszó-egyéniségekkel együtt (a névsort lásd a színlapon) készítettek egy hosszabb folyamat részeként saját nagyapjuk – mozgalmi nevén „TUTO” – tiszteletére, aki a harmincas évek illegális munkásmozgalmában végzett fontos kultúraközvetítő szerepet. És aki ezért most paradox módon majdhogynem arisztokratikus felmenővé lép elő.

(Madách Imre: EMBTRAG, rendező Székely Kriszta, Katona József Színház)

Székely Krisztáék az első jelenetben friss tekintettel, gyakorlatilag egyetlen, üde klipbe sűrítik a Tragédiát. Kicsit olyan ez a klip, mint korábbi, nagysikerű Nórájuk első jelenete, ahonnan Székely Kriszta mindenkori jobbkezével, Szabó-Székely Ármin dramaturggal akkor visszafordult egy hagyományosabb irányba. A helyzet most is hasonló. A cím remek, a rövidítés az előadásra is igaz, a három felvonásos EMBTRAG zenés-táncos mulatságként röppen el.

 (Tózsa Mikolt: It’s a MATCH – or will be – maybe, Artus Stúdió)

Ha Tinder, akkor elsőre bohózatra gondolunk. Vakrandira, ahol a pasi teljesen máshogy néz ki, mint a fotón, amit előzőleg küldött magáról. Szerencsére az efféle mimikri-színháztól Tózsa Mikolt megkímél minket. Aki látta az első, erőteljes szólóperformanszát, az Isten, haza, konyhát, amely vizsgája is volt a freeszfe performansz szakán, az tudja, hogy ő képekben gondolkodik. Megvalósításukat tekintve ezek sokszor még a hétköznapi viszonyok között értendő akrobatikus képességeket is igényelnek.

(Molnár Ferenc – Mohácsi István – Mohácsi János – Kovács Márton: Az üvegcipő, Vígszínház)

Lehet, hogy nem túl fair Mohácsiéktól azt várni, hogy bő ezerfős nézőtér előtt is próbáljanak meg reflektálni a változásra, amely 2016 Vásárhelye és 2023 Budapestje, de még sokkal inkább Molnár és Mohácsiék saját ideje közt történt. De hát ki mondta, hogy minden vágyunk fair. Talán mégis ez az érzés munkálhatott bennük is, mert a fináléban mintha megpróbálnának egy másik testvérpár, a Grimm-mesék idejéből visszatérni 2023 Magyarországára, és komolyan venni, milyen emberi viszonyok lehetnek egy tündérmese boldog befejezése mögött igaziból.

(Pintér Béla: Réka és az Oltatlanok, Újpesti Rendezvénytér)

Valójában Pintér Béla pont abban a pillanatban váltott vissza vérbeli punkba (aki mindig is volt), azaz egy sokak számára taszító, provokatív, artikulálatlan és nem utolsósorban plebejus hangvételre, amikor piaci értelemben ez a legkevésbé állt érdekében. Nézői közül, úgy tűnhetett, sokan nem akarnak még beletörődni abba, hogy a drámai összetettség helyett eluralkodjon a performansz, a kabaré, a punk és a show. Miközben ugyanezek a nézők mégsem a kifacsart, hanem az eredeti Kosztolányi-soron nevettek a leghangosabban.

Nagy Petra: Leporelló – Herfli, Lippogó, Magyar Színház; Julia Donaldson: A legcsinosabb óriás, Bánki Gergely – Fekete Anna, Jurányi Ház

Hároméves korban a csecsemőszínházi korosztály véget ér, és itt kezdődik a Jurányi „Hab a tortán!” kínálata, mely kiváló mesesorozat keretében az inkubátorház kurátorai művész párosokat – kissé a bulvárvonalra is felülve szülőpárokat – kérnek fel egy-egy gyerekelőadás létrehozására (nem mintha a művészeti szcénában – ugyanúgy, mint máshol – nem volna egyébként is markáns a „családban marad” attitűd, ami nem mindig szerencsés tapasztalataim szerint, itt viszont annál inkább). A legcsinosabb óriással hároméves kortól várják az óvodásokat, ők már egy rövid történetet is elbírnak.

És ami a legfontosabb, milyet a nézőknek? Egy évadzárás után, amíg folyamatosan azt hallgattuk, hogy a „színház ünnep”, és hogy a Színházi Olimpia a „színház legnagyobb ünnepe”, engem jobban érdekelne, mi lesz a hétköznapokkal. Mert ez lett a színházba járásból Magyarországon az utóbbi időben a többség számára: rezsicsökkentett, 200 Ft-os, bizonytalan minőségű színpadi termék, ingyenes és ezért kivételes ünnepi alkalom, ahová évente egyszer ki lehet öltözni, és még busszal el is visznek, ha a Nemzetiről van szó.

A csoport. Rendező: Bodó Viktor, 6szín

Aztán minden összefolyik, szolid „bodós” káosszá kutyulva a külső és belső eseményeket. És akkor jön A csoport „patriarchátus-monológja” (lásd Barbie-film): itthon minden ötödik nőt bántalmaznak, és megfelelő, azaz éppen nem megfelelő családi háttérből érkezve majdnem garantált, hogy valakiből függő legyen. Függőnek születünk, méghozzá nem kevesen, állítják a végén, bár addig ennek inkább ellentmondó, egzotikus és különleges esetek sorjáztak, hogy ne unatkozzunk. És nem is, mármint én egyáltalán nem untam.

(De Spiegel: Botanika, Eötvös10, SENSES Nemzetközi Fesztivál – 10. Színházi Olimpia)

Cinikus ábrázatomat végül amúgy istenigazából először egy De Spiegel nevű, úgynevezett „immerzív” belga babaszínház derítette fel, ami nem csoda, hiszen húsz éve készítenek előadásokat kizárólag a legeslegfiatalabbaknak. Amit csinálnak, az sokkal egyszerűbb, mint amit a hangzatos „immerzív” elnevezés sugall, holott nemcsak a színház, de a korcsoport lelkivilágának is mély, összetett ismeretén alapul. Megpróbálom elmesélni.