(A Fabelman család. Amerikai film. Rendező: Steven Spielberg.)  

Spielberg, a ravasz róka pontosan tudja, tőle már ennyi is elég, elvégre bármikor képes korrekt mozidarabot előállítani, ha álmából fölkeltik, akkor is. Tisztában van vele, hogy amikor egy ilyen semmi kis sztorira kiírják, hogy Hollywood urának gyerekkorát regéli el – a siker, a Globe- és Oscar-eső garantált. Ám amennyiben elfelejtjük, kiről van szó, s úgy nézzük a Fabelman-sztorit, mint egy egyszerű amerikai srác felnövéstörténetét – meglehetősen érdektelen, harmadvonalú filmecske marad.

(Babylon. Amerikai film. Rendező: Damien Chazelle.)

Nagy hát a zűrzavar, de épp ez Chazelle filmjének tárgya: a bukást megelőző káosz, amely a szabadosság termékeny táptalaja. Azon most ne akadjunk fenn, hogy a bukás nem következett be – még ha a beszélő mozi megjelenésével fényes karrierek hullottak is alá –, ellenkezőleg: a harmincas évektől Hollywood újabb aranykora köszöntött be, friss trónkövetelőkkel. A valódi válságot nem a hang megjelenése, hanem a gazdasági krízis okozta, de erről nem esik szó a filmben.

(Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája. Mexikói film. Rendező: Alejandro González Iñárritu. A Netflix bemutatója.)

A Bardo nem csupán a két haza, kultúra és eszmény közötti ingázásról szól – ugyanolyan hangsúlyosan a fantázia, az álmok és a valóság közötti tünékeny határvonalról. „Az álmok, akárcsak a mozi, valóságosak, de nem igazak. Az idő mindkettőben képlékeny. A Bardo egy utazás krónikája a két illúzió között, amelynek határai meghatározhatatlanok” – mondta a rendező. Mintha a korai szürrealisták gondolatait olvasnánk az álom és a film rokonságáról.

(Hat hét. Magyar film. Rendező: Szakonyi Noémi Veronika.)    

Karácsonyra érkezett meg s a budapesti elővetítés után el is tűnt a mozikból egy újabb szép és komoly elsőfilm, a Hat hét, Szakonyi Noémi Veronika munkája. A cím arra a határidőre utal, ameddig az újszülöttjét örökbe adó kismamának lehetősége van visszakérni a csecsemőt. Nem tudom, jó-e a szabályozás, amelyről a film kapcsán ismét fellángoltak a viták, mert ebben az alkotók sem akarnak – helyesen – állást foglalni, a filmjük nem erről szól. Ők jó szemmel meglátták a szűkös határhelyzetben a fullasztó drámát. Az anyáét, akinek negyvenkét napja van, hogy döntsön önmaga és a gyermeke jövőjéről, s az örökbefogadókét, akik szorongva figyelik az idő múlását, rettegve, hogy a babát visszaveszik tőlük.

(A döntés. Magyar–német dokumentumfilm. Rendező: Ugrin Julianna és Vízkelety Márton.)

Kis történet ez a világnagy tragédiák árnyékában, ám kis történetből is lehet nagy film. A kulcs az érzékenység, amellyel a készítők a valóság nyers anyagából kibontják az emberi sorsot – azt, ami az igazi dokumentumfilm lényege. Ritkán látni filmet, amelynek alkotói ilyen közel tudtak jutni az alanyaikhoz, elnyerve a bizalmukat, belakni magukat a mindennapjaikba, hogy a legintimebb pillanatokat, legmélyebb kríziseket is tetten érjék.

(Veszélyes lehet a fagyi. Magyar film. Rendező: Szilágyi Fanni.)

Ikertörténet a Veszélyes lehet a fagyi, mint volt Enyedi debütáns tündérjátéka, Az én XX. századom. Ismerős dramaturgiai séma, két egypetéjű ikerlányról, akik merőben ellentétes utat járnak be. Az egyszerű szövésminta, amely a tükörjáték szabályait követi, csábítana a felszínességre, ám az egyszerűség Szilágyi filmjében erénnyé lesz: áttetszően tiszta narratív struktúrát eredményez. Lányi Zsófia mértanian megszerkesztett forgatókönyve, amely a filmidő felénél kesztyűként kifordítja a történetet, hajlékonyan játszik a kétféle nézőponttal.

(19. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. Budapest, 2022. november 8–20.)

Az idei Verzió középpontjában Ukrajna állt. Rendben van ez így: a művészeti, tudományos, sőt, sportesemények világszerte hasonló szolidaritási gesztusokat tesznek. A Cannes-i fesztivált az idén Zelenszkij videóüzenete nyitotta meg, mert az igazi művészet, bármit mondjanak is a finnyáskodók, politizál: kiáll a szenvedők, a megnyomorítottak és megszomorítottak mellett. Ez a fajta természetes szolidaritás sehol a civilizált világon nem számítana különlegesnek – kivéve Magyarországon.

(A szomorúság háromszöge. Svéd–amerikai–angol–francia–görög film. Forgatókönyvíró-rendező: Ruben Östlund.)

Ruben Östlundnak sorban a harmadik alkotása játszódik abban a közegben, amelyről kevés mai film szól, mert megközelíthetetlennek látszik: a high society elzárt világában. Elsőként a Lavina, aztán A négyzet, s most A szomorúság háromszöge. Mindhárom díjat nyert Cannes- ban, utóbbi kettő Arany Pálmát, ami így egymás után eddig csak a legnagyobbaknak sikerült. A cannes-i fesztiválpalota vörös szőnyegén black tie-ban és nagyestélyiben parádézó úri közönség láthatóan semmit nem élvez jobban, mint az úri közönség kigúnyolását.

(Fűző. Osztrák–luxemburgi–német–francia film. Rendező-forgatókönyvíró: Marie Kreutzer.)

Vélhetnénk, a címbéli fűző a szigorú kötöttségek jelképe, de erről sincs szó: a hősnő maga erőlteti egyre szorosabbra a szörnyű ruhadarabot. Ez a mániája, s vele a beteges diétája inkább testképzavarra utal, mint az udvari etikett kényszerére. A dolog paradoxona, hogy a míder a valóságban tényleg szerepet játszhatott Erzsébet halálában: az ellene elkövetett merénylet után ezért nem vehették azonnal észre súlyos sérülését, amely késlekedésbe később belehalt. A film készítői más halált szántak neki, tökéletesen elrugaszkodva a tényektől, ami nem lenne gond, ha lenne értelme, ám nem derül ki, a költött vég mit tesz hozzá Sissi drámájához (a rákövetkező ízléstelen zárókódáról nem is beszélve).

(Bereményi kalapja. Magyar film. Rendező: Papp Gábor Zsigmond)

Bereményi csaknem összes munkája személyes élményekből táplálkozik, mégis, újabb kori irodalmunk egyik legrejtőzködőbb alkotója ő. A maga építette legendárium tarka paravánja mögé rejtőzik, lehetetlen elválasztani a valódi történéseket az elképzeltektől, az emlékeket a tényektől – a kettő játéka adja szövegeinek összetéveszthetetlen ízét. Játékos alkat, mintha folyamatosan bújócskázna. Papp Gábor Zsigmond portréfilmje ezt a Bereményit állítja elénk: a saját legendájával játszót. Meg sem kísérli, hogy a legendák mögül a szerzőt előcsalogassa, ellenkezőleg, tovább építi a Bereményi-mítoszt.

(18. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 2022. szept. 9–17.)

Négy magyar premiernek adott otthont Miskolc, róluk is lesz alkalom majd bővebben szólni. Közülük az Erőss Zsoltról készült Magasságok és mélységek harmonikusan illeszkedett az idei program gerincét adó ember-természet tematikába. Az elsőfilmes Szakonyi Noémi átütően tehetséges Hat hétje megérdemelten nyerte el az erős játékfilmes mezőnyben a fesztivál nagydíját.

(Elvis. Amerikai–ausztrál film. Rendező: Baz Luhrmann)

A mozgókép korának celebjeiről mozgóképet készíteni jószerivel reménytelen vállalkozás. A hangsúly az emberi drámáról óhatatlanul a színészi megjelenítésre tevődik át, ezért is válhatott ez a szubzsáner a színészközpontú Hollywood kedves gyermekévé – sztár játszik sztárt –, s emlegetnek rendre, a film minőségétől függetlenül, „Oscar-várományos alakítást” az ilyesfajta kifejezésekkel élő kritikusok.

(Ott torony volt. Víg Mihály-portré. Rendező: Kécza András.)

Nagy történet ez, megírásra vár. A százperces portréfilm mindezt nem pótolhatja, nem is célja. Az említettek mellékalakok csupán, az intim premier plán háttérfigurái, elmosódott nagytotálban. A film hőse Víg Mihály, akinek csendes, visszahúzódó alakja szinte mindig, mindenhol jelen volt, s aki nélkül ez a történet nem írható meg. A külső, a megjelenés változott, de a dalok nem: ma is ugyanolyan erővel szólnak.

 (The Beatles: Get Back. Angol–amerikai–új-zélandi film. Rendező: Peter Jackson.)

Nem tudni, mi és milyen alapon került be a kétórás moziverzióba (a hét és fél órás tévésorozatba nyilván sokkal több), de belőle nagyon kevés derül ki a Beatles titkáról. Talán azért, mert nincs titok, épp ez a Fab Four lényege. Hogy minden tiszta és egyszerű, ez tükröződik a muzsikájukban. Kézbe veszik a gitárt, odalépnek a mikrofonhoz, s olyan természetesen születik meg a dal, mint a tiszta hangú, romlatlan gyerekek ajkán. Nincs mellényúlás, rontás, konfliktus, erre mintha alkatilag képtelenek volnának.

(Il Cinema Ritrovato, Bologna, 2022 jún. 25. – júl. 3.)

Bologna, amely az európai kultúra és oktatás egyik bölcsője, az újrafelfedezett mozi ideális helyszíne. Nemcsak a filmek mások itt, hanem a fesztiválnépség is. Mozis kutatóhelyekről, archívumokból, egyetemekről, laborokból érkeztek – közülük az egyik legismertebb épp a Cineteca di Bologna –, szelíd, kedves arcok, akik őszintén örülnek egy-egy szépen felújított Bunuel-, Sirk-, von Stroheim-, Renoir- vagy Murnau-klasszikusnak, s vitatják meg délelőttönként a restaurálás művészi és etikai problémáit.

(21. Transilvania International Film Festival. Kolozsvár, jun. 17–26.)

Száz év után Kolozsvár ismét felkerült a nemzetközi filmművészet térképére mint a régió egyik legizgalmasabb filmes találkozójának barátságos otthona. Az idén a két díszvendég Lengyelország és Izrael volt, ám számunkra fontosabb, mert példaértékű, az immár hagyományos Magyar Napok visszatérő rendezvénye.

(Quo vadis, Aida?, boszniai–osztrák–román–holland–német–lengyel–francia–norvég–török film. Rendező: Jasmila Žbanić)

Srebrenica ma Mariupol és a földdel egyenlővé tett, ártatlan civilek temetőjévé vált többi ukrán település, amelyeknek – akárcsak korábban Srebrenicáét – most tanuljuk a nevét. Nacionalista tébolytól fertőzött térségünkben időről időre – ahogy a költő írja – megőrül a Sátán. A civilizált világ döbbenten figyeli ismét, mi történik a kapuinál, s ezúttal is tehetetlen. Többek között erről szól Jasmila Žbanić filmje.

(6. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál. Szeged, május 24–28.)

Szeged egyike a világ kevés számú operatőr fesztiváljainak – magam mindössze négyről tudok –, s mivel a világfesztiválok zsűrijei a képek mestereivel nem foglalkoznak, csak itt kerülhetnek a figyelem középpontjába. Nagy volt ezért az érdeklődés, négyszáz nevezésből került ki a negyvennél több versenyfilm, mellettük információs programok, speciális vetítések, köztük Jancsó, Mészáros Márta, Pálfi György munkájáé a zsúfolt Széchenyi téren.

(Katinka. Magyar dokumentumfilm. Rendező: Pálinkás Norbert.)

Ennyiben egy kivételes nő története a Katinka, aki mindent megnyer, amit lehet, ám már másfajta célok érdeklik. A mágikus hatású Shane Tusup után egy feltétlenül szerető, nem követelő partner, egy ház, egy kert, egy barátságos kutya, utazások olyan helyekre, ahol nem csak szállodai szobákat és uszodákat lát, ahol nyugodtan élvezheti a tájat, és nem kell a másnapi versenyre gondolnia. A film egy asszony felnövéstörténete, öntudatra ébredése, aki immár nem akar sem másoknak, sem a szerepének megfelelni, csak önmagának.