Az ekkori Sartre-ra pontosan illik az a Louis-Ferdinand-tól vett idézet, amit az 1938-ban megjelent első regénye, Az undor elé tűz: „Ennek a fiúnak semmilyen kollektív jelentősége sincsen: éppen hogy egyén.” Ebben az időben Sartre eleve elutasít mindenféle politikai áramlatot, intézményt. Maga a hatalom és annak gyakorlói gyűlöletesek számára. Különösnek tűnik, de a nácizmust és a Harmadik Köztársaságot ugyanazon mércével méri. Amikor negyven évvel később, 1977-ben Sartre legjobb ismerője Michel Contat egy portéfilmben megkérdezte az akkor már világhírű író-filozófust, hogy a nácizmus miért nem befolyásolta tevékenységét, azt válaszolta, hogy akkor úgy gondolta, a nácizmus nem különbözött a Harmadik Köztársaság miniszterelnökének, Gaston Doumerge-nek a kvázi-diktatúrájától. Sartre-nak ez az apolitikus magatartása még élesebb fénybe kerül, amikor 1934-ben a fasizmus fenyegető megerősödésével szemben Franciaországban Paul Langevin professzor megalakítja az Antifasiszta Értelmiségiek Bizottságát (Comité de Vigilance des Intellectuels Antifascistes), amelyhez tömegesen csatlakoztak a francia baloldal antifasiszta érzelmű entellektüeljei. Az ez év nyarán Franciaországba visszatért Sartre ezúttal is közömbös marad az események iránt. Amikor pedig 1935 márciusában Hitler visszaállítja a kötelező katonai szolgálatot, Franciaország jobb és baloldali értelmisége egyaránt pánikba esik. A baloldal hatalmas július 14-i ünnepséget szervez. Simone de Beauvoir A kor hatalmában beszámol arról, hogy Sartre-ral együtt ezúttal is csupán szemlélője az eseményeknek.

Ugyancsak a mű modernségének fémjelzője a Gide által megannyiszor igényelt olvasói részvétel. A Mocsarak előszavában Gide megfogalmazza mindazt, amit jóval később az olvasásesztétika és a modern írók is megtesznek: „Mielőtt másoknak megmagyaráznám könyvemet, azt várom, hogy mások megmagyarázzák azt nekem. Magyarázatot adni azt jelenti, hogy azonnal leszűkítjük a jelentését; mert ha tudjuk is, mit akartunk mondani, nem tudjuk, csak ezt akartuk-e mondani. Mindig többet mondunk, mint AZT. És engem az érdekel, amit anélkül tettem bele, hogy tudtam volna, mi az. Ez az akaratlan rész, amit isteni adománynak szeretnék tekinteni. Egy könyv mindig együttműködés, és minél többet ér egy könyv, annál kisebb az írói rész és annál nagyobb az isteni adomány. Mindenhonnan a dolgok megvilágítását várjuk; a közönségtől műveink felfedezését.”

Az a Sartre, aki korábban minden megszólalásában kíméletlenül ostorozta a kommunistákat, 1945 és 1952 között közel került a kommunizmushoz Részben ezzel magyarázható, hogy nyíltan ellenséges hangot ütött meg Prousttal kapcsolatban. Csakúgy, mint Flaubert-t és Baudelaire-t, szőröstül-bőröstül a burzsoá irodalom zsákutcájába terelte. Az 1945-ben Simone de Beauvoirral megalapított Les Temps modernes című, kifejezetten baloldali szellemiségű folyóirat beköszöntőjében Sartre Marcel Proust példáján leszámol a „burzsoá” irodalommal. Ahhoz, hogy megértsük, miért volt szálka Proust Sartre szemében, idézzük a beköszöntőben mondottakat az elkötelezett irodalomról: „Nem akarunk szégyenkezni, amiért írunk, és semmi kedvünk csak azért beszélni, hogy ne mondjunk semmit. Egyébként, még ha akarnánk, se tehetnénk meg: erre senki sem képes. Minden írásnak van értelme, még ha ez az értelem messze áll is attól, amit a szerző szeretett volna adni neki. (…) Minthogy az író semmiképp sem vonulhat félre, azt akarjuk, hogy szorosan kapcsolódjék a korához, amely egyedüli lehetősége: a kor őérte van, s ő a koráért.”

De Gaulle kora ifjúságától kezdve érez írói elhivatottságot. Tizenöt éves, amikor megírja húsz oldalnyi, A németországi hadjárat című jóslatszerű szövegét, amelyben egy 1930-as ütközetben Charles de Gaulle tábornokként védi Franciaországot a német megszálló csapatok ellen. Charles Luage álnéven több írása jelenik meg, köztük Egy rossz találkozás című verse, amit később a kritika „rossz utánzatnak” nevez. 1920 és 1930 között számos cikket ír, többek közt a Revue militaire française számára. Harminchét éves, amikor Pétain Marsall megbízásából a francia hadsereg történetén dolgozik. 1927-ben a Revue militaire française jelenteti meg Fáklya című, három jelenetből álló színdarabját, amelyben a francia katonák életéről szól a francia forradalom és a második restauráció közötti időszakban. Megoszlik a kritikusok véleménye arról, hogy De Gaulle irodalmi karrierje ezzel a színdarabjával vagy a Háborús emlékiratokkal kezdődik.

A regény a főhős, Meursault anyjának halálával kezdődik és a fiú kivégzésével végződik, akit nem azért ítélnek halálra, mert megölt egy arabot, hanem azért, mert nem sírt anyja temetésén. Maga az író is erre utal Az idegen amerikai kiadásához írt előszavában: „Egyetlen mondatban, igaz, egy nagyon meghökkentő mondatban foglaltam össze már régebben Az idegent. „A mi társadalmunkban mindenki a halálos ítélet veszélyének teszi ki magát, aki nem hullat könnyet az anyja temetésén.” Ezzel csak azt akartam mondani, hogy regényem hősét azért ítélik el, mert nem tartotta be azokat a játékszabályokat, melyeket egy bizonyos szituáció megkíván. Ebben az értelemben idegenként áll azzal a társadalommal szemben, amelyben él.”

Albert Camus: A bukás. Fordította Dunajcsik Mátyás. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 162 oldal, 2699 Ft

A bibliai idézetek fordításai a továbbiakban sem problémamentesek egyik fordításban sem. Camus mindenütt idézőjelbe teszi bibliai idézeteit. Ezeknek a magyar bibliafordításokban megvan a hiteles fordítása. Valamilyen módon mindkét fordító elferdíti Camus idézeteit. „Moi non plus, je ne te condamne pas” – olvassuk Camus-nél. Szávai így fordította: „Én nem ítéllek el téged.” Dunajcsiknál: „én nem ítélkezem feletted”. A bibliafordításban János evangéliuma nyolcadik részében ez áll: „Én sem kárhoztatlak.” Egy másik pontatlanság: „Sur cette pierre, je bâtirai mon église” (Én ezen a kősziklán építem majd fel az egyházamat) – idézi Camus a Bibliát. Szávainál: „Erre a kősziklára építem egyházamat.” Nem mindegy, hogy kősziklára vagy kősziklán, és a jövő idő is fontos az eredeti idézetben. Dunajcsik pedig „kiegészíti” a Camus-idézetet, és átveszi a bibliafordítás teljes mondatát: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel az egyházamat.”

Fenti megjegyzéseim mit sem vonnak le Dunajcsik Mátyás fordításának értékeiből.

Apollinaire és Picasso elválaszthatatlan barátok lesznek. Egy korai cikkében a költő megvédi festő barátját az egyik legismertebb mű­kritikussal, a Gauguinhez közel álló Charles Morice-szal szemben. Morice Picasso 1905‑ben rendezett kiállítása katalógusának előszavában többek közt ezt írja Picasso kék korszakbeli festményeiről: „Különleges az a steril szomorúság, ami ennek a fiatalembernek valamennyi művére nehezedik.” Apollinaire a Revue immoraliste hasábjain válaszol Morice vádjaira: „Azt mondják Picassóról, hogy alkotásai korai kiábrándulásról árulkodnak. Én ennek az ellenkezőjét gondolom. Minden elbűvöli, és úgy vélem, hogy kétségkívüli tehetségét olyan fantázia szolgálatába állítja, ami a fenséges és a borzalmas keveréke, visszataszító és finom.”

1907-ben nemcsak Picasso művészetében, de az egyetemes festészetben is új korszak kezdődik. Ebben az évben alkotja meg Az avignoni kisasszonyokat. A kép a Barcelona Avignon nevű utcájában lévő bordélyház lányait mutatja be, innen a mű címe, amely eredetileg az Avignoni bordélyház címet viselte. A festmény nem csupán a kubizmus beharangozója, hanem a festészet forradalmasítója is.

Június 16., „a magyar Bloomsday” nemcsak az Esterházy család kitelepítésének napja. Ezen a napon, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, majd 1989. június 16-án történt meg újratemetése. Erről a napról Esterházy több helyen is szól: „június 16-dika az a nap, melyben James Joyce szerint egész életünk, sőt létünk tükröződik avagy ragyog; június 16-án született Anna, s ugyanezen év ugyanezen napján telepítették ki az író családját – akkor érhettek a kijelölt kényszerlakhelyre, egy észak-magyarországi kulákportára, amikor Anna anyjának megkezdődtek a perces fájásai, és 7 évre rá ezen a napon végezték ki Magyarország miniszterelnökét, elhárítva mint akadályt az új korszak elől, melyet azután sajátos ötlettel és némi okkal konszolidációnak neveztek.” – olvassuk a Hrabal könyvében.

Apollinaire és Breton kapcsolata egészen az előbbi haláláig bensőséges marad. Breton 1915 decemberében írja első levelét Apollinaire-hez. Ekkor Nante városi kórházának neuro-pszichiátriai központjában orvostanhallgató. Válaszában Apollinaire jelentős tehetségű költőnek mondja Bretont. Breton pedig Apollinaire-ben „egy újfajta költői orientációt” fedez fel, és 1916. január 28-án írt levelében feltétel nélküli csodálatát fejezi ki: „Őszintén bevallottam az Ön által rám gyakorolt hatást. Vonzereje olyan erős, hogy jelenleg az írásról is lemondok.” Kell-e nagyobb elismerés, mint a későbbiekben „a szürrealizmus pápájának” nevezett André Bretoné?

Ötszázharminc éves François Villon verseinek első kiadása. Villon verseit elsőként Pierre Levet adta ki 1489‑ben. Ezt még a tizenötödik században kilenc kiadás követte. A tizenhatodik század első felében a kötet huszonötször került különböző kiadók nyomdagépei alá. A leghíresebb az a változat, amelyet Villon nagy csodálója, I. Ferenc francia király kérésére Clément Marot adott ki 1533‑ban. Kilenc év alatt tíz reprint jelzi Villon népszerűségét. Marot Villon nyelvezetében kívánja helyreállítani az 1532‑ben hibásan közölt szövegeket, és az olvasást segítő jegyzetekkel látja el a verseket. Marot nem csupán az 1532‑ben megjelent kiadás hibáinak kijavítása miatt fogott vállalkozásába, de az is felháborította, hogy abban olyan novellák is szerepeltek, amelyeknek semmi közük nem volt Villonhoz, mégis úgy tűntek, mintha az ő művei lettek volna.

A villoni életmű könnyebb követhetősége kedvéért Clément Marot címeket adott a balladáknak. Említsük itt példaként azt a hármat, amelyet Villon tudatosan helyezett egymás után: La Ballade des dames du temps jadis, (Ballada a hajdani idők dámáiról), La Ballade des seigneurs du temps jadis (Ének hajdanvaló urakról) és La Ballade en vieux langage françois (Ének eleink beszéde szerint). A megelőző korok híres asszonyainak és férfiúinak felidézése az „ubi sunt” (hol vannak) latin nyelvű formula szerint történik, amely a Bibliától napjainkig fellelhető az irodalomban. A Ballada a hajdani idők dámáiról refrénje közmondássá vált: „Hol van már a tavalyi hó?

A mű ezzel a mondattal kezdődik: „Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket.” Mégis igen kevés utalás történik az 1930-as évek társadalmi-politikai történéseire. Az egyén és a világ találkozása során a Lét két lényeges vonatkozása kerül megvilágításra: a szabadság és az abszurd. Roquentin számára ez a szabadság abszolút, ami az abszurdumba torkollik, amelyben a főhős a Lét kulcsát véli felfedezni. Később a háború, az ellenállás hatására, a szituáció fontosságának megjelenésével, Sartre az abszolút szabadság gondolatát megtagadja.

Sartre valamennyi kritikusa észrevételezi, hogy a filozófia, a színház és a regény közül az utóbbi az író legkevésbé természetes kifejezési módja, sőt ennél tovább menve, a legtöbben nyíltan vagy burkoltan „tézisregényként” kezelik a sartre-i regényt, vagy egyenesen bukott kísérletnek tartják. Egyes kritikusok szívesen interpretálják Az undort Heidegger filozófiájának egyszerű vulgarizálásaként, ugyanakkor az utolsó lapokon Husserl Formális és transzcendentális logika (Formale und transzendentale Logik)című művének azon tételét látják illusztrálva, amely az „Essenz” és „Existenz” fogalmát állítja szembe.

Könnyen lehet cáfolni, hogy Sartre Husserl hatása alatt írta volna Az undort.

A vendégszöveg alkalmazása még csak nem is a modern irodalom vívmánya. A tizenhatodik században Michel de Montaigne, az esszé megteremtője, mintegy négyszáz részt emel át műveibe Plutarkhosztól. Igaz, hogy Montaigne korában az irodalmi alkotás alapelve az utánzás volt. Az írók legitimitását a nagy elődöktől való átvétel adta meg. Másrészt Montaigne igen szűk körű elit számára írt, amely minden nehézség nélkül azonosítani tudta a nem jelölt Plutarkhosz-idézeteket.

És ki nevezné André Gide-et posztmodern írónak? Pedig műveiben Esterházyhoz nagyon közelálló módon használja az idézeteket. A francia új regény Nobel-díjas reprezentánsának, Claude Simonnak a regényeit a kritika „a posztmodern előszobájának” tekinti. Csakúgy, mint Gide idézési technikája, Simoné is emlékeztet Esterházy módszereire. Gide és Claude Simon példája kellőképpen óvatosságra inti azokat, akik az intertextualitást a posztmodern regényhez kötik.

Ahogyan a vendégszöveg szerepe, az irodalmi plágium vádja sem mai keletű. Lautréamont egyenesen „szükségszerűnek” nevezi. Az sem ismeretlen, hogy Corneille-t és Madame de Lafayette-et is plágiummal vádolták. Azt lehetne mondani, hogy az irodalmi plágium egyidős az irodalommal.

Kamel Daoud: Új vizsgálat Meursault-ügyben. Fordította Pataki Pál. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2016, 158 oldal, 3250 Ft

Az Új vizsgálat Meursault-ügyben mesélője egy öregember, Harun, aki azt kutatja, „ami Az idegenből hiányzik”: a meggyilkolt arab és családja történetét. Pótnyomozása során a mesélő minduntalan visszatér testvére meggyilkolására. A történetből, a nyomozás tényéből adódódik a detektívregényhez hasonló cselekménybonyolítás.

Harun minduntalan visszatér legnagyobb sérelmére és fájdalmára, hogy testvérét még a nevétől is megfosztotta Camus regénye. Felteszi azt a kérdést, ami Az idegennel foglalkozó kritikusokat is foglalkoztatta, és amire a legkülönfélébb válaszokat adták: mi az oka annak, hogy a perben azért ítélik Meursault-t halálra, mert nem sírt az anyja temetésén, és nem azért, mert megölt egy arabot?