Mottó:  „Mértani vagy szervi jellegű, elemi formákra
van szükség, amelyek éppen végső egyszerűségük révén
alkalmasak arra, hogy bennük, mint középpontban,
a dolgok roppant körének közös értelme,
eleven összefüggése nyilvánuljon.”

(Kállai Ernő)

„Mi, akik elébb még óriásokként álltunk szemközt az Egésszel,
most eltörpülünk a részek mellett.”  (Goethe)

Várady Róbert metafizikus festőként most a valóságról elmélkedik, realisztikus, ám nem realista, álomszerű, ám nem szürreális képekben. Magányos alakok haladnak nem létező, soha el nem érhető célok felé, hajléktalanok ülnek üres térben, az ürességben. Ruhájuk, arcuk mai, ám ők maguk időn s téren kívüliek. Hideg, szenvtelen a környezet, s maguk az alakok is szenvtelen pontossággal ábrázoltatnak. Két alak ül egymás mellett, talán szegények, talán nincsenek is. Másik három, jól öltözött személy mobilozik. Mintha csak a Mátrix egy jelenetét látnánk. Itt vannak vagy az Eredet egyik filmrészletében? Ők azok? Kik ők? Megfejthetetlen.

Várady úgy teremt metafizikai légkört alakjainak, hogy közben egy pillanatra sem „festi át” a valóságot. Csak hozzáad vagy elvesz. Színeket ad hozzá, teret vesz el. Alakjainak karaktere akár egy androidé, miközben nyúzott, megfáradt vagy kisimult, jól ápolt arcok. Nem e világiak.

 Van-e közünk hozzájuk? Mit mondanak nekünk, mit mond róluk Várady? Észreveszi a köztünk járó időn kívüliséget. Amikor elfelejtkezünk arról, hogy mi magunk is láthatóak vagyunk, pedig akik körülvesznek, azok számunkra észrevétlenek. „Azt látni, amit mindenki láthatna, de senki se lát.” (Paul Valéry). Várady talán ezzel próbálkozik, ezt üzeni képeivel nekünk.

Szinte felrobban a kép. Eruptív élményként jelennek meg Kopasz Tamás vásznai, papírmunkái a néző előtt. Kopasz évtizedek óta használja ezt a dinamikus, gyakran a tassizmus kereteit is szétfeszítő kifejezésmódot. Függőleges sávok mint lávaömlés vagy vízesés zúdulnak lefelé a kép alsó szélei felé, néha megtörnek egy középső, gomolygó ellenerő hatására. Kopasz zenei indíttatású, gyakran zenére is készülő művei a szürkék ezer árnyalatát, majd az azokba kapaszkodó lilák, okkerek, sárgák sávjait használja fel képépítési céljaira. Olaj, akril, tus keveredik a felületen, teszi még energikusabbá a felbomló formákat.

A detonációk, melyek ecsetmozdulatok révén, komoly fizikai és szellemi erőkifejtés nyomán keletkeznek, világokat takarnak el, mögöttük, alattuk talán egy békés idilli lét nyomai láthatóak, de mint a száguldó láva a termékeny földet, úgy perzselik fel és tüntetik el Kopasz színkötegei a mögöttes tartományokat.

A zenét említettem, s valóban, Concerto grossók – régi barokk zenekari művek – diadalmas fanfárai, kürtjei és dobjai kísérhetnék Kopasz Tamás képi világát, no meg az a free jazz létérzés, melyet zenekaraival maga is átél, szaxofon- és gitárhangjai segítségével.

A test bomlása, a személyiség átváltozása, az étertest eltűnése. Metamorfózis a ceruza, kréta, festék vonalhálóiban. Ez Kovács Péter művészeti programjának meg-megújuló, magára rótt feladata. A fonalszerű, pókháló finomságú struktúrák által befont, azok segítségével kirajzolódó csontváz-homonculus, arc, romlandó test mögött a „romlás virágai” véglényeinek felismerése és lerajzolása. Kovács rajzoló művész, akkor is, ha színeket használ, akkor is, ha fest. Festve rajzolja ki magából az enyészetet és a természet által determinált test fogságát. A pókfonál által bebábozódott vagy abból rángatózva szabadulni akaró ember kínjait, fogságának – életének – fázisait láthatjuk Kovács rajzain. Ha hasonlítanom kellene Kovács képi világát valakiéhez, hát Horst Jansen ridegebb, idegesebb és kuszább fonadékportréit idézném fel. Kovács mívesebb, érzékibb vonalhasználata fájdalmakat és néha örömteli vergődéseket mutat be.

Tájszerűek is ezek a rajzok, embertájak, dombok-mellkasok,völgyek-ölek, horpadt hasak váltják egymást, mintha útirajzokat figyelnénk. Egy lélegző, élő táj mozgását.

 Kovács látszólag szabadon szárnyaló vonalvezetése rendkívül fegyelmezett. Sűrűsödő és ritkuló formarendek, firkás és fegyelmezett vonalak váltogatják egymást. Ha színesben fogalmaz, a sárgás tónusok fölé kékek, vörösek rendelődnek, zöld és barna struktúrák. A ceruzarajzokon inkább a sűrűbb és ritkásabb vonalkötegek adják meg a tónusmozgást.

Vázlatfüzetében a csontok és a tájak, az arcok és a testek néha tökéletesen előbukkannak, szinte megfigyelésszerű pontossággal, majd elenyésznek a vonalgombolyagok között.

Szürreálisnak is mondhatnánk Kovács Péter látomásait, azonban inkább tartom őt mesélő realistának. Muszorgszkij A halál dalai és táncait és Mahler Gyermekgyászdalok dalciklusait érzem közel Kovács Péter munkáihoz. Gyászmunka derűvel és eltökélt szeretettel.