Ha Magyarország kormánya nem folytatna dezinformációs kampányt a „béke” jelszavával, akkor is nehéz volna követni, mi történik pontosan az oroszok Ukrajna elleni háborújában, és milyen politikai játszmák zajlanak a háttérben. Szenvedélyek, elfogultságok, félelmek és nem utolsósorban manipulációk zavarják a tisztánlátást. Kevesen ismerik annyira a valóságos helyzetet, mint Glen Grant, aki éveken át volt – gyakran kritikus – tanácsadó az ukrán védelmi minisztérium mellett, mi­után bebizonyosodott, hogy a semlegesség nem védi meg Ukrajnát az orosz agressziótól, és megindult a közeledés a NATO-hoz. Reformokra volt szükség, ám ezek nemegyszer elmaradtak.

Miután Trump megnyerte az elnökválasztást, a kormánybérenc hazai propagandisták és hű fogyasztóik rögtön nekirontottak David Pressman amerikai nagykövetnek mámoros örömükben, amiért viszonylag hamar lejár a megbízatása. A csujogatások közül a „Pressman go home” volt a legenyhébb, a többivel nem zilálom az idegeket.
Túl a szokásos gyűlöleten, ami azért övezi, mert bántja Orbánt és beosztottait, az indulat mögött az a feltevés rejlik, hogy az amerikai nagykövet belpolitikai súlyú és hatalommal bíró személyiség. Pedig nem tesz mást, mint hogy a saját kormányának politikáját képviseli az adott országról szerzett információkhoz igazodva. Tökéletes informáltság viszont nincs. Személyiségtől és előzetes politikai tapasztalattól is függ, hogy egy diplomata mit hisz el, és mit mennyire vesz komolyan.

Október 23-án Orbán Viktor, sok más elborult elmesziporka között, ezt tudatta a Millenáris közönségével: „Politikai ellenfeleink szerint menni kell. [Mármint háborúba Oroszország ellen – SZ. J.] Nekik 1956 tanulsága az, hogy harcolnunk kell Ukrajnáért, sőt Ukrajnában. Nekünk 1956 tanulsága az, hogy csak egyetlen dologért, Magyarországért és a magyar szabadságért szabad harcolnunk. Magyarországért és a magyar szabadságért most azzal tehetjük a legtöbbet, hogy nem veszünk részt mások háborújában.” (Mindezt két nappal azután, hogy elfogadták a törvénymódosítást, miszerint a parlament helyett a kormány dönthet a magyar honvédség külföldi bevetéséről. Csádban tehát a mi háborúnk zajlik.)

Harsogott a tömeg: „Hazaáruló!”, valahányszor csak elhangzott Orbán Balázs neve a Kunigunda úti tüntetésen, a hírhamisító központ előtt. És az embernek megfordult a fejében, mekkora bravúrt sikerült a miniszterelnök politikai igazgatójának végrehajtania, midőn pár mondattal ráébresztette a nagyközönséget főnöke külpolitikájának hazug és nemzetellenes voltára, és milyen trükkös volt, hogy közben fél kézzel az állami 56-kultusz álságosságát is leleplezte így, az ünnep küszöbén.
Persze ha továbbgondolom, egyáltalán nem biztos, hogy az említett álságosság túl sokak tudatáig eljut. Ha még tovább: nem látom jelét, hogy általános tudás volna, miszerint a kormányzat (nevezzük röviden és semlegesen így) semmilyen jelszavának nincs semmi köze az igazsághoz.

A legújabb közvélemény-kutatások eredményét, miszerint pár százalékra csökkent a különbség a Tisza Párt és a Fidesz között (előbbi az utóbbi „nyakában liheg”, ahogy rutinos címszerkesztők mondják az ATV-től az RTL Klubig), lehet optimistán értelmezni. Azaz úgy, hogy itt egy versenyfutás zajlik, ahol a Tisza Párt gyorsabb, eddig nem lihegett nyakban, most már, lám, igen, tehát gyorsabb, és hamarosan meg is előzi a Fideszt. Ez egy trend. De lehet jóslás nélkül is szemügyre venni, és akkor az a megtörtént tény marad, hogy a semmiből jött Tisza Párt villámgyorsan lenyelte az ellenzék fennmaradó részét, amit a szavazók ezek szerint könnyen nélkülöznek, és ezzel visszaállt a 2010 előtti de facto kétpártrendszer. Ám ez a lezárt tény nem elegendő alap semmilyen 2026-ról szóló jóslathoz.

Mára lényegében megszoktuk, hogy a budapesti kormányzat az EU-ban és a NATO fórumain – hol a kárpátaljai magyarság helyzetére hivatkozva, hol egyszerűen csak a „béke” jelszavával – minden módon igyekszik akadályozni az orosz agresszió ellen védekező Ukrajna segítését. Meglepőek azonban a vezető lengyel politikusok az utóbbi hónapokban elhangzott nyilatkozatai. Ezek szerint az ukránok támogatását eddig a leginkább sürgető Lengyelország is hátráltatná az uniós csatlakozási tárgyalásokat, arra hivatkozva, hogy Ukrajna nem számolt el a volhíniai mészárlással (a témáról lásd Pálfalvi Lajos cikkét: Az ukrán baltás etnopolitka, ÉS, 2018/13., márc. 29.). A történelmi sérelmekből kiinduló politizálás nálunk is nagyon ismerős, de miért éppen most erősödött fel Lengyelországban? Erről kérdezem Jacek Pawlickit, a varsói Newsweek Polska geopolitikai kérdésekben szakértő kommentátorát, aki korábban a Gazeta Wyborcza brüsszeli tudósítója volt.

Lebontották a Budavári Palotának azt a szárnyát, ahol korábban a Ludwig Múzeum volt (előtte meg a Munkásmozgalmi Múzeum várta itt a látogatókat, talán ez lehetett a megbocsáthatatlan bűn), pontosabban az „1960-as évekbeli hozzáépítést” bontották vissza, körülbelül azzal az indokkal, hogy az építészek és szakmunkások kommunista stílusjegyeket alkalmaztak. Mármint a homlokzatokról elhagyták a historicista csicsákat, és változtattak ama világszép történelmi arányokon – a komancsok már csak ilyenek –, de pár év múlva ez a szárny is az eredeti szépségében ragyoghat. A cél az eredeti állapot visszaállítása korszerűen, vasbetonból, ráaggatott korhű díszítményekkel. Mindezt a Nemzeti Hauszmann Program keretében, amelynek célja, „hogy a Várat visszaadjuk a magyaroknak, egy olyan helyet varázsoljunk a főváros közepén, amelynek »hívása« van, ahol mindenki újra otthon érezheti magát”.

Hat héttel ezelőtt leírtam azt a harciasnak szánt mondatot, hogy „Egészséges ( = demokratikus) országban a kormány belebukna” ilyen pocsék kormányzásba. Lapunk Facebook-oldalán, a cikk ajánlása alatt egy olvasó ezek után joggal kérdezte meg, hogy mi az a demokrácia, és mi az, hogy egészséges. Erre mondanák udvarias interjúalanyok, hogy kiváló kérdés, ugyanis alkalmat ad rá, hogy az ember ne csak szenvedéllyel kösse az ebet a karóhoz, hanem definiálja is az ebet, illetve a fogalmait.
 

Aznap, amikor Orbán Viktor az úgynevezett békemissziója keretében Moszkva után Pekingbe repült, az oroszok egy hét és fél méteres H–101 robotrepülőgéppel szétlőttek egy kijivi gyermekkórházat és anyasági központot. Ez annyira éles ellentmondásban volt a békemisszió alaptételével, miszerint a nyugati világban mindenki hülye és gonosz, csak a mi Főnökünk akar békét, de ő aztán a varázslatos egyéniségével, roppant diplomáciai tudásával és tömérdek bevethető erőforrásával el is éri, hogy az oroszok most az egyszer rendesen viselkedjenek, az ukránok pedig bárányszelídséggel fogadják el a nekik szánt Trianont, ha nem rosszabbat – szóval a rakétatámadás olyan erős fénnyel világított rá a világpolitikai mágusról szóló mese hazug voltára és ostobaságára, hogy Orbán szorult helyzetbe került. Sokáig hallgatott, közben a stáb nyilván lázasan dolgozott azon, hogy valami emberi érzésre emlékeztető szöveget produkáljon, ha már egyszer muszáj. Csak másnapra sikerült. A lényeg az volt, hogy ő megmondta, az ukránokra mostantól még több szenvedés vár, s ezért „a világhatalmak” (értsd: Amerika) „háborúpárti politikája” a felelős. Ha nem támogatnák katonailag Ukrajnát, akkor ilyen szörnyűségekre nem kerülne sor. Egy árva szóval sem ítéli el a háborús bűncselekmény elkövetőjét, s persze nem tér ki az eddigi háborús és emberiesség elleni bűncselekményekre, Bucsától a gyermekek tömeges elrablásáig, amik indokolják a védekező állam katonai támogatását.

Vannak fontossági sorrendek, egészséges országban például a kormányzati munka két legfontosabb területe a gazdaság- és a külpolitika. A kormány szurkolói ennek jegyében két hírnek örülhettek június közepe óta.
Az egyik, hogy az Eurostat legújabb jelentése szerint Bulgária is megelőzte Magyarországot a háztartások tényleges fogyasztásának listáján, a magyarok tehát átlagosan a legszegényebbek az Európai Unióban. (Mindez úgy, hogy az államadósság nálunk 76, a bolgároknál 33 százalék, az állami kiadások aránya pedig nemhogy a bolgárnál, de még a németnél és a svédnél is nagyobb, azaz elvileg az adófizetők és a külföldi hitelezők/segítségnyújtók világsok pénze szóratik ki az ablakon.)
 

Néha elfog az aggodalom, hogy bennem a hiba, ha olyan viselkedésmódokat várok el politikusoktól, köztük ellenzékiektől, amik szabad berendezkedésű országban normálisnak számítanának. Önérzet, a demokrácia iránti elkötelezettség, a feldühödés képessége.
Ilyen élményem volt, miután az úgynevezett köztelevízió úgynevezett vitájában 1:08 tájékán az egyik műsorvezető bejelentette: a tizenegy EP-listavezető, illetve delegált fejenként két percet kap arra, hogy vagy a mezőgazdaságról, vagy „a demokráciáról, a jogállamról” beszéljen, vagy mindkettőről.
 

Francis Fukuyama 1992-ben, az európai kommunista rezsimek bukása után úgy gondolta: egyetemessé válik a liberális demokrácia. Magyarország ennek a hipotézisnek az egyik látványos cáfolata, hiszen mára nemhogy megvalósult volna a szabadság politikai rendszere, de a XXI. században egyre inkább eltávolodtunk tőle. A történelemnek azonban nemcsak ebben az értelemben sincs vége nálunk, hiszen mostanában az eddig sziklaszilárdnak látszó illiberális, nem demokratikus rendszer is inogni látszik. Valuch Tibor történész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanára, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet kutatóprofesszora a jelenkori Magyarország társadalmi, kulturális, mentalitásbeli folyamatait vizsgálja. Őt kérdezem: miért alakult így az ország sorsa, és mennyire mélyek a mostani változások?

Május 8-án Szijjártó Péter nemes egyszerűséggel őrültnek nevezte a NATO tervét, hogy ötéves hatállyal százmilliárd eurós alapot létesít Ukrajna katonai megsegítésére, és átvenné a segítség koordinálását a Ramstein-csoport nevű, amerikai vezetésű koalíciótól.
Mondhatnám, hogy így nem szokás beszélni a nemzetközi politikában; még a legócskább latorállamok is gondoskodnak arról, hogy legalább a külügyminiszterük legyen képes úgy tenni, mintha kultúrember volna. És megkérdezhetném, hogy kerül a ganyés gumicsizma a diplomácia asztalára. De nem szeretném megsérteni a hagyományos módon gazdálkodókat, inkább egy másik diplomáciatörténeti jelentőségű lábbelit hoznék fel párhuzamnak: a cúgos cipőt, amivel a krónikák szerint Hruscsov szovjet diktátor verte az asztalt 1960-ban, az ENSZ-ben.

Végül is sikerült rendben megtartani a nemzeti konzervatív konferenciát (NatCon) Brüsszelben. Miután két előkelő helyszín menedzsmentje – nem tagadható, politikai nyomásra – lemondta a megrendezést, egy harmadik rendezvénytér tulajdonosa mégiscsak vállalta, hogy befogadja Orbánt és elvbarátait. A jótevő egy tunéziai születésű muszlim üzletember – rossz rágondolni, hogyan járt volna a konferenciát szervező MCC Brussels, ha a tulaj bevándorlása idején érvényesült volna Orbán jelszava, a „No Migration”. Aztán még volt egy kis fennakadás, mert a kerületi polgármester – a szocialista pártból kizárt, második generációs török bevándorló – a helyi rendőrséggel leállíttatta a rendezvényt, ám döntése még a liberális belga miniszterelnök szerint is hiba volt. (Gyanúm szerint részben belpolitikai okból: azért, mert a betiltás áldozati színben tüntette volna föl az eseményre szintén meghívott flamand szeparatista pártot, s tovább javította volna esélyeit, holott másfél hónappal a választások előtt már így is vezet a közvélemény-kutatásokban.) Mindegy, az Államtanács (legfelsőbb közigazgatási bíróság) érvénytelenítette a döntést, folytatódhatott a NatCon.

Valami megmozdult a reménytelenül buta, sivár és depressziós magyar belpolitikában, ez kétségtelen.

A kormányzat, azaz Orbán Viktor ideges. Nemcsak mert három hasznos káderétől volt kénytelen megválni Novák Katalin, Varga Judit és Balog Zoltán személyében, hanem vélhetően Magyar Pétert is példátlan veszélynek érzi, amire ugyanúgy nem számított, mint a „kegyelmi” (értsd pedofil-) botrányra. Csak hogy kézzelfogható adatot mondjak: a Megafon jókora befektetéssel tolja „Bohár Dániel – Riporter” Facebook-felhasználó posztjait. A múlt szombaton, tehát egyetlen nap a propagandaszervezet kis híján kétmillió-háromszázezer forintot költött egyetlen aktivista megszólalásainak reklámozására (forrás: Meta Ad Library Report). Mármost „Bohár Dániel – Riporter” közléseinek túlnyomó része Magyar Péter gyalázásából áll. Az összeg a piacról élő ÉS teljes havi reklámkeretének kábé nyolcvanszorosa. Aznap csak a CÖF, ez a megbízható kormány-igásló előzte meg (volt, amikor az se). Ennyit a liberális médiatúlsúlyról. 

S a kormány szolgálatában álló médiának ez csupán egy pici szegmense.

„Unjuk már, hogy kijövünk, hazamegyünk, és nem történik semmi” – mondta Pottyondy Edina influenszer lassan négy hete, a nagy tüntetés tetőpontján. Az unalom továbbra is indokolt, most sem történt semmi. Sem politikailag – mert hiába következett be a hatalmi gépezetben példátlan üzemzavar, ami Orbánnak két gondosan felépített és nehezen pótolható emberébe került (az elnöknek kinevezett arctalan ügyvédről egy pillanat alatt kiderült, hogy más erények hiányán túl hazug ember is), a rendszernek az egész meg se kottyant. Sem pedig a társadalom nem változott: a jelek szerint mostanáig még nem valósult meg az „optimista verzió”, mert a jóérzésű influenszereknek nem sikerült maguk s a bántalmazottak, kiszolgáltatottak mellé állítani „a magyar embereket”. (Miért kell átvenni ezt a felülmúlhatatlanul kretén orbánista szókapcsolatot?)

Nyilván hasznos volt a pénzgyűjtés a bántalmazott gyerekek segítésére. Minden irónia nélkül: abszolút nemes ügy. Ehhez viszont nem kellett volna tömeggyűlést tartani. Az összeesküvés-elméleteimet megtartom magamnak, de február 16-án a nettó eredmény a hirtelen felcsapó düh lecsillapítása, a krízis hatástalanítása volt. A Dollárpapa klasszikus jelenete jut eszembe: Rajz Jánosnak szónokolnia kéne az erkélyről a város népéhez, de nem tud mit mondani. Darvas Iván, a dörzsölt kisvárosi ügyvéd súg: „Éljen a haza!” Mire a rozzant amerikai nagybácsi elrebegi: „Menjetek haza.”

Az idei téli beszédben nem dakota, nem székely, hanem afrikai közmondást hallhattunk, bizonyítandó, hogy a Főnök öt világrész népi kultúrájában járatos. De mért csak öt? A Miniszterelnöki Kabinetiroda munkatársai tudtommal már tanulmányozzák a császárpingvinek folklórját, nem lehetne-e vajon hasznosítani valamit a „No migration! No gender! No war!” jelszavú harcban. (Lennének tippjeim.)

Sokan várták izgatottan az évértékelőt, hogyan vágja ki magát Orbán a bajból, nevezetesen az utóbbi évek legzajosabb belpolitikai válságából. Elég ritkán esik meg a világban akkora botrány, amely miatt egyszerre kénytelen lemondani a köztársasági elnök; egy volt igazságügy-miniszter, aki a kormány Európának szánt arca; valamint a folyvást Istenre hivatkozó kormányfő egyházának zsinati elnöke. Még ritkábban fordul elő mindez olyan országban – mert a fejlett világban az ilyen ország eleve ritka –, ahol a kormányfő teljhatalmú, és ellenőrzése alatt tartja minden emberét. Hogyhogy a mindenható és mindentudó az egészről nem tudott?