(Yael Ronen: Yes but No, Maxim Gorkij Színház, Berlin)

A berlini Maxim Gorkij Színház rendezője, az osztrák–izraeli Yael Ronen ráadásul (bár nem botrányairól híres), úgy tűnik, nem érte be egy közös világnézetünket felböfögő, erőszakos agitproppal. (Furcsa is volna az erőszak éppen egy olyan előadásban, amely eszköztárában és témájában egyaránt az együttműködés lehetőségét keresi.) Mert az – inkább játékos – cél valóban nem kevesebb, mint tenni valamit a beleegyezés kultúrájáért: és a hangzatos „hatni a valóságra” a Gorkij esetében néha közvetlenül is értendő; ebben a rovatban is előkerült már például, hogy a színház megnyitotta kapuit a menekülteknek. Programját tehát, úgy tűnik, inkább az alakítja, mit érdemes ma színháznak hívni, mintsem az, hogy a többség mit nevez annak 2018  átmeneti évében.

(Székely Kriszta – István, a király, Budapesti Operettszínház–Zikkurat Színpadi Ügynökség Baja Marketing Kft., Petőfi-sziget, Baja)

Nem csak aktuálpolitikai, de politikai dimenziója sincs az ősmagyar Kártyavárnak; ornamentikát, mítoszt, felnőtt mesevilágot látok, habár ez látszat apolitikusság: mert létezhet egyáltalán ennek a rockoperának politikamentes olvasata?  Nekem mindenesetre üresen szól a tehetetlen király bűneit megbocsátó himnusz, amelyre automatikusan föl lehet állni. Szeretném, ha nekem is szólna, de nem tudok fölállni.

(Urbán András – Az Úr nevében; a Kosztolányi Dezső Színház magyarországi ősbemutatója a szegedi Thealteren)

Már az elején szószék mögül prédikál nekünk egy pap, és Az Úr nevében végig hagy is némi tanakodnivalót az ügyben, hogy itt most nevelni próbálnak minket, vagy sem. És ha igen, akkor mire. A hórihorgas plébános (Mészáros Gábor) karját széttárva, közvetlen tárgyilagossággal intézi hozzánk Ferenc pápa szavait: megtanuljuk szeretni a másikat, az idegent, miként saját magunkat. De a Kosztolányi Dezső Színház előadása ezen a ponton még ránk bízza, mit gondoljunk erről a papról és arról, amit prédikál nekünk Szeged régi zsinagógájában.Már az elején szószék mögül prédikál nekünk egy pap, és Az Úr nevében végig hagy is némi tanakodnivalót az ügyben, hogy itt most nevelni próbálnak minket, vagy sem. És ha igen, akkor mire. A hórihorgas plébános (Mészáros Gábor) karját széttárva, közvetlen tárgyilagossággal intézi hozzánk Ferenc pápa szavait: megtanuljuk szeretni a másikat, az idegent, miként saját magunkat. De a Kosztolányi Dezső Színház előadása ezen a ponton még ránk bízza, mit gondoljunk erről a papról és arról, amit prédikál nekünk Szeged régi zsinagógájában.

(The Tiger Lillies – Hamlet-koncert; Tapasztó Ernő – Rosencrantz és Guildenstern halott – Gyulai Várszínház, Aradi Kamaraszínház, Ioan Slavici Klasszikus Színház, Shakespeare Fesztivál, Gyula)

Csóváltuk a fejünket, egy ilyen tehetséges ember, semmi szüksége nincs rá, és mégis beszáll a politikába. Miért? Azt hiszi, ki tudja használni az ott fújó szeleket? Nem lehet a politikával szemben győzni. Amíg él, azt mondják, azt mondjuk, hogy szépen beállt a szélirányba, amikor meghalt, azt mondjuk, te szegény, nem vetted észre, mennyire csak kihasználtak. Amíg téged szidtak a lapok, addig nem róluk volt szó. Amíg egymást eszitek, addig nem minket. A végén saját halott leszel, és mindenki elfelejti az életművet.

(Zlatko Paković: Kapitalizmus – Geometriai sorrendben ábrázolva, Zsámbéki Színházi Bázis. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátéka)

A Kosztolányi Dezső Színház bátor és bolondos előadása a magukat demokratikusnak nevező kapitalista társadalmak rejtett elnyomó rendszereiről szól, és mint ilyen, Nyugat-kritikát is megfogalmaz (talán nálunk ezért kedvelte jobban a kormányközeli sajtó). Abban viszont még az előadás igenlői is egyetértettek, hogy a belgrádi szerb szerző és rendező, Zlatko Paković műve marxista propaganda. Pedig aligha lehetséges kihagyni a Kapitalizmus értelmezéséből a játékosságot, tehát annak találgatását, hogy ez most komoly vagy sem.

(Székely Kriszta – Ithaka, Katona József Színház)

Mert bár a nők száma az előadásban jóval magasabb, mint a férfiaké, mintha a rendezőt ezúttal kizárólag az egy szem férfi, rajta keresztül pedig ismét a macsóság problémája érdekelné. Székely Kriszta több előadásában került elő ez a téma, egyébként függetlenül attól, hogy a macsólét épp nőből vagy férfiből árad. A Petra von Kant tragikusan bemutatott női macsójától kezdve a Kékszakáll pasibohózatáig: macsó abban az értelemben, hogy szerelmét kiszolgáltatott függésben tartó, senki mellett megnyugodni nem tudó démon.

(Koltay Gábor – Koltay Gergely: Trianon rock, Esztrád Színház, Hősök tere)

Valamiért gyakran kudarcba fullad, amikor a színház azért hagyja el az épületet, hogy minél több nézőt győzzön meg valamiről. 1934-ben Mussolini dicsőségére a fasiszta filmgyártás ifjú titánja, Alessandro Blasetti húszezer nézőt célzott be. Nem sikerült azonban átvinni az üzenetet, hogy a történet egy Fiat 18 B típusú teherautóról szól az első világháborútól a fasizmusig. Koltay sokat merít a vállalkozásból: 100 évet két órában lazán átfogó, járműveket és akrobatákat nagy (ez lényeges, hogy „nagy”) számban foglalkoztató előadásának hősei szintén élettelenek: a tér megannyi szobra. Vagy a tér politikai múltjának „szelleme”, például a mű végén bevágott archív „ruszkik haza”-féle szkeccs Orbán Viktorral a főszerepben. A szobrok a nyitány alatt külön-külön is „bemutatkoznak”.

(Ifj. Vidnyánszky Attila – Kinek az ég alatt már senkije sincsen – egymásra figyelés három órában, Pesti Színház)

Az a helyzet, hogy rég hozott ennyire zavarba előadás, mint a Vecsei H. Miklós darabjából készült, műfajában ritka népszerű beavató színház Arany János életéről. A színészekből sugárzik valami őszintének és talán kissé naivnak is tetsző, de mégis igencsak rokonszenves tenni és hatni akarás. Bár az anyaszínházhoz képest a Pesti kamaratér, azért relatíve nagy, és még ennek ellenére is nyilvánvaló (egyben izgatóan reménytelen) a törekvés a néző aktivizálására.

(Andrij Zsoldak – Rosmersholm, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka a Vígszínházban)

Zsoldak a kilencvenes évek erőszak-esztétikájához vezet vissza, csakhogy nem saját bőrét viszi vásárra, nem saját határait keresi (mondjuk nem is az enyémet). Eszköztelenségében a neki kiszolgáltatott színész fölött gyakorol hatalmat: „bátorsága” finoman szólva is megkérdőjelezhető.

 (Závada Pál–Mohácsi István–Mohácsi János: Egy piaci nap, Radnóti Színház)

Mert a rendezőt szemmel láthatóan nem annyira a regényben feltárt kor ellentmondásossága érdekelte, hanem a jelen lévő intenzív gyűlölet működése. Amint a műsorfüzetben is írja: „nem hiszem, hogy azok az emberek, akik ’46-ban a pogromokat csinálták, velejéig gonosz emberek lettek volna, bár biztosan akadt köztük olyan is”. És bár nem tudom, mit jelent: „velejéig gonosz”, azzal nagyon egyetértek, hogy a magyar zsidóság szenvedéstörténetéről ma a tettesek – így például a bennünk élő tettes – iránti megértés vágyával érdemes mesélni, ami nyilván nem egyenlő a helyesléssel. Annál is inkább, mert a színházban is majdnem kizárólagos az áldozati, így az önszembesítésünket megspóroló perspektíva (a filmben fontos kivétel volt tavaly Török Ferenctől a szintén a háború után játszódó 1945).

(Soós Attila – Anna Karenina befejezetlen története, Trojka Színházi Társulás, KuglerArt Szalon és Galéria; Telihay Péter – Karenina, Anna, József Attila Színház)

Telihay Péter Annája tehát vagányul kilép a tizenkilencedik századi orosz társadalom családot érintő normái közül, hogy belépjen a huszonegyedik századi globalizált világ az öregedést tiltó elvárásai kötelekébe. Nem érdektelen rendezői elképzelés: a romantikus szerelemben ma az a belsővé tett társadalmi elvárás lehet a hübrisz, amellyel Anna halálba küzdi magát az öregedés ellen. 

(Bocsárdi László – Alice, Tamási Áron Színház és a sZempöl Offchestra közös produkciója, Sepsiszentgyörgy, Románia – Nemzeti Színház, MITEM; Gianina Cărbunariu: Artists Talk, ARCUB – Kulturális Központ, Bukarest / Piese Refractare Egyesület [RO], Trafó)

Aki itthonról igyekszik követni a nemzetközi színházi trendeket, tudja, hogy Magyarországon két – komolyan vehető – nemzetközi színházi fesztivál létezik: a Nemzeti Színház MITEM-je a „hivatalos”, a Trafó pedig a „folyamatos”, ahol a külföldi bemutatók az évad állandó részét képezik. (…) Sepsiszentgyörgy tiszta, erdélyi forrásából érkezett a dubstep, free jazz és techno elemekből dolgozó zenei világra tomboló tinédzser története – igen, ez Bocsárdi László Alice-a. Illetve egy látványos elemeket alig használó, okos és önreflexív előadás Bukarestből: ez utóbbi Gianina Cărbunariu darabja és rendezése, az Artists Talk.

(Kristian Smeds: Just filming, Finn Nemzeti Színház, Trafó; Szabó Veronika: Queen­dom, MU Színház)

Mivel (közel) homogén nyelvű országban élünk, talán érdemes leírni, hogy ma elsősorban a többnyelvű, többkultúrájú és gyakran nemzetközi közönség számára is készülő előadások használják a „broken English-t” – vagyis a nem anyanyelvűek angolját. Hiszen míg egy többségi nyelven bemutatott előadásban a külföldiek csak mint a nyelvet akcentussal beszélő „idegenek” jelenhetnek meg, ezek az előadók adottságaira építő, gyakran nem szövegalapú előadások résztvevőiket mindig mint hozzánk hasonlóakat szeretnék bemutatni.

(Kovács D. Dániel – Berlin, Alexanderplatz, Katona József Színház)

Akad néhány frappáns szerepösszevonás: Pálmai Anna „őrangyal” Évája vigyáz a főhősre annak alkoholmámorában, plusz szereplőt nem is kell behozni. Viszont jellemzően a szöveget nem igénylő, lélektani részek maradnak ki. A kisember karján megmutatott náci karszalag kívülről nézve, a főhőssel való azonosulás felkínálása nélkül közhely marad. A nagy történelmi ideológiák pedig a második felvonásra agyonnyomják a képek addigi játékosságát.

(Bodó Viktor–Mózsik Imre: A Krakken művelet, Kultúrbrigád – Átrium)

Na, végre! Közösen szörfölhetünk a korrupció mocsarán. Akkor már hiába telik az idő, végre nem előre haladunk, hanem befelé: valakinek a tudatába. Megnézni egy politikus démonait (bár ebben az esetben homokszörnyeket és homokpolipokat): az előadás végre maga mögött hagyja a történetmesélés feleslegesen vállalt kényszerét.

 (III. Richárd – Andrei Șerban, Radnóti Miklós Színház)

Alföldi Glostere lenyalt hajával, púpjával sem viszolyogtató. Sátáni sármja van – és képes rá, hogy még feltűnően ördögi külsejét is elfeledtesse. Pedig vihog, mint egy banya, félig kinyílt ajakkal, az intrikusok erotikájával, hevesen zihál. Túlzás volna? Egyszerűen arról lehet szó, hogy az elvetemült szereplők viccesek, és közben ezért bizarr mód szimpatikusak is. Hiszen hiába halnak meg sokan a III. Richárdban: ez vígjáték.

(Pintér Tibor: Jimmy musical – még élni akarok; A Nemzeti Lovas Színház és a Sziget Színház koprodukciója. Stefánia Palota – Honvéd Kulturális Központ)

Ami az imidzset illeti, itt nem is egy, rögtön két mítoszról van szó. A nézőtéren számosan vannak, akik Jimmyt már aligha láthatták koncertezni, és talán Pintér Tibor miatt jöhettek, aki tagadhatatlanul az előadás középpontja. A rendező, a szerző, a címszereplő és a producer ebben a klasszikus operettszüzsét követő lávsztoriban. A bonviván. A Komáromi Magyar Lovas Színházból 2013-ban kivált Pintér Tibor „Nemzeti” (sic!) Lovas Színháza, repertoárján a Honfoglalással, a Dózsa György, a nép fiával vagy Az igazságos Mátyással egy magát „lovas nemzeti” múlttal meghatározó nép esetében minden szórakoztató jellegével együtt is politikus vállalkozás. (Meglepő módon Pintér azt állítja, sosem kaptak állami támogatást.) A Jimmy sem az első hasonló bemutatójuk, ott volt a 2013-as Edda musical – A kör. De elgondolkodtató, hogy éppen ez a heroizmustól, emberi és állati izmoktól duzzadó, nemzeti narratívával dolgozó, szórakoztató színház választja hőséül – és emeli be ezáltal a nemzeti kánonba is – Zámbó Jimmyt, a magyar proletariátus talán azóta is egyetlen, széles körben ismertté vált pophősét.

(Rezes Judit–Szabó Győző: Loveshake – Az élet összeráz, Hatszín Teátrum)

Fintoroghatunk, de gondoljunk bármit, úgy korrekt, ha ebben az esetben is ugyanúgy vélekedünk a bulváros szemléletről, mint a magyar színházi emlékezet emblematikus előadásai esetében. Mert a Vígszínház 1963-as Rómeó és Júliájának Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán magánéleti töltete hasonló pikantériát adhatott. És attól tartok, hogy (legalábbis ebben a tekintetben) lényegében nem különbözött ettől, amikor bő tíz évvel ezelőtt Rékasi Károly és Détár Enikő bemutatta a Jelenetek egy házasságbólt. (…) Szabó Győző sem most először osztja meg privát élményeit a széleskörűvel, gondolok itt drogkönyvére (Toxikoma, 2012). Viszont most először választ élményeihez színházi formát, amelyben a referenciális olvasat mint lehetőség a két említett magyar előadás hagyományainak folytatását kínálja.

(Üvegfigurák – rendezte Valló Péter, Radnóti Miklós Színház)

Ezek a williamsi dívák kicsit mind hasonlítanak: úgy tesznek, mintha nagyon érzékenyek volnának, de ezt az érzékenységet magukon kívül másokra nemigen terjesztik ki. Ha őszinték volnának egy pillanatra, talán azt mondanák: „Vagyok finom, mimóza lélek, tyúkot lopok, disznót herélek.” És az ennyire jól összefoglalható személyiségek színrevitele modorosság nélkül meglehetősen nehéz.

(Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken, Pintér Béla és Társulata – Katona József Színház)

Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő Katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra.