Én nagyon akarom, hogy legyen valami csodálatos az életemben, lássam az emberek auráját, vagy tudjam előre, ha elsüllyed a Titanic, lássam a jövőt, esetleg találkozzak halott emberek szellemével. De most eléggé félek.

Velünk egyszer történt csoda, abban nem volt semmi félelmetes. Mamika vigyázott ránk. Nem az ő nagyszőnyeges lakásukban, hanem nálunk. Apa dolgozott, és anyának is valami dolga akadt, ezért jött át Mamika, ezért ült csendben a felnőttek szobájában, míg mi a gyerekszobában játszottunk. Egyszer csak hallottuk, hogy megjött apa. Már az előszobából szólított minket: – Gyerekek! – Mi pedig kiszaladtunk hozzá.

Itt a kicsi, és tényleg, itt van, jön. Istenem, milyen kicsi. Alig bírja a táskáját. És milyen nagy már ő is, tulajdonképpen. Nem kell érte menni az osztályteremig, simán megbeszélhetik, hogy találkoznak a portán, ő leadja az orvosi kulcsát, és már indulhatnak is haza. Jaj, hogy lóg az a táska. Már megint szétnyílt a cipzárja. Rendben, el fogja kérni a táskát, ki fogja nyitni, kipakolja teljesen és visszapakol, nem úgy, ahogy egy nyolcéves pakol, összevissza, hanem szép rendben, hátulra a nagy alakú könyveket, munkafüzeteket, elölre a füzeteket és a tolltartót, akkor talán ez az ócska cipzár sem feszül annyira, hogy szétnyíljon. És megállja, hogy ne tegyen megjegyzést. Nem fog veszekedni.

De nem úsztam meg ennyivel. Mert hiába utasítottam el, hogy szembesüljek Hannah Baker életével és halálával, a tizenhárom okkal, ami az öngyilkosságához vezetett, folyton eszembe jutott egy lány, akinek ugyan nem volt tizenhárom oka, de akadt egy-kettő, ami miatt elviselhetetlennek érezte az életét. Egy este, amikor az egy-két oka közül az egyik nagyon fájt, vagy az is lehet, hogy nem a fájdalom, inkább a félelem vezérelte, egy kilátástalannak tűnő jövőtől, és az egy-két oka közül egy másik lehetővé tette, hogy senki ne tudja, mit csinál az éjszaka közepén, leült a kád szélére, és a kezébe vett egy borotvapengét. Don’t wipe the blade, ez volt a papírjára írva. Kicsomagolta, fogta a pengét, nézegette. Tudta, hogy ha ez most teljesen komoly lenne, akkor forró vizet engedne, abba ülne bele, nem a kád szélén üldögélne, és a vágás irányával is sokat tehet a hatékonyság érdekében, mégsem mondhatnánk, hogy nem volt benne szándék. Ült a kád szélén, és az jutott eszébe: „Titkaimat nem hirdetem, szavaimat megfürdetem” – és itt megakadt. Tetszett neki ez a két sor. Mégis miben fürdetem meg? – gondolkodott. Próbált visszatérni eredeti tevékenységéhez, de már nem ment neki, mert valójában már verset írt. Egy ideig csak fejben, aztán tényleg letette a pengét, és tollat vett a kezébe.

A nagymama megsárgult borítékjaira rárétegződtek az ő papíralapú emlékei. Egy névsor ezerkilencszáznyolcvannégyből: az óvodai csoportja, Angyal Andreától Zamrzycki Krisztiánig. Egy képeslap ezerkilencszázkilencvenhatból: a gimnáziumi osztályfőnökétől kapta, annyi áll rajta, „a szívünkben” – ha minden osztálytársa megőrizte a saját képeslapját, összerakhatnák a szavaikat, és kijönne egy mondat. 

Ezerkilencszázkilencvenkettőből is van ott egy papír: nagy alakú, vonalas füzetből lett kitépve, középről, dupla oldal, és majdnem tele van írva. Állt az iskolaudvaron, és sok mindenre akart gondolni, csak épp arra a lapra nem. Harmincegy éve nem olvasta el azt a kézzel írott szöveget, mégis emlékezett minden szavára. Jól felépített szöveg volt, méltó arra, hogy lezárjon nyolc évet, de kellően szellemes ahhoz, hogy a búcsúzó három osztály minden tanulója sajátjának érezze. Ezt úgy lehetett elérni, hogy a tanárok szállóigévé vált mondásait gyűjtötte össze, ámde a tanárok nevének említése nélkül. Megannyi összekacsintás.

„Felvételire készülök, ez egy állapot, tanulni nem tanulok, csak egy éven át félek. Délutánonként rengeteg kávét iszom, hogy tudjak tanulni (nem tanulok). Erősen gondolkozom, hogy lefőzzem-e a harmadik adagot, fáradt vagyok, ha ébren akarok maradni, hogy tanuljak, muszáj lesz. Lefőzöm. Utána nagyon megbánom, hevesen dobog a szívem, remeg a kezem, ezt már kár volt meginni. Így tanulni sem tudok. Később megtalálom a csészét: a kávét valóban lefőztem, kitöltöttem, de nem ittam meg.”

Túlságosan mélyen aludt. Na igen. Vagy túlságosan sokat ivott már. Zugivó. Zsófi egy ideje ízlelgette már ezt a szót, tudta, hogy egyszer majd ki fogja mondani, csak azt nem tudta, kinek. A nagyinak? A nagyit nem akarta elkeseríteni ezzel. A mostohaapjának? A mostohaapja túl sokat dolgozott, és ha otthon volt, akkor is inkább csak kerülgették egymást. A testvérei még kicsik. Mégis, talán még leginkább a húgával beszélt volna szívesen. De nem, nem teheti. Amire rájött, az az ő titka. És persze az anyjáé.

Letette a fotel karfájára a könyvet, és csendesen felállt. – Anyu – szólt át a másik szobába, de nem volt ereje a hangjának, inkább csak cincogásnak tűnt. Talán már nem is akarta, hogy meghallja az anyja. Ilyen korán még nem szokott ilyen állapotban lenni, gondolta.

Nem gúnyolódom. Ha gúnyolódnék, nem jutott volna eszembe a világjárvány kitörésekor újra rántott követ sütni. Belőlem is, mint oly sokakból, háborús reflexeket váltott ki a járvány, anélkül hogy valódi háborús tapasztalataim lettek volna. Úgy etettem a családot, mintha komolyan kérdés lenne, vajon másnap lesz-e mit enni, úgy írtam bevásárlólistát, hogy minden eshetőségre felkészültem, úgy vártam haza a férjemet a bevásárlásból, mintha vadászatról térne haza, és úgy osztottam be a készleteket, mintha a saját nagyanyám lennék, vagy mintha lenne egy kandikamera, amelyik titokban engem figyel, vagy akár egy ítélőszék, amely számon fog kérni, és nekem bármelyik pillanatban bizonyítanom kellene, hogy nem veszett kárba semmi.

Barna szeret engem. Barna engem szeret. Ezért én összeszedtem a bátorságomat és elmentem hozzá. Először is elmentem az Árpád hídig. Ott jegyet vettem a sárga buszra. A kezem jeges volt. Megtaláltam a peront, és ott szorongattam a jeges kezemben a jegyet, amíg fel nem lehetett szállni. Úgy ültem, hogy kilássak az ablakon, de ez még ősszel volt, és mire elindult a busz, már sötétedett. Amikor leszálltam, már sötét volt. Nem vaksötét, nem koromsötét, de sötét. Olyan „mit keres egy lány ilyenkor errefelé”-sötét. Egyszer csak felbukkant egy idős házaspár. Megkérdeztem, nem tudják-e, merre van a Vasút utca. Készségesen megmutatták. Aztán azt mondták, ők a temető felé mennek. És elnyelte őket a köd.

Férjet és Feleséget az otthonukban látjuk. Reggel nyolc óra öt perc van. A Feleség sminkje, öltözete arról árulkodik, hogy már járt odakint, valahonnan épp most ért haza. A Férj a nappaliban ül, ölében laptop. Biztosan nem volt még sehol. Öltözéke felemás: frissen vasalt ing és pizsamának használt rövidnadrág.

A Feleség kistányéron túrós batyut nyújt felé.

– Tessék, beugrottam a pékhez.

– Kösz.

A Feleség álldogál, látszik, hogy beszélgetni szeretne. A Férj nem emeli fel a tekintetét a laptop képernyőjéről.

– Felriadtam hajnalban – kezd bele a Feleség. – Egyszer csak belém nyilallt a felismerés, hogy összekevertem Szabó Zsanettet Kovács Anett-tel.

– Van ilyen.

Az öcsém abban is különbözött anyámtól, hogy egyértelműen Lennon-rajongó volt, míg anyám McCartney-ért volt oda, de ezt természetesnek találtam: anyám szerelmes volt McCartney-ba, nyilvánvaló, hogy az öcsém nem lehet szerelmes Lennonba, de igazi rajongását bizonyította, hogy Lennont választotta példaképül. Az örök Lennon–McCartney-vita nálunk így alakult családon belül, én pedig csak vártam, hogy majd egyszer én is leteszem valamelyikük mellett a voksom. Talán majd akkor, ha végre én is kiszótárazom a kedvenc dalaimat. Majd ha lesznek rendes kedvenc dalaim, egy rendes kedvenc albumról. Addig is a legtöbbször a Revolvert tettem fel a lemezjátszóra, csak foszlányokat értettem a szövegekből, de erős vízióim voltak zenehallgatás közben, és nem vettem észre, hogy nekem ez a kedvenc albumom; és titokban szerelmes voltam a csendes Beatle-be, és nem vettem észre, hogy én így vagyok rajongó, éppen így.

Nem múlik az idő.

Amikor a kávé hörögni kezd, beindul a nap, és nincs megállás. Tejet melegít, előveszi a kávésbögréket, a férje bögréjébe cukrot kanalaz. A macska ilyenkor már veszettül takarít, ételmaradékát egy használaton kívüli gumipapuccsal próbálja elfedni. Ne zörögj már, Petruska, szól rá suttogva, és mikor a két bögrével elindul befelé, a macska követi. Hat óra tizenhat perc. Megissza a kávét. Beállítja az órát fél hétre, biztos, ami biztos, és bevackolódik a takaró alá, hogy kihűlt lábát melengesse. Van tizennégy perce, hogy átgondolja a napi teendőket. Általában a kávé és az átgondolás megteszi a hatását, hat huszonkilencnél nem bírja tovább, kipattan az ágyból. Szól a gyerekeknek, hogy fél hét van, az egyik morog, a másik meg sem moccan. A gyerekek is szakaszosan ébredeznek, ha nem szólna félkor, aztán majd negyvenkor, negyvenötkor, nem tudnának kimászni az ágyból hétkor.

Eltelik húsz év, és Juli, aki a szíve mélyén úgy érezte, tulajdonképpen megérdemelte azokat a gesztenyéket, például azért, mert kezdetektől képtelen volt élvezni a júniusi vidám osztálykirándulásokat, most egy kocsmában ül, úgynevezett előszilveszteren. Sejthetjük: általában nemigen élvezi a vidám előszilvesztereket, de közel a harminchoz legalább próbálkozik, hátha. Most épp nincs könnyű dolga, egész este kerülgetik egymást a volt pasijával, akivel nem mentek szét annyira rég, hogy ennek a kerülgetésnek ne lenne némi héjanászjellege. Amikor ez a volt pasi végre nem alakoskodik tovább és leül Juli mellé, Juli azt reméli, talán ez lesz az a pillanat, amikor az események új irányt vesznek. Talán van remény. És akkor, kopp, célba ér egy beszólás.

Ez a nő akkor fiatal volt, lány, együtt élt egy fiúval. A fiú szülei aznap meglátogatták őket. Biztos, hogy vasárnap volt, ment a tévében a Forma–1. Talán nagybevásárlásból tartottak hazafelé, és gondolták, beadnak ezt-azt a gyerekeknek, hadd legyen tele a hűtő. Vagy jól sikerült a sütemény, és elhoztak egy fél tepsivel. A látogatásnak mindenképp volt, lett valami köze a táplálkozáshoz, mert egyszer csak körbeülték a kerek asztalt. Nem is volt ott másik, csak az a kerek, az pedig éppen a televízió előtt állt. Kicsike térbe képzelj el egy fonott, kerek asztalt meg a hozzáillő, vesszőből font székeket. A tévékészüléket talán el sem tudod képzelni. Orion.

A lány ebben a pillanatban hátranyúlt és kikapcsolta a tévét.

Piroska néha virágot vett a Népköztársaság útján álló picinyke virágosbódéban. A picinyke virágosbódéban egy töpörödött anyóka várta a vásárlókat egész álló nap. Piroska félt az anyókától, akinek foghíjai sötéten villantak elő a szájából, és piszkos kendő keretezte ráncok barázdálta arcát. Azért is félt, mert el tudta olvasni a kiírást, amely arról tájékoztatta a virágvásárlókat, hogy az anyóka nem vált pénzt, és Piroska úgy hitte, ez azt jelenti, nem ad vissza, tehát pontosan kell fizetni: ha egy szegfűt vesz édesanyjának, akkor egy szál szegfű árát, ha három szál szegfűt vesz, akkor három szál szegfű árát, ha három szál szegfűt vesz egy kis zölddel, akkor három szál szegfű és egy kis zöld árát kell fillérre pontosan az anyóka fekete tenyerébe számlálni. Ilyenkor Piroska fejben számolt, és nagyon izgult, nehogy az a kis zöld vagy a papír, amibe az anyóka a virágot tekerte, váratlan költséget jelentsen ahhoz képest a pénzérméhez képest, amelyet már az iskolából elindulása óta a markában szorongatott. Ha virágot vett, nem bánta, ha édesanyja nincs az ablakban, annál nagyobb volt a meglepetés.

Mindez, a dolgok titokzatos és csak utólag látható logikája szerint, egy irányba mutatott: elhatároztam, hogy rendbe hozom azt a polcot, lecsiszolom, bepácolom, hogy a különböző fáknak mégis egyforma színe legyen, tehát vettem hozzá diófapácot, és a mosókonyhából bevittem három száraz és ép fatáblát, mert úgy gondoltam, ha azokat felszögelem a polc hátuljára, kimerevítik, és akkor stabil lesz. A fatáblákról azonnal kiderült, hogy a könyvespolcra túl kicsik, de nem volt kedvem visszavinni őket a mosókonyhába. A polcot pedig egy ideig még nem csiszoltam le, mert smirglivel túl nagy munka lett volna, viszont a Boros Gyuri a másodikról megígérte, hogy kölcsönadja a csiszológépét, arra vártam. De a pác már megvolt, és egyik este elkezdtem a tüskéket szemöldökcsipesszel belemártogatni. Közben továbbra is kijártam hátra, a kertbe, és cigizés közben már folyton a tüskéket vizslattam. Közeledett a húsvét. Gondoltam, nekem már nincs miből böjtölnöm, bár azt a kis édességet, amit a pirítósok mellé engedélyeztem, tulajdonképpen még megvonhattam volna magamtól, de nem tettem: egyszerűen nem akartam elájulni, összecsuklani, mint egy rosszul barkácsolt polc, a vércukorszintemet és a kedélyállapotomat  fenn kellett tartanom a több napra beosztott sportszeletekkel vagy vacak kis kekszekkel.

A kilencvenes évek közepén a Nyugati pályaudvar metrómegállóban, lent, a két peron között volt egy könyvárus. Aki egyszer látta, biztos nem felejtette el, olyan jellegzetes, összenőtt szemöldöke volt, a gonoszokat szokták így ábrázolni, vagy inkább a nagy ravaszokat, mint a Süsüben a Kancellárt, de ennek a könyvárusnak nem hosszúkás arca volt, hanem kerek, és az összenőtt szemöldök alatt mosolygott a szeme. A fején bőrsapka. Én nem felejtettem el, igaz, mindennap láttam, mert egy idő után a trolizásról átszoktam a metrózásra, gyorsabb volt, mondjuk, így is mindig elkéstem, de ez most mindegy, nem a reggelekről akarok mesélni (noha az elkésések tulajdonképpen az éjszakáim történetei, mert sosem tudtam lefeküdni, sosem tudtam elaludni, rémekkel társalogtam és rajzolni próbáltam, magamhoz nyúltam, elengedtem magam, hajat mostam, lábat gyantáztam, féltem a másnaptól, menetrendszerűen, mígnem álomba szorongtam magam, aztán másnap nem tudtam időben felkelni): a délutánokról akarok mesélni, hogy valahányszor leszálltam a metróról a Nyugatinál, erős kényszert éreztem, hogy odamenjek a könyvárus ponyvájához, és vessek pár értő pillantást a könyvekre, albumokra, hogy mutassam, ez engem érdekel, én más vagyok, mint a többiek, akik csak úgy elmennek mellettük. A könyvárussal köszönni köszöntünk, beszélgetni nem beszélgettünk. Én nem felejtettem el az arcát.

 (A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)