A kamasz
(Czukor Balázs: Vonat elé leguggolni, r.: Czukor Balázs, Jászai Mari Színház, Tatabánya)
De ha nagyon akarjuk, akkor a Vonat elé leguggolni nem József Attiláról szól, hanem egy Attila nevű tinédzserről (nem emlékszem, hányadik szülinapját ünnepli az elején, de ez a József Attila nem a harmincas évei elején jár – mint a költő vagy az őt játszó színész –, hanem maga az archetipikus „örök kamasz”). Csak azt sajnálom, hogy a matinén, amikor nyugdíjas közönséggel nézzük ezt az ifjúsági előadást, éppen az a korosztály nincs jelen, amelyiknek az alkotók a slamesített József Attila-verseket szánhatták, és amelyik a főhőssel egykorú.
Egy szabad nő
(Hajdu Szabolcs – Török-Illyés Orsolya: Obiectiva Theodora, r.: Hajdu Szabolcs. Tilos Rádió)
„Mintha egy csodálatos kristálygömbbe tekintene az ember, a múlt ködhomályától mentes, tűéles képen tűnik elő a 70-es–80-as évek Romániája, ez a színes, izzó erdélyi közösség, mint egy áttetsző csepp, és benne a tenger – az egész akkori társadalom.” Ezek Török-Illyés Orsolya szavai arról, milyen volt olvasni édesanyja, Illyés Kinga megfigyelési dossziéját. De pontosabban nem tudnám megragadni azt sem, milyen hallgatni a hangjátékot, amit Illyés Kinga lánya a „Theodora” dossziéból készített. Kelet-európai tündérmese? A szekus dosszié mint „csodálatos kristálygömb”?
Hagymakönnyek
(Kurt Weill–Bertolt Brecht–Elisabeth Hauptmann: Koldusopera, r.: Fehér Balázs Benő, Budaörsi Latinovits Színház)
A budaörsi Koldusopera stílusosan folytatja a kikacsintós hagyomány (kettős beszéd) nyíltabb változatát, ami anno Bodó Viktor – nem annyira Koldusoperájával, inkább A revizorjával – tért vissza a magyar színházba. Játék van benne bőven, csak az tünetértékű, hogy éppen a kortárs társadalmi problémák színrevitelében nem fogadja meg senki a kolduskirály tanácsát: valami újdonsággal kell(ene) előállni.
Pintér Bélák: Premier
(Pintér Béla: Anyaszemefénye. Pintér Béla és Társulata – Katona József Színház. UP Újpesti Rendezvénytér)
De aki az aktuálpolitika felől próbálja nézni az Anyaszemefényét, az akkor is csalódik, ha időnként beleütközik Rogán Antal vagy Kocsis Máté nevébe: az Anyaszemefénye – ha lehántjuk róla e gegeket – nyugodtan játszódhatna a neoliberális világ bármely pontján, még sokkal inkább, mint a NER-ben. Ez törést okoz az előadás aktualitását tekintve, az viszont jó, hogy a szereplők – szemben A démon gyermekeivel, itt nem a fideszes–nem fideszes tengelyen mozognak, a sztori ennél bonyolultabb.
Szünet nélkül
(Molière: Tartuffe, r.: Bocsárdi László, Katona József Színház)
Bocsárdi László rég nem rendezett Magyarországon, a Katonában pedig még soha. Ráadásul nem volt magától értetődő, hogy a Sepsiszentgyörgyről érkezett rendező színháza majd könnyedén összetalálkozik a katonás játékmóddal. (Fanyalgóak azok a kritikák is, amelyeket Bocsárdi másfél évtizede rendezett Örkény színházas Élektrájáról találni.) Adott egy nagy múltú erdélyi rendező és egy – számunkra sok tekintetben idegen – színházi nyelv, aminek – úgy tűnt – nincs sok köze a kisrealizmushoz. Nem így lett. Még akkor sem, ha az új Tartuffe aligha kínálja azt az új olvasatot, amit a rendező ígért (én legalábbis radikálisan újszerűt nem találtam benne).
Hagyatékunk
(Láthatáron Csoport: Hagyaték. Martin Miller és Alice Miller írásai alapján, r.: Tárnoki Márk, HPS Kultúrszalon)
A tudományos ismeretterjesztés kioltja a darab üres helyeit, a dráma csúcspontján a szereplők kimondják, amit különben alighanem csak éreznének és leginkább: mi érezhetnénk. A történet pedig, amely éppen valódi szereplői miatt kelt bennünk döbbenetet: fikcióvá lényegül. A mindenkit foglalkoztató kérdés, „hiteltelenítheti-e a munkásságot a kutató élete”: spekulatív, ezért kicsit bulvár marad. Személyessége, dokumentum jellege és felforgató ereje feloldódik Csehov és Albee dramaturgiájában. A továbbörökített traumák pedig visszaváltoznak mások történetévé.
Nemzeti dekadencia
(Luchino Visconti: Rocco és fivérei, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház)
Vonzó dekadencia árad a Nemzeti Színház Roccójából. Hiába, Vidnyánszky Attilának a magyar színházi mainstreammel ellentétben van saját színpadi világa, nyelve, nem másolja a filmet (!), és ezt a nyelvet már társulata is egységesen beszéli. A díszpáholyból fáradtan figyelő Áder János viszont aligha azt kapta, amiért jött. Nem lehetett könnyű estéje, annyi szent.
Öltönyös szex
(Lev Tolsztoj: Anna Karenina, r.: Roman Polák, Pesti Színház)
Mivel egy egér memóriájával rendelkezem, én is csak lassan jövök rá, hogy tíz éve már láttam ezt az előadást Nyitrán (az ottani remek – egyébként nemzetközi – fesztivál hazai programjában). Akkori jegyzeteim szerint azóta legalább másfél órával rövidebb lett a rendező és Daniel Majling eredetileg (?) négy és fél órás adaptációja, és a rövidülés feltétlenül a javára válik. A kölcsönzött Anna Karenina ugyanakkor beleillik a Vígszínház nagy orosz klasszikusok sorozatába is A Mester és Margaritától vagy a Háború és békétől kezdve a Bíborszigeten át a Bűn és bűnhődésig vagy épp a Félkegyelműig. A kulturális hierarchiában ezek a művek magas polcot foglalnak el, és járulékosan jut ebből a rangból a patinás intézménynek, a „klasszikusok korszerű színrevitelét” ígérő Vígnek is. Hogy ez az ígéret mit takar valójában, annak szemléletes példája egy gyakorlatilag készen átvett előadás.
Szélsőközép
(Feridun Zaimoglu–Günter Senkel–Luk Perceval: Molière – the passion, r.: Hegymegi Máté. Radnóti Színház)
Az előadásban egy ponton elhangzik a szólelemény, hogy „szélsőközép”. Ilyennek látom a Molière-t is: a csomagolás radikalitást ígér a nagy lélegzetű szövegfordítástól kezdve Keresztes Tamás sejtelmes zenéjén át egy híres előadás kiindulópontul választásáig. A hatások mögött viszont egy truvájt látunk: klasszikusokat, tömören.
Bambi és Csipkerózsika
(Gerhart Hauptmann: Bernd Róza. R.: Tarnóczi Jakab, Thália Színház, Arizóna Stúdió; Kosztolányi Dezső: Édes Anna. R.: Szenteczki Zita, Örkény Stúdió)
A Tháliában nem nevetünk, bár a tólószékhez kötött feleség szerepében Schell Judit szellemes. De ez most a tragédia terepe: Mentes Júlia Virginia drámai tehetségű címszereplő. Alighanem sokat fogunk még róla hallani. Romantikus hős, aki mindent magába fojt: játékában és szerepe szerint egyaránt.
Übü baby
(Henry Farrell regénye és színdarabja alapján: Mi történt Baby Jane-nel? R.: Alföldi Róbert, Hatszín Teátrum)
Hiába tér el a színészi játék sok ponton a kisrealizmustól, az előadást valami vissza-visszavonzza oda. Rengeteg a pszichológia, de még ki is mondatik minden: hogy Jane bizony csak az apukájának szeretne megfelelni. Már az első „szeretlek, papa” is sok, és akkor még hány jön. Ráadásul az irigység jóízű karikatúráját totálisan háttérbe szorítja a szépelgő tébolynarratíva. Baby Jane itt nem féltékeny, hanem félkegyelmű. És ez a konyhapszichológia helyettesíti az előadás elmulasztott tétjét: hogy legyen egy kikacsintás a valóság felé. A közönség nem nevet, mert úgy áll előtte a vígjáték irigykedő színésznője, mint Dosztojevszkij idiótája. Bravúr, hogy Hernádi még így is képes magát megszerettetni. Velem mindenképpen.
Az ifj. Gatsby
(F. Scott Fitzgerald műve alapján Kovács Adrián–Vecsei H. Miklós–ifj. Vidnyánszky Attila: A nagy Gatsby)
A pörgős partimusicalben, a világégés utáni nihilben, ahol felfújható cápák, talán metaforikus tőzsdecápák röpködnek a levegőben, furcsán hat a szeretet parancsát kissé szektásan szánkba rágó finálé. A téridegen tanulságjelleget próbálja enyhíteni, amikor Tom rákérdez, hogy ez az volt-e. Miközben világos, hogy a múltat a jelen fölé helyező Gatsby ebben a produkcióban nem más, mint ifj. Vidnyánszky és alkotótársai. Nem először teszik le voksukat a múlt értéktöbblete mellett, különösen a reformkorban játszódó Kinek az ég alatt… illeszthető ebbe a sorba. A színházi kihívás tehát az, hogy sikerül-e hitelesen beépíteni az erkölcsi tanulságot a showbusinessbe.
Gyűlölködők
(W. Shakespeare–Mohácsi testvérek: A velencei kalmár. Miskolci Nemzeti Színház)
Visszatérve a szintén társadalompedagógiai fogantatású előadáshoz: aki látta 2013-ban, tudja, hogy a darabban csak nemes egyszerűséggel „a zsidó” néven emlegetett, könyörtelen Shylock Mohácsiéknál sem egy szent. De az újraírás célja 2019 Magyarországán, úgy látszik, csak az lehet, hogy kizárjuk az eredetiben még sokak szerint nyitva hagyott (bár szerintem inkább csak a harmadik birodalomban tendenciózusan félreolvasott) antiszemita értelmezést. Pusztán azáltal, hogy, hogy is mondjam – az előadás a megszokottnál jobban kibontja, mit kibontja, ránk ömleszti az előzményeket.
A színházcsináló
(Kiss István: Csütörtököt mondok? R.: Tóth Géza. Thealter Fesztivál, Szeged)
Kisspista teremtett figura. Nyilván izgalmas, hogy tisztában van Kiss István személyes emlékeivel, így ezeket meglehetősen autentikusan adhatja tovább. De a figyelmem azért nem lankad egy pillanatra sem, mert Kiss István hitelesen van jelen a színpadon – írom, miközben előre tudom, hogy lesznek kritikustársak, akik nem szeretik az ilyet. Én sem egyszerűen azt gondolom, hogy ebbe a „csoportos szereplőnek sem kellett kellékes figurába” a világ minden esetlensége és profizmusellenessége belefér. Hanem egyenesen azt, hogy Kiss István eleinte kicsit megilletődött, majd egyre oldottabb játéka a maga nemében: profi.
Píárpapa
(Molière: Don Juan. R.: Herczeg T. Tamás–O. Horváth Sára. Újszegedi Szabadtéri Színpad, Szeged)
Zsótér még a pár mondatos koldusszerepben is szellemes – szenvtelen, mint rendesen. Közben kezében tart egy plüss édesgyökeret (de ez az öröm összesen, ha két percig tart). Bodrogi lubickol a nagyszínpadon, saját magát játssza, mint egy Honthy Hanna. Rövid jelenetei kis életet hoznak a holt színházi esztrádba. Poénjai pedig jót tesznek az apa–fia moralizáló jelenetnek, de hát viccelni könnyebb is a szemerkélő esőben, mint drámai mélységeket játszani. A végére nem születhet meg az a színházi helyzet, aminek súlyt adhatna a néma kőszobor jelenléte. Kulka persze nem játssza túl, mint Bodrogi, és nem is rajta múlik, hogy belépője kicsit kontextuson kívüli, nem következik az előzőekből. Geréb Ágnes csak asszisztál, és feltör pár jobb sorsra érdemes dinnyét – közvetlenül a fingós jelenet után. Mégsem a rottyantgatástól, inkább a nagyotmondástól vált számomra végül ellenszenvessé a szegedi Don Juan. Ha már mindenáron ördög, akkor a démoni kőszobornál szembeötlőbb volt a drámának álcázott marketing.
Saját láb
(Sztalker Csoport – Gyulai Várszínház: Vízkereszt, de amúgy mindegy. R.: Ifj. Vidnyánszky Attila. Shakespeare Fesztivál, Gyula)
Viszont úgy látom, két izgalmas, új elem is feltűnt ebben a pop-Shakespeare-ben. Az egyik rögtön a melegtematika, amely talán még sosem volt ennyire jelen a mind ez idáig jellemzően tradicionális nemi szerepeket favorizáló fiúbanda munkásságában. Mondjuk a nemcserés, keresztbe öltözős – eredetileg persze a nőnek öltöző férfiakat is férfiakkal játszató – Vízkereszt ehhez a témakörhöz valóban magas labda.
Oresztész és ISIS
(Milo Rau és a társulat: Oresztész Moszulban/Orestes in Mosul, NTGent, Wienerfestwochen, Bécs)
Okos és ritka gazdagsággal rétegzett mű RauOreszteiája. És ami a legszokatlanabb benne, korunk trendjeivel ellentétben nemhogy vállalja a tragikus hangvételt, de képes is megvalósítani (csak a Mad world visszatérő, nyálas dallamát tudnám feledni). Így az előadás elbizonytalanít abban a vigasztaló élethazugságunkban is, hogy az erős színházkultúra előfeltétele a diktatúra.
Édes ötvenes évek!
(Kerekes János–Barabás Tibor–Darvas Szilárd–Gádor Béla: Állami Áruház. R.: Benkó Bence–Fábián Péter. Kecskeméti Katona József Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad)
Tehát ez a többszörös cenzúrával sújtott előadás, amely a zászlójelenetben sikerrel dacol erőszaktevőivel, alapvető kérdéseket vet fel. És nem egyszerűen arról, hogyan és mennyiben alkalmazható a hetvenes évek kettős beszéde mai színpadon. Hanem ezen keresztül leginkább arról, mit jelent, ha egy előadás rendszerkritikus. Szerintem a k2 számára azt jelenti, hogy beidegződéseinkben akarnak megingatni minket, mármint ezesetben elsősorban a kecskeméti közönséget.
Ferde bádogtetőn
(Tennessee Williams: A vágy villamosa. R.: Michael Thalheimer, Berliner Ensemble. Nemzeti Színház, MITEM)
A döntött terű színház sosem realista. A lejtő lényege a színészi alakítás. A játék pedig egyre vehemensebb, mintha az előadók motorját beindítaná az ívelt padló, a fizikai megerőltetéstől egyre eltúlzottabb és energiadúsabb mindenki. Ráadásul Thalheimer a szokásosnál derűsebb: Stanley már az első jelenetek egyikében a színpad fölső ívére támaszkodva érvényesíti hónaljpamacsának teátrális erejét, sokkolva kényeskedő sógornőjét. De igazán a bohócérzékkel megáldott Peter Moltzennel érkezik meg a tréfa, aki Mitch szerepe szerint megemeli vágyott Blanche-át, mire utóbbi elővigyázatosan hajtja le fejét (nehogy beverje az extravagáns dőlésszögű plafonba). Körülbelül innen kezdek figyelni és nem csak nézni.
A demokrácia: nehéz
(Adorjáni Panna, Raul Coldea, Csala Hermina, Radu Dogaru, Petro Ionescu, Bogdan Olarson, Ötvös Kinga, Oana Mardare, Adi Tudoran: 99,6 %. Reactor de creaţie și experiment, Kolozsvár, Románia)
Úgy látszik, képes, pedig minden fapados a 99,6%-ban: induló díszlettervezők, színészek, dramaturgok, zenészek alkotása, és mindenki vállaltan annyit ad bele, amennyit tud. Nem próbálnak megfelelni semmilyen színházi elvárásnak, amely részükről több profizmust igényelne, nincs kőbe vésve semmi. És ezért egyszer csak – na jó, csak egy pillanatra, de – elhiszem nekik, hogy tényleg bármi megváltoztatható. Még a román–magyar etnikai konfliktusok is.