Realizmus helyett valóság
(Wajdi Mouawad: Futótűz, Radnóti Színház; Philip Löhle–Peer Krisztián: Nem vagyunk mi barbárok, Katona József Színház, Sufni)
A Libanonból menekült kanadai drámaíró, Wajdi Mouawad Futótüze a jelenlegi krízis előzményeinek görög bosszúdrámája. A tragédia egy trilógia második része, szerzője az egyik legizgalmasabb kortárs színházi rendező. A libanoni polgárháború válogatott kegyetlenségeit egyetlen női főhős, Nawal Marwan történetén keresztül beszéli el, és mivel itthon a menekültkérdésre adott színházi válaszok között nem szerepelt átütő előadás, többen várják ettől a bemutatótól a megváltást.
Nem mintha
(Mihail Bulgakov–Vecsei H. Miklós: Iván, a rettenet, Radnóti Színház)
Az Ivánban éppen az a jó, hogy a poén végre valahára nem az unalmasnak ítélt hordozóanyag „feldobására” szolgál: a gegsortűz maga az alapszerkezet. Szétírt és dekonstruált Bulgakov. Tudattrip, ahol László Zsolt házmestere kimutatja a foga fehérjét, és vérnősző Rettegett Ivánná változik. A fonák világ megmutatja a valóság igazi arcát.
Aranyélet
Ritkán látott természetességgel megmutatott romantikus indulatcsomag. Ugyanaz a közvetlenség, amelyet éppen ennek a színháznak a Sufnijában, éppen Székely Kriszta Petra von Kantjában láttunk. Mert Székely nagyon tud valamit. Új erővel megtölteni egy nálunk régi színházi nyelvet. És meg tudja nekünk mutatni ezeket a hisztéria határán táncoló, szerelmes, Lars von Trier-hősökre emlékeztető nőket.
A hernyó halála
(Peter Brook–Marie-Hélène Estienne: Csatamező, Trafó, december 14.)
Messze nem időskori főmű. Csak egy újabb, örömteli lépés attól az embertől, aki életműve építgetése helyett magától értetődően rendez: hol jót, hol rosszat, mert ezen a tevékenységen keresztül tapasztalja meg a világot. Érződik a Csatamezőn az elmúlt idők pora, de Brook életkora is. Mégis átsüt rajta valami töretlen jókedv és játék iránti vágy. Aminek a szeretetére a magyar nézőt, Brook-könyvével (1976), éppen ennek a lapnak a kritikusa, Koltai Tamás tanította meg.
Meleg diktátor
(Christopher Marlowe: II. Edward, BMC)
Ha nem érzek is együtt Edwarddal, legalább történt egy újabb színpadi kísérlet összetett, ellentmondásos melegportré felrajzolására. Egy meleg emberére, akinek személyiségjellemzése nem merül ki szexuális irányultságában
A balerino
(Lee Hall–Elton John: Billy Elliot, Opera)
Szirtes Tamás rendezésében azonban – az előadás legszomorúbb tanulságaként – a musicalben eredetileg oly hangsúlyos transzvesztita-vonal tökéletesen értelmezhetetlenné válik. A magyar Operában a Fejezd ki magad! című szám alatt a gyerekszínészek női göncök helyett óriás csokornyakkendős bohócruhákba öltöznek. Szomorú, hogy a rendező éppen egy ifjúsági, érezhetően nevelni hivatott előadás esetében nem meri bevállalni a transz-tematikát.
Múlt századi Bridget Jones
(Guelmino Sándor: Szerelem. Csiky Gergely Színház, Kaposvár – Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália)
Vau
(Gogol: Egy őrült naplója, Orlai Produkció, Szeged, THEALTER – 2016 szeptemberétől Jurányi Ház)
Mit ért belőle az idegen?
(Thomas Ostermeier Sirálya és Urbán András Hazafiakja a Nemzeti Színház MITEM fesztiválján)