Divatékszert vettünk egy sanghaji webáruházból. Nem egyszerű webáruház, hanem mobilapplikáció; nemcsak vásárolni lehet rajta és vele, hanem például nyomon követhetjük rajt a termék útját, ahogy 2017‑ben szokás. Két nyaklánc, egy pár fülbevaló, finom, könnyű darabok. Fizetésre augusztus 19-én került sor, augusztus 22‑én elindították a küldeményt. A mobil néhány pár ezer kilométeren át küldözgette az esemeseket, hogy a bizsuk éppen hol vannak. Aztán elhallgatott.

Október 2‑án a csomag még mindig nem érkezett meg. A kínaiak kérdezősködés nélkül elhitték, ez ugyanis üzlet, ahol az adott szó a legfontosabb, és visszafizették az árát.

November 20-án kezünkbe került a Magyar Posta újsághirdetése, mely szerint nem minden csomag, ami annak látszik. Ebben arra figyelmeztetnek, hogy „az EU-n kívülről érkező [értsd: kínai] küldeményeink – mérettől függetlenül – zömében levélként érkeznek Magyarországra”, pedig egyszerűen nem férnek be a levélszekrénybe. Ilyenek a kínaiak. Az ellenszer, idézem a Magyar Postát: „Ha külföldi webáruházból vásárolunk, érdemesebb inkább csomagként megrendelni a kiszemelt termékeket, és lehetőség szerint nyomkövetést kérni hozzájuk, hogy tervezhetőbb legyen a küldemények érkezése.”

Novemberben a nemzetközi politika egyik legfontosabb eseménye volt a prágai Európai Értékek nem kormányzati, azaz civil politikai elemző intézet nyilatkozata, melyet európai és amerikai politikusok, kormányzati és civil szakértők sokasága írt alá. Hét pontban foglalták össze a demokratikus Nyugat sürgős teendőit az orosz dezinformációs hadviselés ellenében: tudomásul kell venni a fenyegetést; nemzeti kontextusban vizsgálni és leleplezni az ellenséges tevékenységet; felmérni, hogy mit ért el eddig Oroszország ebben a „különleges háborúban”; megerősíteni az egyetlen EU-intézményt, amely ezzel foglalkozik; politikai szinten szembeszállni az agresszorral; felállítani a hasonlóan gondolkodó EU- és NATO-tagállamok munkacsoportját; és előmozdítani a téma megértését a szakértők körén kívül. A nemzetközi médiában leginkább a Federica Mogherini uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselőnek címzett éles kritika keltett feltűnést. Akit a nyilatkozatról kérdezünk: Jakub Janda, az Európai Értékek igazgatóhelyettese, a Kremlin Watch (Kreml-figyelő) program kilenctagú szakértői munkacsoportjának vezetője, egyszersmind a cseh belügyminisztérium konzultánsa.

Őrület, árulás, gyűlöletkampány, totális tévedés, cinizmus, ámokfutás, provokáció, testvérháború – körülbelül ez volt a válasz Gyurcsány Ferencnek arra a bejelentésére, hogy a Demokratikus Koalíció kampánya új szakaszba lép, és minden közjogi következmény nélkül fölteszik a népnek a kérdést: „Egyetért-e ön azzal, hogy ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon, és nem viselik a szavazatuk következményeit?”

Vagyis: épelméjű/rendes/magyar ember (a három jelző szinonim) ilyet nem kérdez.

Kicsit bővebben, a következő négy dolgot vágták Gyurcsány fejéhez: 1. Miután egy évszázaddal Trianon után végre megvalósult a nemzeti egység, éket verne magyar és magyar közé. 2. Mindezt pártpolitikai érdekből teszi, pusztán azért, hogy szavazatokat vadásszon a pártjának. 3. És még ezt is ostobán teszi, hiszen csak Orbán tavaszi győzelmét garantálja, ezek után a határon túl senki sem szavaz a baloldalra. 4. Alkotmányosan, illetve demokratikusan gondolkodó ember tudja, hogy szerzett jogot, amilyen a külhoni magyar állampolgárok választójoga, „nem lehet” elvenni.

Közleményt adott ki az amerikai nagykövetség: „A magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium nem tud semmiről semmit. Ehhez ké­pest egy Menczer nevű helyettes államtitkár sajtószabadságra tanít bennünket. Minket, akik az ő elmaradott országában a sajtószabadság hazáját, a szabadok földjét és a bátrak honát képviseljük. Ezek a magyarok meg a külügyeseik buták, mint a fal. Rászorulnak az alapos felvilágosításra. Az USA nem bokszzsák. Magyarázatot követelünk, hogy Menczer saját elhatározásából vagy központi mandátummal gyalázza-e hazánkat.”

Nyugalom, az amerikai nagykövetség nem adott ki efféle közleményt. Nem süllyedt egy különlegesen raplis kiscsoportos szellemi szintjére. Ez stílusutánzat, melyre az adott alkalmat, hogy egy külminisztériumi tisztségviselő valóban megpróbálta kioktatni Kostelancik amerikai ügyvivőt sajtószabadságból. A bokszzsákot és a központi mandátumot pedig – szó szerint – Szijjártó miniszter egyik tirádájából vettem, amivel a távozó holland nagykövet egy nyilatkozatára válaszolt.

A kilencvenöt éves történész, a New York City University professor emeritusa nemrég ismét Budapesten járt. A szó szerint zsúfolásig telt Goldmark Teremben tartott előadást, és energiájával, szenvedélyességével, eredeti nézőpontú, minden közhelyt és mítoszt elvető elemzései­vel lenyűgözte közönségét. Azóta vagyok tisztelője, amióta a nyolcvanas évek elején az amerikai követségi könyvtárból kikölcsönöztem kétkötetes alapművét, amelynek címe: A népirtás politikája – A magyarországi holokauszt.

Amikor a parlament ötpárti egyetértéssel elfogadta azt a határozatot, amely elítéli az ukrán oktatási törvényt, a beterjesztő, Németh Zsolt, a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője azt mondta, hogy mi 1991 óta következetesen segítettük a „mindig nehéz helyzetben lévő Ukrajnát”, kiváltképp amióta 2014‑ben katonai agressziónak lett az áldozata. Ez tökéletesen beleillik a hálátlan, bitang, magyartipró ukránokról szóló kormányretorikába, csak nem igaz.

Németh Zsolt tudhatja a legjobban, hiszen 2014. október 2-án, egy washingtoni konferencián neki kellett kimagyaráznia kormányunk egyik történelmi léptékű szemétségét. Azt, hogy az uniós politikával szembeszegülő magyar kormány miért tagadta meg a reverz (fordított irányú), napi három-négymillió köbméteres gázszállítást a háborús télre készülő Ukrajnától. Más nem, csak Magyarország. Az indok az volt, hogy a hazai ellátás biztonsága érdekében muszáj jobban feltöltenünk a tárolóinkat.

Tarlós főpolgármester azt mondta: „Senki ne is reménykedjen benne, hogy a választási kampányok idejére a Fővárosi Közgyűlés politikai vitafórummá alakul át. Meg fogom szakítani a közgyűléseket.” Megértem ingerültségét: nincs is annál bosszantóbb, mint ha többpártrendszerben, egy választott képviseleti testület ülésein politikai (!) viták (!) folynak. Ennél csak egyvalami lehet utálatosabb Tarlós számára: hogy még mindig léteznek emberek, akik azt hiszik, politikai vitafórumból politikai vitafórumot lehet csinálni. Holott ez nyilvánvalóan ellenkezik a józan ésszel, a tisztességgel és a város iránti lojalitással.

Nem volt ez mindig így. Tizenegy évvel ezelőtt, amidőn pár héttel az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése és a tévéostrom után Demszky Gábor 1,8 százalékkal megnyerte a főpolgármester-választást, Tarlós óbudai polgármester és „független” jelölt elismerte vereségét, de gratulálni nem tudott az ellenfélnek és csapatának „nem túl sportszerű” módszereire hivatkozva. Azt azért kijelentette, hogy a nehéz győzelem után Demszky soha többé nem mondhatja: „Ez egy liberális város.”

Múlt szombaton, a Virginia állambeli Charlottesville városában a szemérmesen „fehér nacionalistának” vagy „szuprematistának” (a fehér felsőbbrendűség hirdetőinek) nevezett erők, továbbá sima nácik tüntetést rendeztek Robert E. Lee lovas szobrának tervezett eltávolítása ellen.

Lee a polgárháború legendás déli tábornoka volt, és mint ilyen, a nemzeti történelem része, bár a vesztes oldalhoz tartozott. (Amerika más.) A szobor egyébként rajta van a megőrzésre érdemes történelmi emlékhelyek szövetségi listáján, illetve Virginia államban törvény védi a polgárháborús emlékműveket. Újabban radikális antirasszisták a feketék iránti gyűlölettel, sőt terrorizmussal vádolják a tábornokot, és kiiktatnák a nemzeti történelemből. A csak­is demokrata pártiakból álló városi tanács nem egyhangúlag, hanem 3:2 arányban szavazta meg a szobor eltüntetését (a véleményt Amerikában nem határozza meg száz százalékig a párthovatartozás), a döntést megtámadták, bíróság dönt majd, mi legyen.

Kisebbfajta vihart kavart Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének egy mondata, mely a határon túli magyar romákról szólt. Vajon csak a politikai korrektség elvét sértette meg azzal, hogy föltette a „tehertétel vagy erőforrás” kérdését, vagy nemzetpolitikai szempontból is rossz az ilyen stratégia, ha egyáltalán stratégiáról van szó? Ravasz Ábel szlovákiai magyar politológussal, romaügyi kormánybiztossal, a Híd-Most párt alelnökével, a PURT roma szervezet társalapítójával beszélgettünk.

Múlt szombaton, Tusnádfürdőn a magyar miniszterelnök jól megvédte Lengyelországot. Azt mondta az igazságszolgáltatást a végrehajtó hatalom alá rendelő törvényekről: „Semmi olyat nem csináltak (...), ami kívül esne az Európai Unió által elfogadott, közösen osztott elveken és eszméken. (...) És ilyenkor mindig a megtámadott oldalra kell állni. Schulz elvtársnak üzenem: szolidárisak vagyunk Lengyelországgal.”

Ahol is már egy hete tömegek tüntettek az igazságszolgáltatási „reform” ellen – a tusnádi beszéd napján száznál több lengyel városban. Ugyanaznap nyilvánosságra került egy felmérés, miszerint a lengyelek 55 százaléka azt szeretné, ha Duda elnök megvétózná ezeket a törvényeket, és csak 29 százalék ért egyet velük. A tisztesség és a jóérzés – nem csak magyar – szabályai szerint ezt politikusnak illik tekintetbe venni, úgynevezett demokráciában pedig hasznos is, mert az embernek jobbak az esélyei az újraválasztásra.

Június 23-án az orosz sajtóban megjelent egy cáfolat. Ez ugyanaznap volt, amikor a Nyugatinál nem nyílt ki a Metrovagonmas által felújított metrókocsik összes ajtaja, meg a vésznyitó se működött, de aztán két ajtót mégis sikerült puszta kézzel felfeszíteni, pedig a biztonsági vezérlőnek éppen ezt nem szabad engednie, mert szokásos menetben életveszélyes lehet.

Szóval azon a napon a Metrovagonmas szóvivője cáfolta a hírt, amely egy hete keringett a szocmédiában, miszerint a moszkvai metróban kigyulladt egy vadonatúj, „Moszkva” típusú szerelvény. Csak annyi történt – mondta a szóvivő –, hogy a kötelező teszt alkalmával az elektromos rendszer egyik részegységét hibásan kötötték be, és ez rövidzárlathoz vezetett. Az üzemzavart helyben elhárították, senki sem sérült meg, a vonaton amúgy sem voltak utasok.

Természetesen. A szinte zajtalanul futó, utastájékoztató érintőképernyőkkel, mobiltöltő-csatlakozókkal felszerelt „Moszkva” próbaútjain az utasokat homokzsákok helyettesítik

A Fidesz mint az Európai Néppárt tagszervezete a pártszövetség legutóbbi, máltai kongresszusán megszavazta az orosz információs hadviselés elleni védekezésről szóló határozatot. Ugyanezt a szöveget az LMP idehaza beadta mint országgyűlési határozati javaslatot, és a fideszes többségű Európai Ügyek Bizottsága még a plénum elé sem engedte. Németh Zsolt, a Fidesz szakpolitikusa erre azt mondta, hogy a tartalmával egyetértenek, csak nem határozati javaslat formájában kellett volna beadni. Ez csak egy példa volt arra a kettős politikára, amit a Fidesz, illetve a magyar kormányzat orosz ügyekben folytat. Krekó Péter politológust, egyetemi oktatót, az orosz kapcsolat kérdéseit körüljáró több tanulmány szerzőjét és társszerzőjét kérdezzük ezeknek az ellentmondásoknak a hátteréről.

„Jó, de a nem bevándorlók közül hány százalék tudja, hogy mik azok az egyetemes emberi jogok?” – kérdeztem. A kérdés Ausztriára vonatkozott. Válasz: „Te honnan is jöttél?”

Ez a kis dialógus az alsó-ausztriai Göttweig apátságában hangzott el a 22. Európa-fórum keretében, a „Feszültség a migráció, a demokrácia és a jogállamiság között” nevezetű munkacsoportban. Beszélgetőpartnerem nagyon okos gimnazista lány volt egy közeli kisvárosból, akivel némely politikai témában félszavakból is megértettük egymást (angolul), de itt kibukott a másfajta élettapasztalatom.

Az évente megrendezett konferencián vezető európai – de nem csak uniós – politikusok, valamint szakértők adnak elő és vitatkoznak, és mivel a programban ezt a megbeszélést zártkörűnek tüntették fel, úgy gondoltam, ez valami nagyon forró téma lesz, és bekönyörögtem magam, remélve, hogy nagyon bizalmas információkhoz jutok, amiket aztán legföljebb nem írok meg egyenesben. Bizonyos értelemben csalódtam. Más értelemben nem.

A múlt héten a művelt magyar politizáló közvélemény roppant izgalomba jött. Nem, nem a médiaszabadság újabban zajló módszeres felszámolásától, aminek a független sajtótermékek bezáratása éppúgy része, mint átalakítása cselédekkel működtetett kormánypárti lejáratógépezetté. (Lapunkban Máriás Leonárd írt erről: „Ha mondanak valamit, azt megteszed”, 2017/19., május 12.). Hanem olyasmi okozta az izgalmat, ami éppen erre a tudatos, szabadságellenes rombolásra és züllesztésre válaszolt.

A Momentum Mozgalomhoz tartozó három fiatal bement egy óbudai irodaház nyitott kapuján. Majd egy nyitott ajtón belépett az Origo néven működő propagandagyár szerkesztőségébe. Egyikük, Fekete-Győr András elnök köszönt, és megkérdezte, hol található egy Kovács András nevű alkalmazott. Megtalálta, neki is köszönt, és kezet fogott vele, noha ez a munkatárs volt az, aki pár hónapja hazug cikkben gyalázta a szervezet szóvivőjét és családját. Érdeklődött, hogy most milyen lejáratáson dolgozik. Miután válasz nem jött, Fekete-Győrék az első szelíd felszólításra távoztak. Az eseménysorról videót készítettek, és föltették a netre.

Egy Stefka István nevű kormánypárti újságírónak rémlátomása támadt a fentiek hatására. No nem az, hogy egyes politikusok, akiknek nem tetszik a róluk szóló cikk, kormányzati nyomással kirúgatják az Origo főszerkesztőjét, elérik, hogy felálljanak a legjobb újságírók, leváljanak sikeres blogok stb., a maradékot pedig kamu- és propagandagyárrá teszik. Ez ugyanis már megtörtént. Nem, Stefkának a fiatal politikusok hívatlan látogatásáról többek közt az jutott eszébe, hogy legközelebb „Fekete-Győr Andrásék kezében géppisztoly lesz”.

Az orosz „idegenügynök-törvény” azokra a tömegtüntetésekre válaszolt, amelyek a 2011-es Duma-választás és a 2012-es elnökválasztás eredményének arcátlan meghamisítása ellen tiltakoztak. Putyint nem annyira a gigantikus csalás leleplezése dühítette, hanem maga a tüntetéssorozat. Nem is dühítette, nem olyan ember ő. Inkább aggasztotta. Gengsztercári elméjében ugyanis fölidézte a grúziai, ukrajnai, kirgiz színes forradalmak emlékét, mivel ott a korrupt és Moszkva-barát kormányzatok megdöntésében kulcsszerepet játszottak azok a – főleg korrupció-leleplező – civil szervezetek, amiket csakugyan külföldről támogattak. Főleg Amerikából. Többek között Soros is. Tény s való.

Mármost hol van korruptabb és moszkovitább kormányzat, mint éppen Moszkvában? Putyin, a reálpolitikus valódi veszélynek érezte a tüntetéseket, s úgy döntött, hogy színes forradalom a Kreml tövében márpedig nem lesz. Pártja, az Egységes Oroszország eszerint szigorította meg az egyesületi törvényt. A legtágabb értelemben politikai tevékenységet végző alapítványok és civil csoportok azóta „külföldi ügynökként” kötelesek lajstromba vétetni magukat. Ezt minden kiadványukban, hirdetésükben, nyilvános szereplésükkor fel kell tüntetniük.

Magyarországon megszűnt a kormányzás. Ez önmagában nem hír. Az ország folyamatosan csúszik lefelé minden ranglistán az összes témában, amivel kormányzás foglalkozhat, s amit számokkal lehet mérni (gazdasági fejlődés, oktatás, egészségügy). Külkapcsolatok? Tekintély a világban? Az összes komoly politikus szemében a világ rongya vagyunk (legkésőbb a baltás gyilkos átadása óta), s ezen nem segít, hogy olykor használható rongynak tartanak, lásd alább. De különben is,  mint például Lánczi András több változatban is kifejtette (ez egy 2014-es fogalmazás): „a politikai cselekvés lényege a hatalom, a hatalom építése politikai célok érdekében ”. Hol van itt szó kormányzásról?

Az újdonság az, hogy már nem is imitálják. Valami történhetett.

2017. március 15-én, az állami ünnepségen, a józsefvárosi Palotanegyed szélén megelevenedett a Magyar néprajzi lexikon. (Hadd használjam ki az alkalmat, hogy gratuláljak réges-rég megérdemelt Széchenyi-díjához Kósa Lászlónak, aki oly fontos szerepet játszott a magyar tudományosság e remekművének megalkotásában.) Volt ott suba, szűr és gatya, mindenféle szép népi öltözet, amit a forradalom főszereplői és motorjai, középbirtokos nemesek, szimpatizáns főurak, városi értelmiségiek, német polgárok garantáltan nem hordtak. Legföljebb ha poénból vettek föl akkoriban ilyen, számukra extrém holmikat, amúgy eszük ágában se lett volna.

Hogy pontosan miért álltak sorfalat korhű pásztorok és betyárok, kék pruszlikos menyecskék Orbán Viktor mögött, azt a műsor szervezői aligha tudnák értelmesen megmagyarázni, de nem is feladatuk. Ez a képlet ugyanis – 1848 feloldása valami kurucos parasztfelkelésben, amihez a nép ügyét képviselő politikusok haladó meggyőződésből csatlakoztak – nem más, mint a Rákosi-korszak öröksége. A korabeli vegytisztán sztálinista marxizmus nem tudott mást elképzelni, mint a „kizsákmányolók” és a „kizsákmányoltak” közötti osztályharcot. Ahol a kizsákmányolók nyilván szövetségben vannak az etnikailag idegen, ráadásul német ajkú, ősellenség Béccsel, a kizsákmányoltak pedig a nemzeti szabadságért harcoló, etnikailag magyar jobbágyok.

Múlt csütörtökön sajtótájékoztatót tartott a Momentum Mozgalom két vezetője, és arra a vádra, hogy a fiatalokból álló politikai csoport Los Angelesnek az ügynöke, azt felelte: ügynökök a parlamentben vannak. Szükség volna az akták nyilvánossá tételére, mert így lehetne „befejezni a rendszerváltást”.

Két nap múlva, február 25-én a kommunizmus áldozatainak emléknapján közleményt adott ki az LMP arról, hogy miután tizenháromszor már visszavágták ügynökaktákról szóló törvényjavaslatát, e jeles antikommunista nap alkalmából tizennegyedszer is benyújtja a parlamentnek.

Újabb három nap elteltével a Jobbik szóvivője is bejelentette, hogy pártja nemsokára törvényjavaslatot fog benyújtani „az állambiztonsági múlt összes szervére és dokumentumára vonatkozóan”, azzal a kitétellel, hogy „a kommunista állambiztonság egykori fenntartói a közéletben semmilyen tisztséget ne tölthessenek be”. Ez majd „befejezi a tényleges rendszerváltást”.

Így van rendjén. Tökéletesen természetes viselkedés olyan politikusoktól, akik nem voltak részesei az átmenet utáni nagy pártok ama hallgatólagos megegyezésének, hogy az állambiztonsági múltat el kell sikárolni. De jól tudják-e, hogy a zsiványok konszenzusa miért köttetett meg egyáltalán? Ha nem, akkor ez a hullám is olyan lesz, mint a többi nagy ellenzéki lelkesedés meg felháborodás: az egekre csap, aztán semmi.

Kezdjük az első részigazsággal, „az ügynökakták nyilvánosságra hozásának” legegyszerűbb, morális indokolásával: az 1989–90-ben kialakult antikommunista rendszernek végre meg kell tisztulnia az erkölcsileg rossz kommunizmus maradványaitól.

Donald Trump elnökké választása a világ közvéleményének nagy részét meglepte, vagy éppen sokkolta. Az események ráirányították a figyelmet az amerikai politikai intézményrendszer furcsaságaira is. Már amennyiben ezek furcsaságok, hiszen a világ legrégebbi, több mint két évszázada fennálló képviseleti demokráciájáról van szó, amely épp az 1787-ben megalapozott elveknek köszönheti stabilitását. Az egyik kuriózumról, az elektori rendszerről kérdezzük a Debreceni Egyetem docensét, az amerikai történelem kutatóját.