Az ember tragédiája a magyar irodalom egyik legkevésbé magyar alkotása: „nem lehet a magyar irodalom irányvonalaiból megérteni”, ahogyan Szerb Antal fogalmazott. Értelmezései gyakran hangsúlyozták e mű „testvértelenségét” (Németh G. Béla) és „kivételszerűségét” (Szegedy-Maszák Mihály). S nemcsak a magyar irodalomban tűnt, tűnik társtalan alkotásnak Madách fő műve, de önnön életművében is: „Mindannyiunkat meglep a Tragédia remekmű voltának váratlansága, előzménynélkülisége” – írta róla egykor Sőtér István. Így hát az író értelmezői általában azt a feladatot látják maguk előtt, hogy megtalálják Az ember tragédiája megfelelő világirodalmi vagy magyar irodalmi magyarázó közegét (például a történetfilozófia „műfaját”, mint látószögének az előfeltételét, vagy Vörösmarty költészetét, mint nyelvi előzményt), amely felől érthetővé válik a drámai költemény hazai egyedisége, s egyben oszlik valamelyest a társtalansága. A szerző életművén belül pedig a fő mű motívumait és megoldásait igyekeztek fellelni az értelmezők további drámáiban és költeményeiben, enyhítendő a testvértelenséget és váratlanságot.

Mikola Gyöngyi: A titokzatos változó. A boldogság konstrukciói Vladimir Nabokov orosz korszakának műveiben. Tiszatáj Kiadó, Szeged, 2021, 270 oldal, 2950 Ft

Noha Nabokovot olyan íróként szokás számontartani, aki nem foglalkozott társadalmi és politikai ügyekkel (gúnyosan nyilatkozott az ilyesféle írói törekvésekről és olvasói elvárásokról), Mikola Gyöngyi műve valamelyest módosít a képen. Hangsúlyozza például, hogy a szerző részben azért alkalmazta jellegzetes jelentéselbizonytalanító elbeszélő eszközeit (a körkörös narrációt, a nyitott befejezést, motívumhálóit, a gyakori intertextuális utalásokat, több elbeszélő sík egyidejűségét stb.), hogy megakadályozza velük írásainak ideológiai kisajátíthatóságát. Vannak elbeszélőprózai művek, amelyek a szociológiára, a politikára tekintenek vetélytársként; Nabokov irodalmára sokkal inkább a lélektan és a filozófia riválisaként gondolhatunk. Ezért igyekszik feltárni Mikola könyve a freudizmust sarlatánságnak tekintő író pszichológiai tájékozódásának forrásait, Bergson és William James műveiben találva meg az „orosz korszak” alkotásainak inspiráló szellemi közegét.

Gyurgyák János: Elveszett il­lú­ziók – megtalált történelem. Vá­lo­gatott írások. Osiris Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 618 oldal, 4980 Ft

Gyurgyák vehemens, olykor érdes stílusú szerző, akinek a legjobb bekezdései felidézik Ady vagy Szabó Dezső egykori elit- és nemzetkorholásait. Az ő ismétlődő bírálatainak fő címzettjei a kétféle (jobb- és baloldali) magyar értelmiség, az autokrata rezsimet építő Fidesz, és a nép, amely e rezsimet elfogadja. Kevés olyan dinamikus bírálatot írtak az Orbán-rendszerről, mint A reménytelen reményről című írás.

Ketten egy új könyvről – Lengyel András: Ignotus Hugó-tanulmányok. Modernizáció a pallérozódás és a barbarizálódás sodrában. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 2020, 560 oldal, 4900 Ft

Lengyel András azok közé tartozik, akik munkáikban nyilvánvalóvá teszik, miféle normákat kívánnak követni irodalomtörténészként, s miféle az az irodalomtudomány, amelyről nincsenek jó véleménnyel. „A mai magyar irodalomtudomány, amely sokszoros tárgyszűkítés eredményeként alakult ki, nem nagyon tud mit kezdeni az életrajz-írással” – kezdi az egyik tanulmányát. Az ő irodalomtörténet-írása viszont épp a lenézett életrajzi kontextus aprólékos feltárását tekinti feladatának. Nem pusztán adatgyűjtés ez, hanem „a lehetőségek, a kényszerűségek, a vágyak szimbiózisának”, azaz „végső soron az egykor volt történeti realitás”-nak a felmutatása, amely körbe vette a vizsgált szerző tetteit és műveit. Olyan történeti kontextualizmus az övé, amely nem éri be az „éppen »korszerűnek« vélelmezett elmélet értelmezésmeghatározó »szemüvegének«” a használatával. Noha a „tárgyszűkítő” irodalomtudomány inkább csak a XX. százados szakmát jellemezte az elmúlt évtizedekben, a XIX. század vagy a régi irodalom kutatóit nemigen, Lengyel megfogalmazásai világossá teszik, milyen polemikus helyzetben készültek könyvének egyes darabjai.

Mark Amadeus Notturno: Hayek és Popper a racionalitásról, az ökonomizmusról és a demokráciáról
+ – 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről
Fáber Ágoston: Pierre Bourdieu: elmélet és politika
Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”

Szabó Gábor: Történeteink vége. Emlékezés a kortárs magyar irodalomban. Műút Könyvek, Miskolc, 2018, 163 oldal, 2500 Ft

Vannak kritikusok, értelmezők, akik számára a tárgyalt mű csak alkalom, hogy valami rajta túlmutató témáról beszéljenek: az irodalom új trendjeiről, társadalmi problémákról, formai kérdésekről, ideológiákról vagy önmagukról. Szabónak, úgy tűnik, csak az előtte fekvő irodalmi szöveg a fontos – amikor értelmezését írja: mindennél fontosabb. Ritka szakmai alázattal megírt elemzések alkotják a kötetét. A szövegre irányított figyelme szinte minden esetben a tárgyalt életművek rendkívüli ismeretével párosul. Bizonytalanabbnak látom az egyes életművek határain túltekintő általánosításait. A mi kis köztársaságunkról írva azt állítja például, hogy a magyar kulturális kánontól „idegen a magunkon való gúnyos nevetés”, elfeledkezve A civilizátorról, az Új Zrínyiászról, Határ Győzőről és Örkény Istvánról. „A memoár, az esszé és a szépirodalom határterületein mozgó hibrid szövegek a magyar irodalomban viszonylag kevéssé elterjedtek” – írja a Világló részletek ürügyén; s noha felsorol néhány kivételt, nem említi az elmúlt évtizedben megjelenteket: például Gergely Ágnes, Karátson Endre, Szilágyi Júlia vagy Zoltán Gábor kiváló könyveit.

Raktárkészlet. 1968 / Kundera / 1988 / Tréfa / 2018. Szerkesztette Beck András. Neowatt Könyvek, Budapest, 2018, 109 oldal, 2900 Ft

E kiállításban és kötetben Beck háromféle szellemi tevékenysége találkozik össze egyedi módon: hiszen ő irodalomkritikus, művészetelméletet tanító egyetemi oktató és könyvgyűjtő is. Könyvgyűjtőként vadászott a Tréfa példányaira (s a kiállításon látható többi Kundera-kötetre, cseh antológiákra); a közelmúlt felé forduló kritikusként készítette a Raktárkészlet kötet interjúit mindazokkal, akik tudhatnak valamit a 68-as megjelenés, betiltás, bezúzás, raktározás, a 87-es szamizdat kiadás és a 88-as újramegjelenés történetéről; és művészetelmélettel foglalkozó szakemberként választotta meg anyaga nyilvánosságra kerülésének a formáját. Mennyivel szegényesebb lett volna csupán megírni és kinyomtatni kiadástörténeti tanulmányként a Tréfahistóriáját! Beck arra törekedett, hogy társas projektté, látvánnyá és eseménnyé is tegye a maga kritikai munkáját. A kis kiállítás az ISBN Galériában – egy ritka kritikai műfaj bemutatása is.

Kisantal Tamás: Az élet tanítómesterei. Írások a történelem ábrázolásáról. Kronosz Kiadó, Pécs, 2017, 207 oldal, 2500 Ft

A szerző munkássága több mint egy évtizede (a holokauszt-irodalomról szóló 2006-os könyve óta) két, egymást gyakran keresztező nyomvonalon halad: egyrészt történelemelmélettel foglalkozik, másrészt az antiszemitizmus, a „zsidó” mint ellenségkép ábrázolásának a módjait elemzi. Ilyen tanulmányok kerültek be Az élet tanítómesterei című gyűjteményébe is. Olvashatunk a kötetben a történészi korszakolás eljárásairól és fajtáiról, „történeti” jellegű videojátékokról, a holokauszttagadók érveléseiről, mai regények, filmek, tévésorozatok és boroscímkék Hitler-ábrázolásairól, az 1945 környéki amerikai antiszemitizmus szépprózai és filmes megjelenítéseiről, a Saul fiáról és Anna Frank múzeumban kiállított panoptikumi bábujáról. Kisantal Tamás izgalmas könyveket olvas és érdekes filmeket néz. Nem az érdekli elsősorban, jók-e ezek a művek vagy sem; arra figyel, hogyan formálják meg a múltat, amellyel dolgoznak – hogyan igyekeznek a történész vetélytársaivá, az élet tanítómestereivé válni. Komoly, súlyos témákról ír világosan, okosan és olykor ironikusan.

Porkoláb Tibor: Kultusz és fe­lej­tés. Lévay József irodalmi és tár­sa­dalmi státusza. Ráció Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 296 oldal, 2750 Ft

Porkoláb azt állítja, hogy Lévay ünnepelt költővé válásában alapvető szerepet játszott, hogy minden kortársát túlélte. Miközben azt írta naplójába, hogy „még a líra mezején is csak dilettáns maradtam”, már készülődött a megkoszorúzása. Fiatalabb kortársai számára ő volt a magyar irodalom XIX. század közepi aranykorának utolsó tanúja. Életrajzának legendásításával még inkább alkalmas lett a nagy időkkel összekötő szerepre: noha Petőfivel csak futólag találkozott, ünneplése idején már úgy írtak erről, hogy a barátja volt.

Közel négy évtizeddel ezelőtt Karátson Endre fejtegette egy tanulmányában, hogy a magyar irodalom idegenkedik a fantasztikumtól, mindig igyekszik megkülönböztetni a valóságosat és a valóságon túlit, íróinak képzeletét befogja a történelmi múlt vagy az aktuális valóság keretei közé, egyszóval: hogy a magyar kultúrában valamiféle „józanság-cenzúra” működik. Ha ez helytálló megállapítás, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy a Toldi szerelme nem lett ariostói jellegű alkotás. De lehetséges, hogy fordítva van: azért érvényesül „józanság-cenzúra” és valószerűség-elvárás az irodalmunkban, mert sosem volt Orlando furiosója. Szakszerűbben szólva: mert nincs olyan tekintélyes és inspiratív magyar nyelvű irodalmi formahagyomány, amely „anyanyelve” lehetne az újabb fantasztikus műveknek. Néhány éve Margócsy István írt példaszerű kis tanulmányt e témáról, rámutatva, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején, amikor először elkezdtek magyarul hexameteres költeményeket írni, milyen sok rontott, nehézkes, sikerületlen kísérlet volt szükséges ahhoz (évtizedeken keresztül, sok-sok költő kezén), hogy végre jó magyar hexameterek szülessenek Vörösmarty műveiben. Még további évtizedek után pedig már könnyedén bántak a hexameterekkel XVIII. századi elődeiknél talán kisebb tehetségű költők is. A saját nyelvű formahagyomány megléte, úgy tűnik, ha nem is az előfeltétele, de elősegítője a színvonalas alkotásnak – mint a dobbantó a tornaszernek nekifutó tornász számára. A magyar irodalomból mintha hiányozna a fantasztikus „dobbantó”.

Szilágyi Márton: Ha­gyo­mány­tö­ré­sek. Tanulmányok az 1840-es évek magyar irodalmáról. Ráció Ki­adó, Budapest, 2016. 299 oldal, 2900 Ft

A Hagyománytörések persze nem ilyesféle történetpolitikai fejtegetéseket tartalmaz, hanem szaktanulmányokat. A kötet első részében három pályaképet olvashatunk három költőről: Vörösmartyról, Petőfiről és Aranyról. E pályaképekben Szilágyi korábbi könyveiből ismert módszerét követi, a társadalomtörténeti beágyazásét. A költői-írói tevékenységet társadalmi mobilitási stratégiaként értelmezi; a költő választott műfajait vagy magáról kialakított imázsát ugyanazon keretben tárgyalja, mint vagyoni állapotának alakulástörténetét vagy házasodási döntésének szociológiai jelentését.

Most, hogy megjelent a 2000 utolsó nyomtatott száma, sok olvasója érezheti úgy, hogy e búcsúszámmal a magyar folyóirat-kultúra rendszerváltás utáni aranykora is véget ért. Hiszen az 1989 táján, után alapított lapok közül már megszűnt a Hiány, a hetilap Magyar Napló, az Athenaeum, a Pompeji, az Átváltozások, a Nappali ház, a Holmi, a Lettre, a 2000 – csak a Café Bábel és a Kalligram él az akkoriban gründoltak közül. (S vajon a Buksz megjelenik-e még?) Noha e folyóiratok önmagukban is jelentős szellemi alkotások voltak, együttes teljesítményük tette az elmúlt negyedszázadot a folyóirat-kultúra fénykorává, amelynek persze nemcsak az új, hanem a jobb régi lapok is részesei voltak. Úgy tűnik, az akkor 27–30, illetve 40–45 éves (ma huszonöttel idősebb) generáció volt a két utolsó nagy lapalapító nemzedék a magyar kultúrában. Az utóbbi évtized és a ma fiataljai már a világhálón hozzák létre a maguk fórumait. Az új kommunikációs formák új lehetőségeket nyitnak meg; a régiek megszűnésével régebben még létező lehetőségek tűnnek el. Ki tudja, utóbb a nyereség vagy a veszteség tűnik-e majd nagyobbnak? 

Ketten egy új könyvről - György Péter: Az ismeretlen nyelv – A hatalom színrevitele. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016. 349 oldal, 3990 Ft

Néha oldalakon keresztül csak az egykori szereplők hangját halljuk; a szerző, leszámítva a kötet bevezető tanulmányát, inkább csak érthetővé kívánja tenni magyarázataival a dokumentumokat, s csak részleges értelmezésükre törekszik. A divatos színháztudományi téma, az újrajátszás analógiájára valamifajta írásbeli újraelőadásoknak tekinti e dokumentumközléseket, amelyek számára nem a történelmi forrásértékük miatt fontosak, hanem drámai értelmük és érzelmi töltetük miatt.

Miskolczy Ambrus: Cioran hosszú kamaszkora

Pálfalvi Lajos: A Transz-Atlantik megállói

Hetényi Zsuzsa: Nabokov regényösvényei

Vallasek Júlia: Angolkeringő

Aki ma íróként vagy kritikusként a realista megszólalás lehetőségeit keresi, e lecke (s a további leckék) tudásának birtokában keresheti. Íróként, azt hiszem, könnyebb ma realista szöveget írni, mint kritikusként igazolni őket. Valaha így beszéltek a kritikusok: íme, ez a mű megmutatta társadalmunk súlyos problémáit. Ma, úgy tűnik, csak ilyen körmönfontan fogalmazhatnak: ez a mű képes volt rá, hogy „retorikai alapon” felkeltse a „valóság általánosítható illúzióját”. Helyesebb a mai megfogalmazás, nem vitás, ám e helyességért azzal fizet, hogy kénytelen lemondani a társadalmi igazság kimondásának pátoszáról.

Berzsenyi Dániel levelezése. Sajtó alá rendezte Fórizs Gergely. EditioPrinceps, Budapest, 2015. 1203 oldal,5250 Ft

Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei 1945–1953. Ráció Kiadó, Budapest, 2014. 314 oldal, 2750 Ft

Ott voltam 1989 októberében Budapesten a Radnóti Színházban a Holmi bemutatkozó estjén a nézőközönség soraiban, és izgatott voltam, csodálkozó és számító, mert nem egyszerűen nézőként ültem a tömött széksorok egyikében, hanem szerkesztőként, aki a vetélytársait jött meghallgatni. A Jelenkor fiatal segédszerkesztője voltam akkor, a nyolcvanas évek magyar irodalma vezető folyóiratáé, s úgy sejtettem, úgy is lett, hogy olyan folyóirat lép színre a Holmival, amely át fogja rendezni az irodalmi lapok terét; talán nem úgy, ahogyan a szerkesztői remélik, a Nyugat örökébe lépve, de átrendezi, megváltoztatva az én lapom helyzetét is.

Sztanó László: Taljánok, olaszok, digók. A nemzeti sztereotípi­ák fogságában. Corvina Kiadó, Bu­da­pest, 2014. 579 oldal, 4500 Ft

A kikónoknak az volt a balszerencséjük, hogy a földjük útba esett a Trója alól hazafelé tartó Odüsszeusznak és embereinek, s még azelőtt esett útba, hogy az óriás emberevő laiszt­rügonok szétzúzták volna a hős bárkáinak és embereinek többségét. Így aztán Odüsszeusz kikötött a kikónok földjén, s a következőképpen cselekedett: városukat „feldúltam, leölettem a népét; / onnan az asszonyokat, sok kincset kézrekerítve / osztoztunk, hogy senki jogán csúf csorba ne essék”. Mindezt maga Odüsszeusz meséli el az Odüsszeia IX. énekében, a phaiák király udvarában – a mi számunkra Devecseri Gábor szavaival.