► Futni mentem. Magyar film. Rendező: Herendi Gábor.

Női film a Futni mentem, a férfiak mellékszereplők. Első látásra azt hihetnénk, utóbbiak okozzák a nővérek gondjait, ám a történet során nyilvánvalóvá válik, hogy az ok és a megoldás is az asszonyokban rejlik. Akik nem szextárgyak, mint a „megdönteni”-típusú macsó mesékben, ám nem is igazukért harcoló vagy a társadalmi nyomástól szenvedő mai hősnők, mint sok fontos magyar filmben – nincs bennük semmi különös, csak éppen hamvakkal teli urnával a hátukon futkosnak a boldogság után.

► 21. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, Budapest, Szeged, Miskolc, Pécs, Kecskemét, Szombathely. 2024. nov. 6–17.

A szlovákiai magyar rendező olasz–horvát–cseh–osztrák–szlovák összefogással készült filmje, a Csillagokban bízva, amelyet a Verzió záróestjén vetítettek, olyan szelíd humorral és bölcs megértéssel mutatja be a jóléti társadalom polgárainak boldogtalanságát, amelyre rajta kívül talán csak az osztrák Ulrich Seidl képes. Mint minden művében, ebben is irónia és fájdalom, valóság és mese keveredik. Kerekes a kortárs dokumentumfilmezés egyik legeredetibb megújítója – új alkotása ínyenc filmes élmény, méltó lezárása a fesztiválnak.

► BIFF Budapest International Film Festival. Corvin mozi, október 29. – november 3.

Fiatalok alapították a fesztivált, elkötelezett mozibolondok, jó szeműek és ízlésűek, akiknek nem tetszett a behódolás táncrendje. A mostani első kiadást, amelyre egy fityingjük sem volt, kezdetben amolyan pilotnak szánták, ám ennél lényegesen több lett. Még nem igazi fesztivál, de ígéretes kezdés. Hogy azzá legyen, ahhoz a jövőben zsűri is szükségeltetik, s magyar premierek is. Amúgy, ha már itt tartunk, a jó hír párban jár: februárban ismét lesz Magyar Filmszemle. Független, kívül az állami pénzszóráson, mondanunk sem kell.

► Haldoklás, de komédia. Német film. Rendező-forgatókönyvíró: Matthias Glasner. Szemrevaló fesztivál, Cirkofilm

Glaser filmjének értékét az egyszerűsége adja. Miközben a létezés nagy kérdéseiről beszél, művéből hiányzik az a fajta fellengzősség, amely a hasonló ambíciójú divatos fesztiválsikereket – például Lanthimos vagy Östlund munkáit – oly émelyítőekké teszi. Akár a klasszikus családregényekben – Forsyte, Buddenbrook, Thibault, Karenina –, az ő történetében is bármely család magára ismerhet. Nem fél az érzelmességbe átcsapó érzelmektől, de az olyasfajta lelki kegyetlenségtől, kíméletlen őszinteségtől sem, amely Bergman filmjeit jellemzi, s amelyet régóta nem láttunk mozivásznon.

► Egy százalék indián. Magyar film. Forgatókönyvíró-rendező: Hajdu Szabolcs.

Hajdu rendezői és színészi erényeiről – méltán – sok szó esik, arról kevesebb, milyen jelentős kortárs író ő (mindhárom mű eredetileg színdarabnak készült). Miközben főállású „forgatókönyvírók” olyan dialógusokat írnak, amelyek kiesnek a szereplők szájából, s olyan mesterkélt csavarokkal vélik izgalmassá tenni a történetet, amilyeneket csak gyorstalpaló kézikönyvekben olvashatni, Hajdunál a párbeszédek életteliek, akár utcán, buszon, kocsmában hallanánk őket, s híven jellemzik a szereplőket.

► Január 2. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szilágyi Zsófia.

Egy tengerentúli – vagy francia – érzelmes mozi kezdetén az indulatos összeveszést mutatnák, az otthon hektikus elhagyását néhány percben, majd az egyedüllétet, az újrakezdést, az újabb kapcsolatot. Vagyis a történések hullámzását. A forgatókönyvírás dramaturgiája ez, nem az életé. A Január 2. azt a folyamatot mutatja be, ahogy Klára (Konrád Zsuzsanna) a barátnője, Ági (Jóvári Csenge), és néhány barátja, családtagja segítségével, hét telifuvarral, áttelepíti a holmijait az új lakhelyére.

► 20. CineFest. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 2024. szept. 06–14.

A huszadik születésnapját ünneplő CineFest jobb filmfesztivál, mint a cannes-i, a velencei vagy a berlini. E ponton a nyájas olvasó alighanem arra gondol, hogy szorgos filmtudósítója megőrült, vagy a miskolciak busásan lefizették. Bár az előbbi teljességgel nem kizárható, megeshet bárkivel, az utóbbi, tekintettel a CineFest szűkös költségvetésére, tökéletesen elképzelhetetlen.
Megpróbálom megmagyarázni.

► Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. Belga–francia film. Rendező-forgatókönyvíró: Chantal Akerman. A Cirkofilm bemutatója.

Akerman remekművétől semmi nem áll távolabb, mint a szociális indíttatású kisrealizmus. A neorealisták a valóságos életet kívánták rögzíteni, Akerman a cselekedetek aprólékos nyomonkövetésével a létezés értelmére kérdez rá. Azon tűnődik, mennyivel több az emberi élet azoknál a haszonelvű cselekedeteknél, amelyekkel a napok telnek. Ily módon közelebbről a transzcendentális filmesekkel rokonítható, Ozuval és Bressonnal.

► Panelkapcsolat. Tarr Béla filmje. Digitálisan felújított változat. A Cirkofilm bemutatója.

A Panelkapcsolat, mint Jonathan Rosenbaum joggal írja, megoldásaiban, színészvezetésében és kamerakezelésében inkább John Cassavetes módszerét idézi: a rugalmas kameramozgások, amelyek lekövetik a részben improvizáló játszókat, a váratlanul felcsapó szenvedélyek és indulatok magas hőfoka, amely szöges ellentéte a lélektani motivációkra építő hollywoodi történetmesélésnek és színjátszásnak. Ez Tarr első hivatásos színészekkel forgatott filmje (nagyjából egy időben az egysnittes Macbethtel, Cserhalmival a címszerepben), Pogány Judit megrendítően nagy alakításával.

► Párizsi pillanatok. Francia film. Rendező: Marjane Satrapi.

A nagyvárosi élet folyamatos lüktetése adja a hátteret, amelynek időtlen díszlete előtt a városlakók szembenéznek a halállal. Hálás filmforma a manapság ritkán használt epizodisztikus építkezés, amely az irodalomban a novellafüzérnek felel meg, szemben a nagyjátékfilmes regénydramaturgiával. Apró történetcserepek villannak fel, előzmények és következmények nélkül. A forgószínpad pergése ébren tartja a lankadó figyelmet: újabb és újabb történetek kerülnek elénk, felébresztve a kíváncsiságunkat, majd, mielőtt rájuk unnánk, megszakadnak, átadván helyüket a következőnek.        

► Daniel Kehlmann: Mozgókép. Fordította Fodor Zsuzsa. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 450 oldal, 4499 Ft

A könyvben a legtöbb szereplő saját nevén szerepel, kivéve Goebbelst, mások elképzelt mellékfigurák Pabst valódi történetében. A Mozgóképet a szerző korábbi regényeivel rokonítja, hogy mindegyik hőse, legyen képzőművész (Én és Kaminski) vagy világhírű tudós (A világ fölmérése), hétköznapi mércével nem mérhető excentrikus figura, amilyennek a zsenit az átlagpolgár elképzeli. Monomániás megszállottak: A világ fölmérésében Alexander von Humboldtot és Carl Friedrich Gausst csak a felfedezése érdekli, Pabstot kizárólag a tökéletes mű létrehozása. A pabsti életút ismerőinek a regénynek azok a részei hitelesebbek, amelyekben világosan elkülönül a fikció a biográfiai tényektől.

► Hogyan szexeljünk. Angol–francia–görög–belga film. Író-rendező: Molly Manning Walker.

Buli buli hátán, macskajaj, csömör, majd este újra – hátha most, talán… Aztán a végső kijózanodás, a hazatérés, s a bambulás, hogy mi is történt. A cselekmény az ismerős sínpáron fut, kiszámítható kanyarokkal és végállomással. Nagyobb gond, hogy alkotói ugyanazt a filmnyelvet beszélik, amelyet a hőseiket körülvevő klipek és reklámok. A rendező-operatőr lassanként elveszíti uralmát az anyaga fölött: beleragad abba a kultúrába, amelyet bírálni és értelmezni szeretne.

► Horizont: Egy amerikai eposz – első fejezet. Amerikai western. Rendező: Kevin Costner.

A Horizont ugyanazt énekli újra, amit a filmtörténet nagy westernjei. Széles történelmi tabló, fő- és mellékalakokkal, akik a vadság földjén lassanként megteremtik a law and order biztonságos világát. Véres indiántámadással indul a saga, amelyhez mintául alighanem a Utah-ban 1857-ben lezajlott Mountain Meadows-mészárlás szolgált.

► Nyad. Amerikai film. Rendező: Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin, Netflix         

„Key West is the place to be if you’re looking for immortality” (Bob Dylan)

Fabatkát sem érne az egész, még kánikulában sem, a két veterán színésznő, a hollywoodi mozi két hajdani szupersztárja, Annette Bening és Jodie Foster nélkül. A hamvas szépség, amellyel valaha beragyogták a vásznat, mulandó, ám a tehetségen nem fog az idő: megérleli. Nem akarnak fiatalnak látszani, sminkkel, korrekciós műtétekkel elhazudni a korukat, ellenkezőleg, vállalják.

► XII. Friss Hús Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál. Budapest, május 30. – június 3.

Koncentráljunk hát a magyar versenyprogramra, amely az idén elképesztően erős volt. Ha összehasonlítom a cannes-i Directors’ Fortnight rövidfilmes válogatásával vagy a Berlinale játékfilmes versenyprogramjával – mely utóbbit zsűrorként volt szerencsém végigunatkozni –, hozzájuk képest a pesti mozitavasz bővelkedett friss, érzékeny munkákban. Gyönge darab a negyvenből, ha két-három akadt – ez nemzetközi szinten is kivételes arány. Új nemzedék dörömböl a kapuknál, egyetemekről és független műhelyekből; kérdés, nyernek-e bebocsáttatást, s ha igen – látva a zord kapuőröket –, mi lesz bent (s mi lesz kint) velük.

Konok, makacs és egyoldalú film ez. Benne az asszonyok kizárólag egyetlen szerepben, szülő, majd szoptatós anyaként vannak jelen, a férfiak még annyiban sem, rájuk csak természetes spermadonorként van szükség. A rendezőnő nem tesz könnyű, nézőbarát engedményeket, irgalmatlanul lassú ritmust tart, minden cselekedetet hosszan, részletezőn mutat. Mégsem sorolnám a slowfilm olyan mestereinek követői közé, mint Tarkovszkij, Angelopulosz, Reygadas vagy Tarr, mert utóbbiaknál a lassúság szervesen kapcsolódik a mozgókép végső, metafizikai tárgyához, az időhöz, míg Cambordánál pusztán részletező, kisrealista elbeszélői stílus, amely gyakran modorossá válik.

Mi mással ünnepelték volna a születésnapot, mint filmekkel. Három új premierjüket vetítették párhuzamosan a három teremben. Premierjüket, mondom, mert a Cirko nem csupán mozi, forgalmazó is. Más cégek igényes darabjait is játsszák, ám a saját forgalmazás biztosította szabadság teszi lehetővé az önálló, csak rájuk jellemző műsorpolitikát. Születésnapi filmjeik közül az egyik ínyenc csemege, gáláns ajándék. Chantal Akerman belga rendezőnő Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. című három és fél órás remekműve, amit a Sight and Sound legutóbbi szakmai szavazásán minden idők legjobb filmjének választottak.

Talán Fellini óta nem láttunk ennyire olasz filmet, értve ezen Itália összetéveszthetetlen levegőjét, életvitelét, ízeit és illatait. Nincs szó olyasfajta utánérzésről, amellyel másodvonalú Federico-imitátorok próbálkoztak, Rob Marshalltól (Kilenc) Paolo Sorrentinóig (A nagy szépség), elvégre Fellinit nem lehet utánozni, az ő személyes világa teljességgel másolhatatlan és folytathatatlan. Rohrwachernél ennél mélyebb azonosulásról beszélhetünk, amelynek gyökere, akárcsak Fellininél, az olasz mentalitásból formált filmstílus, komédia és dráma sajátos ötvözete.