Az asszonyok erősek és formásak, mint a vidék híres cserépkancsói, amelyekbe a neves gyógyvizet viszik haza a forrástól. Aprókat lépdelnek, ütemesen, maguk elé nézve, se jobbra, se balra. Felfelé se. Csak amikor az idegen a várható időjárást tudakolja, veszik szemügyre a fenyőcsúcsban végződő hegyeket, amelyek szíven szúrják az eget, hogy öntözze, öntözze a Szárazvölgyet, addig öntözze, amíg nevet változtat.

Kádár koporsója - Tematikus prózaösszeállítás

„(…) nem is tudom, hogy az augusztus huszonharmadikai vagy május elsejei fogadáson elegánsan odalépdelt Ernő színe elé, és meghajolt komoly képpel, úgy kérdezte: „Megengedi, professzor elvtárs, hogy táncra kérjem a feleségét?”

Emlékezem, tehát vagyok. Ha nem másként, hát közhely gyanánt. Csakhogy attól tartok, hogy a közhely túl hanyag öltözéke a gondolatnak. Alain Finkielraut egy beszélgetőkönyv bevezetőjében figyelmeztet, hogy „csak azért engedünk az emlékezés parancsának, hogy büszkék lehessünk rá, mennyivel magasabb rendű a mi mostani tudatunk az előítéletekkel, kirekesztéssel és bűnökkel teli múltnál.” De vajon jogos-e ez a büszkeség? Csaknem egy évtizeddel  később, 2016-ban, „ egyes törékeny és fenyegetett helyeken” nem tűnik meggyőzőnek a benne foglalt remény.  

„...azt lehet mondani, hogy nincs más valóság, mint a részlet.”
(Déry Tibor: A befejezetlen mondat)

Várok. Várom a megfigyelési aktáimat. Azt a bizonyos kartotékot. De vannak-e jogaim?  – kérdem magamtól ebben a monológban, hiszen kérnem kellett, és várnom kell a kartotékra, más tudja, meddig, nem én, hiszen egykori megfigyeltként várok. Életem egyik szerepébe készülök visszalépni.

Valahogy tragikomikus és bizony következetlen, meg nem is egészen becsületes helyzet volt. Arról igyekeztem meggyőzni egy fiatal vasmunkást, hogy abban az igazságos világban, amelyet mi építünk, az embereknek egyenlők a jogaik. Tettem ezt azért, mert ő éppen akkor munkásból vezető lett. Egy az idő tájt suttogva terjedő, buta szóvicc szerint „egyenlőbb” lett tegnapi társainál, fölébük került. És éppen én kezdtem őt, magam is eszközként, eszközzé alakítani. Megtiszteltek a feladattal. 

Meglobogtatta a portörlő rongyot, lelkesen elkiáltotta magát: Akasszátok fel a királyokat! Ketten voltunk a szobában, anyu takarított, az én kezemben is volt egy vászondarab, segítettem, a székeket felértem. Mentem utána és mondtam utána mindent, amit nem értettem. Négyéves lehettem. Anyám nem volt bolond, csak szenvedélyesen átélte az irodalmat, a történelmet, a politikát, a zenét, általában minden nagy és fontos dolgot, ami nem tartozott közvetlenül a háziasszonyi léthez. Példaképe alighanem Nelli lehetett, a legidősebb nővér, akire, mint utóbb megértettem, egész életében haragudott, mert a keresetéből családi házat építtetett, ahelyett, hogy őt, a kis okost, taníttatta volna.

Mirtelen, meredeken lejtett, a hátsó udvartól élő sövény választotta el. Az volt a határ. Onnan túl valami egészen más kezdődött. Nelli nagy, nagy kertjét azért is szerettem annyira, mert mélyen a ház szintje alá kellett lemenni hozzá, rozoga falépcsőkön. Ilyennek képzeltem a külföldet. Külföldnek éreztem és neveztem. Föld volt ugyan, de egészen más, mint bármely föld, amelyen addig jártam. Sem Románia, sem Magyarország nem volt külföld. Kolozsvár a legeslegbelföldebb volt, hiszen hol Romániában volt, hol Magyarországon, de mi, a család mindig itt éltünk. Úgy tudtam, ez a biztonság. Az állandóság. A kert volt a kaland. Már csak azért is, mert, mondom, meredeken iramodott lefelé, izgalmas volt legurulni rajta nyáron, leszánkázni télen.