Egy mosoly, egy kéz
Bobóka hányingert kapott azon a szép őszi reggelen a hegyen futóktól. Összevissza szaladgáltak előtte pink és neonsárga felsőkben. Vörös fejjel kacsáztak utcahosszakon, csak kerülgette, mikor vitte volna a gyereket misére, hadd ministráljon. Magányos futók voltak szerteszét, tulajdonképpen nem zavarták a közlekedést, nejlontrikóik elképzelt izzadságszaga, talán az önfeledtség, az tud zavarni, ha az ember maga is épp nem fut, de hát hogy tehetné meg, hogy fut pont vasárnap. Nem volt szép őszi reggel, illetve hiába volt kívülről az, belül ragacsos volt, és szürke. Egészen vasszürke, mint az ég rosszabb őszökön.
Egyérintő
Vaktában fogd meg a kezét. Annak, aki ott áll melletted, meg se nézd előre, ne mérd fel, kié, egy kéz, tessék, ragadd meg. Carpe diem alapon. Mit érzel vajon.
A körmébe kapsz bele hirtelen. Másképp lett volna jó, nem lehet ezt olyan egyszerűen. Látod lógni a kezet melletted, de mire bátorságot gyűjtesz, igazít a haján az a valaki. Nem hagyod megszökni, ha már belefogtál, utánanyúlsz. Muszáj óvatosan, hogy ne ijedjen meg, felszakadt bőröddel ne vérezd össze. Ránézni még mindig nem ér.
Barátod vétke
Aznap máj volt. Rántott sertésmáj, tört krumpli, almapaprika. Mire odaértek, a csontleves elfogyott, a „B” menüből üres lencsefőzelék maradt. Karla megérezte a babérlevelet, és nem tiltakozott, a babér győzni tudott fölötte. Ültek Mártával egymással szemben, köztük máj és lencse.
Kipróbáltak mindent. Ettek piacról lángost, a szerbnél bureket, egy bódéban százféle pirogot sütött a kövér karú lengyel. Mesélte, az apja orosz volt. Ha az ember káposztást kért, eleredt a nyelve. Karla szívesen hallgatta. A hallgatásnak sose lett jó vége. Olyankor rátört, akkor most hazamegy. Kell, hogy megfésüljék, copfba cirógassák a haját. Nincs szükség másra, mint pohár kefir, zsemle és egy fényes fonat. Muszáj üresnek lenni legbelül.
