Azaz legalább ne a medvék előtt, gondolták az erdélyi hatóságok, majd összeszedték az Olt mentén bóklászó medvéket, és átmenetileg nyugalmasabb tartózkodási helyet jelöltek ki számukra. Valószínűleg nem Orbán beszéde, hanem az esti koncertek miatt, bár ki tudja. Az erdélyi medve alkalmazkodik a változó világhoz, bemegy a konyhába, kinyitja a hűtőt, kiveszi az elkészült padlizsánkrémet, jó étvággyal elfogyasztja. Ez nem vicc, csakugyan volt ilyen, és ráadásul épp Tusnádfürdőn, ergo bármi más is megtörténhet. Beülnek a macik a nézőtérre, nem tetszik nekik a beszéd, ezt ki is nyilvánítják, a szónok így az első pillanatban felismeri bennük Brüsszel és Soros zsoldosait, megjelenésüket pedig az általa elősorolandó blöffök látványos bizonyítékaként kezeli.

A hatóságok ébersége folytán ez most nem jött össze, az eredményre viszont panasz mégse lehet.

Kormányzó urunk amikor épp Cicerónak képzeli magát, általában hetet-havat összehord, célja ugyanis nem elsősorban az, hogy valamit elmondjon, hanem hogy a figyelmet valamiről minél hathatósabban elterelje. Törekvését csaknem mindig siker koronázza, a publikum bekapja a csalit, sok van kiszórva, mindenki megtalálhatja a kedvére valót. „Csak olyan udvariasan, mint a budapesti rendőrök a hidakon a narkósokkal”, mondta az átmenetileg medvétlenített Tusványoson egyebek között.

Bart Dániel: Az arany folyam. A sör életrajza. Corvina Kiadó, Bu­­da­pest, 2022, 280 oldal, 4990 Ft

A minőség ekként jellemezhető sörforradalma Amerikában, a nyugati parton robbant ki először, majd pár év múltán és tőle függetlenül Írországban, később a világ más tájain, végül negyven év késéssel Hunniába is eljutott. Abba az országba, amelyben a hatvanas évek folyamán az egyetlen elérhető sör a Kinizsi volt, már ha volt. Közben mindenki Kőbányaira vágyott, ami pedig fikarcnyival se volt jobb, mint a Kinizsi, rábukkanni viszont csak a legritkább esetben lehetett. Ehhez képest magyar ugaron ma már több száz fajta kézműves sör kapható, egyik jobb, mint a másik, vagyis a minőség sörforradalma mifelénk is diadalmaskodott.

Négy orosz ül egy asztalnál, kvászt isznak, és arról beszélgetnek, hogy ki kéne menni hugyozni. De nem mennek ki, hanem inkább behugyoznak.

Evvel a példázattal egy kiváló (noch dazu a Szovjetunióban végzett) irodalmár vázolta föl számomra az orosz prózairodalom főbb vonalait mintegy ötven évvel ezelőtt, tanítása egy életre az agyamba vésődött, viszont ma már úgy látom, nem az orosz irodalomra vonatkozik.

Valójában az Európai Unió működésmódját írja le.

Huszonhét tagállam ül egy asztalnál, és arról beszélgetnek, hogy vannak köztük olyanok, akik lábbal tiporják az európai politika alapvető elveit. Ezt ismételgetik az egybegyűltek, és közben az asztal végén ülő potrohos egyénre sandítanak, ő azonban nem zavartatja magát, hanem kevélyen vigyorog. Hogy is tehetne másképp, az unió szóhasználata oly mértékben van humorral átitatva, hogy attól az ember szája egyből fülig szalad. „Fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország súlyosan megsérti az unió alapját képező értékeket” – ez nem kacagtató élc akar lenni, hanem a lehető leghivatalosabb formula.

Az ókori Róma népe, ahogy ez az idősebb Pliniustól is tudható, rendszeresen fogyasztott salátát, persze nem azért, mert a saláta („acetaria”) egészséges, kalóriaszegény, vitamindús stb., hanem mert ahhoz megvolt mindene. Olajfa akadt a környéken, ergo az olívaolaj a leghétköznapibb élelmi anyagok közé tartozott, ecetből se volt hiány, azt ugyanis eredetileg bornak szánták, csak nem annak sikeredett, ami pedig a lényeget, a friss, zöld növényeket illeti, olyasmi nőtt mindenfe­lé.

Természetesen a római előkelőségek nem elégedtek meg ennyi­vel, így aztán a salátaöntetben az olaj, ecet, só és bors kvartettjén túl­lépve idővel megjelent a datolya, fenyőmag, gyömbér, halmártás, kori­ander, lestyán, mazsola, menta, méz, római kömény, zellermag és sok más efféle, ami még csak hagyján, de megjelent például a ruta is. Utóbbi dísznövénynek elmegy ugyan, de a fogyasztása gyomor- és bél­gyulladást, hányást, hasmenést, hasgörcsöket, vérvizelést, súlyosabb esetben kómát okozhat. És ez még mindig istenes ahhoz képest, hogy megjelent az öntetben a csombormenta (Mentha pulegium) is, ami bolha- és szúnyogriasztásra kiválóan alkalmas ugyan, emberi fogyasz­tásra viszont nem annyira, lévén komolyan mérgező.

Vészben a hon! – kürtölte világgá Legfőbb Hadurunk három hete a közösségi médiában, noha ezt a hírt valójában a karmelita kolostor erkélyéről, sőt még inkább a Citadella falairól kellett volna a szélbe kiáltania, lehetőleg zivatar idején, az égzengést és az orkán üvöltését is messze túlharsogva. Sajnos azonban hitvány korunk mindenfajta drámai érzék híján szűkölködik, másfelől pedig Legfőbb Hadurunk bejelentése se Zrínyinek a vitézeihez intézett szózatára emlékeztet, ahogy az a Szigeti veszedelemben írva vagyon, hanem csak egy prózai közlemény arról, hogy háborús vészhelyzet címén kik lesznek megsarcolva hamarost.

A kormány rezsivédelmi és honvédelmi alapot hoz létre, evvel egyidejűleg „[k]ötelezzük a bankokat, biztosítókat, a nagy kereskedelmi láncokat, az energetikai és kereskedőcégeket, a telekommunikációs vállalatokat és légitársaságokat, hogy extraprofitjuk nagy részét ebbe a két alapba fizessék be”. Tiszta beszéd, az úgynevezett nemzeti nagytőke békésen hájasodhat tovább a kemencepadkán üldögélve és csibukolva, a rátarti jöttmentek viszont tejeljenek.

De mi a rosseb az az extraprofit?

2030-ra utolérjük Ausztriát, mondta Lázár János a miniszterjelölti meghallgatásán, a jelenlevők pedig bizonyára feketén bólingattak, mint az eperfa lombja, nem is igen tehettek volna másképp. Orbán a sógorokhoz való felzárkózást öt esztendeje megjósolta, mi magunk pedig már látni is véljük, ahogy a gyorsnaszádunk elhúz az ő ócska bárkájuk mellett, amely a nyomdokvizünkben hánykolódik és a szétesés réme fenyegeti. Tegyük azonban hozzá, hogy Ausztriát nem öt vagy ötven éve akarjuk utolérni, hanem legalábbis a kiegyezés óta, sőt talán a tizenötödik század vége óta folyamatosan. Előtte csak azért nem akartuk, mert Bécsnek büszke vára Mátyás bús hadát nyögte, vagyis az osztrák örökös tartományok nem voltak abban a helyzetben, hogy méltó versenytársaink lehessenek.

Aztán telt-múlt az idő, országunk primátusa menet közben valahogy elkúratkozott, mi azonban ehhez a körülményhez is a magyar ember természet adta derűjével közelítettünk. „Úgy látszik nemsokára utolérjük Ausztriát a czivilizáczióban” – ezt az örvendetes tényt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet című „politikai, társadalmi és közgazdászati lap” adta hírül 1891. júliusában, holott az előzmények ismeretében az lett volna magától értetődő, ha a sógorok akarnak utolérni minket.

Magyarországon a korrupcióval próbálkozók helyzete napról napra reménytelenebb.

A törvény ökle a minap Debrecenben sújtott le, oly erővel, hogy az egész Hortobágy beleremegett. A 24.hu múlt heti tudósításából kitetszően tekintélyes, komoly ember volt a célpont, adóhivatalnok, akivel a dörzsöltebb vállalkozók jó kapcsolatot ápoltak. Nem is hiába, pártfogójuk ugyanis különféle előnyökhöz juttatta őket, ellentételezésképp pedig – ahogy a sajtóközlemény fogalmaz – „mobiltelefont, vacsorameghívást és különböző nagyobb értékű húskészítményeket fogadott el”. Az ügyészség letöltendő szabadságvesztést, pénzbüntetést és vagyonelkobzást javasolt.

Mi ebből a tanulság, kérdezhetnők, de minek, hiszen a képlet már nem is lehetne világosabb. A korrupció a bírvággyal mindenütt kézen fogva jár, a bírvágy pedig, ahogy ezt Senecától tudjuk, az emberiség legnagyobb megrontója, bűverejétől már-már a szent is meginog. Van-e kecsegtetőbb, mint a komód alsó fiókjában elheverő mobiltelefonjaink számát még eggyel gyarapítani?

Szauder József: Itália arcai, Kos­suth Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal, 4990 Ft

Szauder professzor nacionáléjának ismertetésére nincs helyem, javaslom elolvasni Barát József Irodalomtudós a kultúrharcban. Sza­uder József 1917-1975 című érdekfeszítő és információkban gazdag munkáját. Itt és most elég annyi, hogy Szauder a legkiválóbb magyar irodalomtörténészek egyike volt, nem mellékesen italianista is, 70-től 75-ig a római egyetem magyar tanszékének megbízott professzora. To­vábbá – ahogy a tárgyalt kötetből kiviláglik – finom tollú, avatott író, igazi stílusművész, bár ez nincs benne a köztudatban. Írónak általában azt tekintjük, aki sztorikat talál ki, mindegy, milyeneket, és azokból novellákat vagy regényeket kerekít. Szauder ezt nem csinálja, ő a vi­lágban és az emberekben mocorgó történetcsírákat meglátja ugyan, meg is mutatja őket, de nem bontja ki, hanem megy tovább. Szereti a virágot, de nem szedi le, hanem ott hagyja a mezőn, ahol szerinte a helye van.

„Már megint elbeszélnek a lényeg mellett. Nem értik. (...) És csak néznek ki a fejükből, ezt így hogy. Bezzegmáshol nem így történt volna. (...) Amikor azt mondják, Budapest, Bécsre gondolnak. Amikor azt mondják, vidék, akkor is. Számukra ezért nincs vidék, és ezért nincs Budapest sincs. (...) Nézz Szent István szemével, lásd egyben a Kárpát-medencét. (...) Élj itt fejben, szívben. (...) Szerethető. Hát szeresd.”

Föntieket Demeter Szilárd írta a választás eredményének értelmezését elősegítendő, a művelt és érzékeny publikum a teljes szöveggel az Origón találkozhat. Szó, ami szó, az effajta mélyenszántó és mélyen érző kommentárokra igen nagy szükség van, ugyanis „Kádár népe” (ahogy D. Sz. a lakosság nem orbánhitű töredékét nevezi) e napokban némiképp tanácstalannak mutatkozik. Valami megint elkúratkozott, de hogy hol, mikor, miért és ki volt az, aki az esernyőt a küllők közé dugta, ez most a kérdés. Válaszok persze vannak bőséggel, egyik kézenfekvőbb, mint a másik, viszont a magyarázatot néha diametrálisan ellentétes helyeken vélik fölfedezni. Ettől az olvasó még inkább elbambul, és csak néz ki a fejéből ahelyett, hogy Szent István szemével iparkodna a Kárpát-medencét egyben látni, ahogy ezt D. Sz. a maga nemzetféltő aggodalmától vezéreltetvén javasolja.

Ismerőseim egyike óraadó volt a bölcsészkaron, de abbahagyta, ugyanis az agglomerációból járt be, és az óráiért nem kapott annyit, amennyibe a közlekedés került. Történt mindez harminc évvel ezelőtt, amikor a magyar oktatásügyben még paradicsomi állapotok uralkodtak, legalábbis a mostaniakhoz képest, egyebek között saját minisztériuma is volt neki (igaz, a kultúrával közösen), azaz nem kellett az egészségüggyel és a sporttal közös akolban szorongania. Azóta a helyzet romlik, de nem lineárisan, hanem ahogy az emeleti ablakból kihajított macska zuhan a föld felé, parabolapályán, amely a végén a függőlegeshez közelít. Ezt a metaforát még avval kell kiegészítenünk, hogy apostoli kormányzatunk a sikeresen landoló macskán úthengerrel tervez áthajtani, sőt nem csak tervez, hiszen a kivasalandó alany hátsó traktusát mostanra már cigarettapapír vékonyságúra lapította, a többi pedig idő kérdése csupán.

Ennyit a módszerről, most vegyük szemügyre a koncepciót. Sokat evvel se kell vacakolnunk, ugyanis hat évvel ezelőtt az akkori miniszterelnökséget vezető miniszter napnál világosabb summázattal állt elő.

„Egykor Jao ezekkel a szavakkal fordult Sunhoz: Meg akarom támadni Cung, Kuaj és Hszüao fejedelmeit. Még akkor sem tudom kiverni a fejemből ezt a vágyamat, ha a trónon ülök. Miért van ez?” (Csuang-ce)

Sun válasza indifferens, a lényeg a kérdés maga. Miért? Jao uralkodó, tehát emberi számítás szerint megkap mindent, amit csak bölcselme álmodni képes, de lám, mégis hiányt szenved valamiben. Űrt érez, mondhatatlan űrt, részletesebben lásd a Tragédia negyedik színének elején, ezt az űrt többféleképp lehet betölteni, például egy jól sikerült háborúval is akár. Vagyis Csuang-ce, Madách és Putyin ugyanazon probléma körül bolyong. A normális ember, ha némi pluszörömre vágyik, elővesz egy jó könyvet vagy egy üveg jó bort, netán megfelelő profilú éjszakai szórakozóhelyre látogat, a nagyra hivatott férfiú viszont szólítja a hadügyminiszterét. Vlagyimir Vlagyimirovics az utóbbi megoldást szokta választani, ami az ő esetében magától értetődik. A BBC a napokban közzétett egy archív fotót, az ifjú Putyin látható rajta KGB-egyenruhában, de hosszú hajjal és avval a sajátos arckifejezéssel, amely csakis őrá és a mélabútól gyötört, életunt juhokra jellemző.