Csendes éj, szentséges éj világunknak csak egy viszonylag kicsiny és egyre kisebbedő hányadára borul, a glóbusz más részein viszont bősz háború dühös taréja berzeng s a béke lágy szemébe kurrogat. Ezt amúgy Richard mondja a János király negyedik felvonásában, valahol már idéztem, és nem kizárt, hogy még fogom is, lévén fölöttébb kifejező és napról napra aktuálisabb. Karácsonyi gyertyagyújtogatásunkkal egyidejűleg legalább hét olyan háború tombol, amelyeknek mindegyike tízezernél több halálos áldozatot követelt, és még ki tudja, mennyit fog, pusztító erejük pedig fölöttébb változatos. Közöttük a legfiatalabb és egyben a legabszurdabb a pólyáskorú szudáni háború, amely idén áprilisban tört ki, a hadviselő felek a Szudáni Fegyveres Erők egyfelől, és a szintén szudáni Gyorsreagálású Erők másfelől. Ez a csetepaté októberig nagyjából tízezer halálos áldozattal és még több sebesülttel járt, ötmillióan váltak hajléktalanná, ám ebben a lakosság semmi szokatlant vagy különöset nem talál. Szudán 1956-ban lerázta a gyarmati igát, ahogy erről a hazai sajtóban is olvashattunk, azóta ez folyik, valamit valamiért.

Illiberális vagy akármilyen államunk határainál sűrű, fekete felhők tornyosulnak. Nyájas olvasónk ezt a saját megfigyelései alapján is tudja, ám ha mégse tudná, elég, ha a nemzeti konzultáció kérdéseire futó pillantást vet. Mit gondolunk arról, hogy Brüsszel Magyarországon is migránsgettókat akar létrehozni?, hangzik a negyedik kérdés, melynek olvastán az igaz hazafi hátán a szőr feláll. Nem, nem, soha, kiáltjuk egy emberként és oly erőteljesen, hogy tiltakozásunk megrengeti a Kárpátok bérceit, majd onnan visszaverődvén szívünkig hatol. Brüsszel még több fegyvert küldene Ukrajnának, olvassuk a hatodik kérdésben, amely persze nem kérdés, kormányunk ugyanis a kérdés és az állítás közötti szubtilis különbséget nem ismeri. Hiányzott az iskolából, amikor ezt tanították, van ilyen. Mi viszont okosak vagyunk, tehát tudjuk, hogy amit Brüsszel akar, az eo ipso bűnben fogant, tehát csakis rossz lehet.

Van olyan kórház, ahol az intenzív osztály mindegyik betegére egy diplomás ápoló plusz egy szakápoló jut, és ha az orvosnak négy beteget kell megvizsgálnia, akkor az négy átöltözés, négy kötény és négy pár kesztyű, meséli egy magyar ápoló, aki tizenöt éves szakmai tapasztalatával Bécsben talált munkát magának, és azóta is egyhuzamban csodálkozik. Szerinte a bécsi kórházakban folyamatosan dezinficiálnak, kézfertőtlenítő és kézmosó mindenütt kéznyújtásnyira van, a labor és a műtő padlójáról pedig enni is lehetne akár. A takarítást erre specializálódott külső vállalatok kiképzett dolgozói végzik szigorú előírások alapján, a kórházak pedig a legmegbízhatóbb ajánlattevőt választják ki, nem pedig a legolcsóbbat, legalábbis az adatközlő szerint. Az újonnan felvett beteg megkapja a vackát, de nem hever rögtön bele, jön ugyanis két markos legény, a nyoszolyát úgy, ahogy van, leviszik a központi mosodába, ott eltávolítják belőle az ágyneműt, a fémvázat pedig egy e célra konstruált gépely megragadja és irgalmatlanul lefertőtleníti. Ezt követően frissen mosott, steril ágyneművel látják el, és visszaszállítják oda, ahonnan érkezett.

További nagyszerű tulajdonsága a zsidó mályvának, hogy meg­szárítva és porrá őrölve sokáig eltartható. Használata révén főzelék ál­lagú, vitaminokban, létfontosságú nyomelemekben és minden egyéb földi jóban gazdag étekhez jutunk, amely nemcsak szólóban, hanem – a tunéziai konyhán legalábbis – különféle húsételek tartalmas és rop­pant aromás mártásaként is megjelenik az asztalon. Főzési ideje több óra, színe közben sötétbarnára, sőt feketére változhat. Íze valahol a sóska és a spenót között mozog, mármint a vegetális jegyek síkján, a belefőzött húsfélék üdvös hatásának köszönhetően viszont animális je­gyek sokaságával gazdagodik. Egyetlen hibája, hogy ennek a sűrű, tar­talmas, ragacsos mártásnak meglehetősen ronda színe van, s ez a kö­rülmény a messze földről érkező vándort el szokta borzasztani. Honfi­társainkat kiváltképp, mi a tűzpiroshoz szocializálódtunk, tehát ami en­nek a követelménynek nem felel meg, az minálunk sokra nem viszi. Ki­vétel a túrós csusza, de gyanítható, hogy annak is meg vannak szám­lálva a napjai.

Végtag nélküli hajléktalanok kerülhetnek az utcára, adta hírül a sajtó a múlt hét végén, az olvasó pedig szemrebbenés nélkül továbblapozott. Húsz évvel ezelőtt egy ilyen hírrel találkozván még valamifajta érdeklődés halvány jelét láthattuk volna az arcán átsuhanni, idővel azonban az ember bármit megszokik. Ha azt mondják neki, hogy ezentúl minden kedden és csütörtökön reggel kilenckor köteles megjelenni a legközelebbi Fidesz-irodán, hogy ott kapjon két baromi nagy pofont, akkor elsőre talán kissé prüszköl, vacillál, kibúvókat keres, később aztán megnyugszik, nyitáskor pedig már a pártiroda előtt toporog, és a neki járó pofonokat követeli.

Magukkal a végtag nélküli hajléktalanokkal más a helyzet, rájuk az eddiginél is cudarabb világ köszönt, de hogy miért, arra magyarázat nincs. Az emberek egy bizonyos hányadára értelmetlen és borzalmas csapásokat mér a sors, ilyesmivel szembesülvén szeretnénk azt hinni, hogy megérdemelték, noha tudjuk, hogy nem. Erre találták ki a leleményes indiaiak a karma fogalmát avval a céllal, hogy az eredendően amorális világot valamifajta erkölcsi rend látszatával némiképp barátságosabbá tegyék, ez a maga módján működik is, csak hinni kell benne nagyon.

Nem a Fidesz bukik meg valamelyik parlamenti választáson, hanem a rendszer fog összeomlani, ahogy a nyolcvanas évek legvégén az előző is összeomlott. Ezt Mellár Tamás jövendölte a közelmúltban, vitatkozni vele nincs okunk. A történetre még mindannyian emlékszünk valamelyest, vagyis szükség esetén tudunk rendszert váltani, persze csakis ugyanazon a módon, ahogy azt legutóbb begyakoroltuk, és nyilván az eredmény is ugyanaz lesz, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Köszönhetően mindenekelőtt a kormányzó urunk által kinevelt káderállománynak, amelyre szót pazarolni fölösleges. Olyan, amilyen. Az se kizárt, hogy a már készülődő új uralkodó elit még ordenárébb lesz, bár ahhoz nagyon kell tekernie, és akkor se biztos, hogy sikerül.

Irigyelnünk nem kell őket, kormányzó urunk és bandája olyan romhalmazt hagyományoz rájuk, hogy abban már csak guberálni lehet, lopni nem nagyon, de hát a későn kelők sorsa már csak ilyen. Tetszettek volna korábban ébredni és betagozódni a régiek közé, persze ahhoz meg gyomor kellett volna, bár a jelek azt mutatják, hogy a magyar ember, ha nagyon muszáj, bármit kibír. Utána legfeljebb beáll a zuhany alá. Később már azt se, mert minek.

Különféle nemzetközi tanulmányok Magyarországot az EU legkorruptabb tagállamaként emlegetik, ám ezek az értekezések inkább percepción, felfogáson alapulnak. Ezt Biró Ferenc, az Integritás Hatóság elnöke mondotta volt az EP tényfeltáró bizottságának tagjaival folytatott megbeszélésen, és a lényegre tapintott vele. Igen, a véleményalkotás minden esetben percepción alapul, tehát azon a folyamaton, melynek keretében a külvilág aktuális metszetéről képződő benyomásainkat összerakjuk. „Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda, / Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. / Nem állott üresen a ház, a zsiványok / Mind a tizenketten odabenn valának.”

Vagyis Kukorica Jancsi egyetlen pillanat alatt felfogta, hogy nem csárdába, hanem rablótanyára talált betoppanni, és annak megfelelően viselkedett, az EP tényfeltáró bizottságának pedig bőven volt ideje, hogy erre az eleve nyilvánvaló eredményre eljusson. Biró Ferenc azt is mondta, hogy Magyarországon nem a rendszer korrupt, hanem az emberek korruptak, és evvel megint tökön ragadta a lényeget. Mi a rendszer? Egynemű vagy összetartozó dolgok, jelenségek bizonyos törvényszerűségeket mutató rendezett egésze, mármost azt a nyájas olvasónak is be kell látnia, hogy ezt a rendezett egészet nehéz volna elgondolnunk abban a pillanatban, amikor a kenőpénzt éppen zsebre rakni iparkodik.

A miniszterelnök szereplése kiváló elegye volt a tahóságnak, az önteltségnek és a gyávaságnak, vélekedett  Orbán Viktor minapi megnyilvánulásáról kérdeztetvén Síklaki István szociálpszichológus, tanszékvezető egyetemi docens, számos nemzetközi tudományos társaság tagja, akiről bizton feltételezhető, hogy szakmájába vágó tárgyról nyilatkozván tudja, mit beszél. Véleménye evvel együtt a szakembertől elvárható egzaktság híján szűkölködik, tekintve, hogy a „tahó” lexéma jelentése csak ködösen írható körül. A szinonimaszótár szerint durva, neveletlen, műveletlen, tudatlan, együgyű, bárgyú, ostoba egyénre utal, mármost miniszterelnökünk felkent személyére ezen jelzők többsége nem passzol igazán. A durva és a neveletlen még csak-csak, viszont az együgyű, bárgyú, ostoba stb. szavakat problematikus volna alkalmazni arra az egyénre, aki a Soros Alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális filozófia történetét hallgatta. Nem áll össze a kép. Az önteltséget illetően nyilván más a helyzet, akiből ez a tulajdonság mindenestül hiányzik, az nem az államférfi, hanem inkább a férfiszabó munkakörében iparkodik képességeit valamennyiünk javára kamatoztatni. Ha tehát dölyfös, pökhendi, felfuvalkodott stb. felebarátaink létszáma alacsonyabb volna a kelleténél, akkor politikusokból hiányt szenvednénk, míg ellenben munka nélküli férfiszabókkal Dunát lehetne rekeszteni, szükségképpen őket is az államkasszának kéne eltartania.

A MÁV-Start és a Lázár János vezette Építési és Közlekedési Minisztérium arról döntött, hogy augusztus 1-jétől bezárnak tíz vasúti mellékvonalat, ha pedig így döntöttek, akkor csakugyan be is zárják, mese nincs. Vasútvonalat felszámolni a magyar politikusok nagyon szeretnek, némelyek szerint azért, mert gyerekkorukban nem volt nekik kisvasútjuk, felnőttként tehát azt akarják, hogy másoknak se legyen. Differenciáltabban gondolkodó utastársaink persze sokféle komplex, esetenként mélylélektani alapozású magyarázattal állnak elő, egyebek között például avval is, hogy politikai elitünk sérülékenyebb lelkivilágú tagjait gonosz mostoháik a vonatokkal riogatták. Látod, Ödönke, azt a nagy, hatalmas mozdonyt, amelyik olyan rettentő zajt csinál és mindenféle ijesztő fényeket villogtat, na, ez direkt arra van kitalálva, hogy a lusta és komisz kisfiúk kukiját leharapja, ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy Ödönke felcseperedvén gyanakvó pillantásokkal méregeti a vonatokat, és minden erejével a romlásukra tör, vagy legalábbis a vasúti közlekedés ellen fenekedik. Eredendően politikasemleges dolog volna ez, nálunk pedig kiváltképpen az, tekintve, hogy Mária országában belpolitika valójában nincs is, csak fosztogatás, az viszont most még eredményes, vagy legalábbis annak látszik. Később aztán, amikor az ország javai mindenestül átcsoportosulnak a politikainak nevezett paletta egyik oldalára, vagyis többé nem lesz kit fosztogatni, akkor más helyzet áll elő, ám az minket már nem fog érdekelni.

By the way már most se érdekel, csak úgy teszünk, mintha.

Az is igaz viszont, hogy a vállalkozó szellem, aki a járt utat a járatla­nért elhagyni még az étkezés frontján is hajlandó, a szúkban maradan­dó élményekkel gazdagodhat. A leglátványosabb egy roppant véres­hurkára emlékeztető entitás, hossza átlagosan fél méter, átmérője húsz-huszonöt centi, színe fekete, körülötte egzotikus fűszerek illata lengedez. Fogyasztását az idegenvezetők és az útikönyvek nem igazán forszírozzák, látványától pedig a bámész turista visszariad még azt megelőzően, hogy a képződmény mibenlétét megtudakolná. Ennek amúgy nincs jelentősége, minthogy töltött tevelépről van szó, ez az in­formáció pedig valószínűleg úgysem ajzaná fel az érdeklődőt annyira, hogy a monumentális, ám némiképp riasztó eleség megízlelésével pró­bálkozzék.

Gyáva népnek nincs hazája, ezt tudom mondani.

Szlovákiában veszi a szegedi paprikát a borsodi magyar ember, ugyanis a szegedi paprika Szlovákiában jóval olcsóbb, mint idehaza, ahogy ezt a Magyar Hang jóvoltából megtudtuk. Minden más is olcsóbb persze, ám azok nem számítanak, míg viszont a szegedi paprika ikonikus létező, a turáni szellem sűrűsödik össze abban, ha viszont egy országhatáron kell érte átmennünk, akkor a mi szittya lelkünk úgy összefancsorog, hogy szinte bőrzik. És ez még nem minden, ugyanis például a romániai Nagykárolyban a gyermelyi tészta, a pirosarany, sőt a Pick szalámi is húsz-harminc százalékkal olcsóbb, mint mifelénk. Nálunk minden drága, mégpedig, ahogy ezt kormányzó urunk tanításai nyomán az agyunkba véstük, a háborús infláció miatt, ami természetesen nem nálunk szökkent szárba, hanem gyűlölt szövetségesünk és ellenségünk, az EU legsötétebb zugaiban. Evvel együtt most például azt látom a tradingeconomics.com oldalon, hogy az oroszországi, és ebből fakadóan szükségképp háborús infláció pillanatnyi értéke 2,50, azaz két és fél százalék, holott az egekben kéne lennie. Ugyanezen oldal szerint a magyarországi infláció 21,5 százalék, noha a fentiekből következően odalent kéne kuruttyolnia a béka segge alatt, ám ehelyett Mária országának megszentelt földjén garázdálkodik.

Most még.