Győzelem győzelem hátán, vezérünk az ellenséget legyőzte, megalázta, sarokba térdepeltette, persze nem haragból, hanem mondhatni atyailag. Az a lényeg, hogy a tönkrevert birodalom képes legyen a hadisarcot rendben átutalni, másfelől pedig ő mégiscsak keresztény lovag, aki a csaták zajában is a felebaráti szeretet parancsát követi. Meglepő viszont, hogy eközben a másik oldalon is lobognak a zászlók és durrognak a pezsgősüvegek, annyi különbséggel, hogy ott egy olyan fogalmat ünnepelnek – megegyezés –, amely a mi vezérünknek igazából semmit se mond.Ő nem egyezkedik, nem tárgyal, nem keres kompromisszumot, hanem csatákat vív és fényes győzelmeket arat.

További különbség, hogy a belga, a francia és a holland fickó, valamint a porosz némber Európát magasztalja („We did it! Europe is strong. Europe is united!”), vezérünk pedig önmagát, viszont ő ezt komolyan is gondolja, a többieket illetően azonban lehetnek kételyeink. Hogy messzire ne menjünk, lásd a föntebb idézett lózungot, amely Charles Michel (a belga fickó) ajkát a megállapodást követő percekben hagyta el. Nagyon kimerültnek kell lenni ahhoz, hogy egy értelmes ember ilyesmire ragadtassa magát, de hát most adottak voltak a feltételek. Merkel viszont relatíve pihent állapotban jelentette ki, hogy a Magyarország ellen folyó, 7-es cikkely szerinti eljárást még Németország soros elnöksége alatt lezárják, nota bene éppen ez volt vezérünk egyik feltétele, amely ha nem teljesül, akkor igazán megharagszik.

Az a háromszázmilliárd, amelyről a frissiben beszerzett tizenhatezer léle­geztetőgéppel kapcsolatban oly sok szó esik, legyünk egészen nyugodtak, a legjobb helyre ment. Persze nem Kínába, apostoli kormányzatunk ugyan köztudottan na­gyon szereti Kínát és a kínaiakat, annál azonban több esze van, semhogy háromszázmilliárdot csak úgy lazán odalökjön nekik. Lopja a pénzt a mi apos­to­li kormányzatunk? Igen, de egyfelől az is munka, más­felől pedig háromszáz­milliárd nem aprópénz, azért még a mi legjobbjaink is hajlandók lehajolni, ha az utcán belebotlanak. Hogy mégis mekkora ös­szegről van szó, azt a közrendű állampolgár fel se bírja fogni, de azért csak próbálkozzunk. A ta­valyi év első hét hónapjában ennyi volt a ma­gyarországi szálláshelyek összesített árbevétele. Virágzó és szépen növek­vő idegenforgalom mellett, amikor a járványt még elképzelni se tudtuk volna. Vagy vegyünk egy má­sik, de ugyancsak ehhez a tárgykörhöz tarto­zó párhuzamot. Apostoli kor­mányzatunk tavaly márciusban határozott Ma­gyarország öt kiemelt turisz­tikai térségének fejlesztését illetően, és erre az öt projektre összesen háromszázmilliárdot szánt. Tavaly márci­us­tól egé­szen 2030-ig, merthogy természete­sen akkor is ugyanaz a brancs fogja gya­ko­rol­ni a hatalmat, amelyik már tíz éve tesz minket bol­doggá. Ráadásul a Magyar Turisztikai Ügy­nök­ség, amely ezt a pénzt kiporciózni hivatott, nem szociális intéz­mény. Kormánypárti képviselők és ábrándos tekintetű multi­mil­li­árdosok kas­tély­szállóit szokta támogatni, más szóval azért van, hogy az urak a zsák­mányon méltó körülmények között osztoz­kod­hassanak. De lám, három­száz­milliárdnyi jó magyar forint akkora összeg, hogy azt még Csák Máté földjén se egyszerre talicskázzák haza, hanem apránként, ahogy finom népeknél szokás.

Kormányzó urunk szerint a magyar emberek fejében a „Minszk” szó most a reménnyel azonos. Jó ezt tudni, ha ugyanis valamely családta­gunknak gyanúsan csillog a szeme, akkor eddig azt hihettük, drogot használ, noha szó nincs ilyesmiről. Minszkre gondol és reménykedik, ennyi. Kormányzó urunk ezt a nép­rajzi alapigazságot a múlt hét végén tárta a belarusz publikum elé, találkozván Lukasenka nevű szaktársá­val, akinek szintén gyakran csillog a szeme, ám ő ilyenkor nem vala­mely más diktatúra fővárosára gondol, hanem a vodkára, amelyet ko­ronavírus ellen fo­gyaszt, láthatólag eredményesen.

Hogy mit keresett kormányzó urunk Belaruszban, az elég nyil­vánvaló, rokonszenvet, gyöngédséget, baráti szókat. Az ország és in­vincibilis vezetője ennél többet nem tud nyújtani. Gazdasági élete alig van, erőforrásai a nullával egyenlők, fővárosa a legborzalmasabb hely egész Európában, legalábbis a Mercer 2016-os felmérése szerint. Ebből áll Minszk csábereje, de hát kor­mányzó urunk beéri ennyivel is. Emlé­kezzünk arra, amit hat év­e mondott Kazahsztánban. Amikor Brüs­szel­be utazunk, nincsenek ott roko­naink, viszont amikor Kazahsztánba jö­vünk, itt rokonokat találunk. Mármost amennyire a kazah nép atyánk­fia, annyira a belarusz is az, másfelől pedig kormányzó urunk pontosan tudja, ki a családtag, ki nem. Lukasenka a retyerutyánk, csak rá kell nézni, ahogy Abd el-Fattáh esz-Szíszi, Erdog˘an, Gurbanguly Berdimuk­hammedow, Hszi Csin-ping, Ilham Aliyev és Nurszultan Na­zarbajev is az, Putyinról már nem is beszélve, más kérdés, hogy ezek a dolgok változhatnak, akár óráról órára is.

Mária országa e vészterhes napokban mindinkább kaszárnyára kezd hasonlítani, apró különbségekkel persze. Az első különbség az, hogy a Magyar Néphadsereg laktanyáiban mindenki kapott enni, méghozzá nem havonta vagy negyedévenként egyszer, mint gondolnók, hanem naponta háromszor. Reggeli, ebéd, vacsora. Éjszakai szolgálat eseté­ben éjszakai pótlék, sőt, bár ezt a nyájas olvasó nyilván nem hiszi el, némely alakulatnál a harcos még ozsonnának is örvendhetett. A máso­dik különbség a szellemi színvonalban áll. Pártunk és kormányunk ci­zelláltabb elméi kétségkívül mélyenszántó megnyilatkozásokkal nyű­gözik le a nagyérdeműt, evvel együtt be kell látnunk, hogy a Magyar Néphadsereg politikai tisztjei Platónok és Arisztotelészek voltak hozzá­juk képest. A harmadik különbség pedig nyilvánvalóan morális termé­szetű. Egy hadtápos főtörzs mondta fél évszázaddal ezelőtt (talán már meg is írtam valahol), hogy tizenöt szolgálati év elteltével minden had­tápos katonát tárgyalás nélkül fel kéne akasztani. Biztosra vehető ugyanis, hogy folyamatosan kilopta az alakulat babgulyásából a mar­hahús kétharmadát és a bab felét, lopott cukrot, lisztet, zsírt, takarító­szert, talán még bakancsot is. Bitó. Komplett hadseregek, sőt komplett országok egyben történő lenyúlása azokban a történelem előtti idők­ben föl sem merült.

Danai Ussama negyvenkét éves thai képzőművész csodálkozva tapasz­talta, hogy a bangkoki reptérre érkezvén útitársaival együtt úgy hatol be az országba, mint kés a vajba, semmifajta szűrés, lázmérés, mife­ne, noha az ő járatuk Spanyolországból érkezett, az pedig mostanság nem egy tündérliget. Benyomásait azon melegében közhírré tette a Face­bookon, pár nap múlva rémhírterjesztés miatt lecsukták, azóta egy bangkoki tömlöcben terjeszti Barcelonából importált vírusait, már ha csakugyan vannak a szervezetében ilyenek. Ez a kérdés a thai hatósá­gok kíváncsiságát azóta se csigázta föl. Öt év simán kinéz neki. A szom­szédos Kambodzsában huszonnégyen ülnek azért, mert ismerőse­i­k­kel a járványt illető híreket megtárgyalták. Akad köztük ti­zennégy éves lány is, aki az iskolában előálló megbetegedések miatt frászt ka­pott, és ezt a közösségi médiában megosztotta. Nem kellett volna, ta­lán már sejti is, mennyire nem.

Föntieket a Christian Science Monitor írja, a cikk arról szól, hogy a járvány okozta vészhelyzetet némely politikus a sajtó és általában az emberek elhallgattatására használja föl. Első konkrét példája a kambo­dzsai miniszterelnök, a második a magyar. Ránk nézve ez a sorrend, nyilván mondanunk se kell, roppant sértő, annak ellenére is, hogy Hun Szen kambodzsai kormányfő szintén nem plüssmaci, hanem minden idők egyik legbrutálisabb diktátora, de épp ez az, aminek folytán kor­mányzó urunkkal egy napon említeni se volna szabad. Hun Szennek a hatalom megragadásához a vietnámi hadseregre volt szüksége, meg­őrzéséhez véres terrorra, a produkciót pedig valahol az Isten háta mö­gött, a hátsó-indiai dzsungelben tartják műsoron.

Járványról ennyi bőrt soha még le nem nyúztak. Járványokról bőrt le­húzni valójában nem is igazán szokás, pusztul a nép, világunk nagy mellényű direktorai bambán nézik, de hát tőlük ennél többet aligha várhatunk. Az emberi tudat ősformája az idő hordalékaira való báva rácsodálkozás, kivált oly esetekben, aminő például a cunami, a föld­rengés, a pestis meg a hasonlók, melyekre a köznép borzadva tekint. Fölülemelkedni rajtuk csak a zseni képes, ő ugyanis azonnal felteszi azt a magától értetődő és számára egyedül releváns kérdést, hogy tudniil­lik nekem ebből mi hasznom lesz. Sőt nemcsak felteszi, de üstöllést meg is válaszolja, kidolgozza a stratégiát, akcióba lép, és mielőtt má­sok kettőt pislantanának, minden az övé.

Legyünk tárgyilagosabbak: nem azonnal. Miniszterelnök urunk a koronavírus által tálcán kínált lehetőségeket az elején észre se vette, inkább a régi, megszokott műcsontjához ragaszkodott. A történelmi ki­hívás továbbra is a migráció, mondta a rádiójában február végén, ami­kor a lakosság már rég a vírustól rettegett. Evvel együtt be kell lát­nunk, hogy miniszterelnök urunk látszólagos rugalmatlansága nagyon is megérthető. Járt utat a járatlanért, ez ugyan földszintes bölcsesség, de tapasztalatok hosszú sora igazolja. Ráadásul ez a kérdés egyik ol­dala csupán. A másik az, hogy idejön ez a vírus vagy akármi, a közfi­gyelmet magához ragadja, tematizálni kezdi  az egész médiát, ami égbe kiáltó arcátlanság. Oly mérvű, hogy miniszterelnök urunk napokig csak hápogni tudott. Nyilván nem véletlen, hogy a köztévé még április elsején, vagyis a felhatalmazási törvény elfogadását követő második napon is migránsokkal iparkodott riogatni a nagyérdeműt, igaz, most már epidemiológiai megközelítésben, rámutatva, hogy a migránsok ví­rusokat hoznak-visznek. Nagy sikert nem aratott vele, sőt a nézők né­melyike egyenesen a bolondok napjára asszociált, de hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

Illegális migránsok hozták a koronavírust, ahogy erre kormányzó urunk a múlt hét elején rámutatott, de igazság szerint mi ezt sejtettük már jó ideje. Feljebbvalóinktól az elméleti alapképzést idejekorán meg­kaptuk, nemzetközi ügyekben tisztán látunk, gazdasági, kulturális, tu­dományos és azon belül epidemiológiai kérdésekben úgyszintén. Trump azt mondta, hogy a Covid–19 „külföldi vírus”, ez ugyan hülyeség, mi azonban értjük őt. Susan Sontag bő harminc éve kimutatta, hogy a ra­gály és az idegenség képzete között szoros kapcsolat áll fönn, egyéb­ként abszolút logikus módon, hiszen a gonosz csakis valami távoli, is­meretlen akármicsoda lehet, nem pedig falubeli, vagy pláne atyánkfia. A tizenötödik században világszerte nagyot domborító szifilisz az ango­lok szerint francia himlő volt, a párizsiak szerint német betegség, a fi­renzeiek szerint nápolyi, a japánok szerint kínai. Az 1889–90-es influ­enzajárványt az angolok, franciák, németek és olaszok orosz influenzá­nak minősítették, az 1918-ast spanyolnak. Ez utóbbi valójában a kan­sasi Camp Funston kiképzőtáborból indult el világhódító útjára, de hát ilyenkor a tények a legkevésbé se számítanak.

Viszont a Covid–19 csakugyan kínai, más kérdés, hogy a terüle­tileg illetékes kommunisták szerint a vírusnak Kínához semmi köze nincs. Mi termé­szetesen nekik hiszünk, ők ugyanis hetven éve baráta­ink, bár volt tíz esztendő, amikor ez a barátság kissé fellazult. Spon­gyát reá. Most újra felnézünk rájuk, vagy legalábbis vezetőink felnéz­nek Kína vezetőire, és olyanok szeretnének lenni, mint ők, csak at­tól tar­tanak, hogy Európa közepén ez ma még kissé furán venné ki ma­gát.

Ötven évvel ezelőtt a nagytarcsai bögrecsárdákban kapható pálinkák kivétel nélkül ihatatlanok voltak, evvel együtt az irántuk mutatkozó ke­resletre nem lehetett panasz. Köszönhető volt ez főképp a nagytarcsai 104. Honi Légvédelmi Rakétaezred katonáinak, közöttük e sorok írójá­nak, akik a dolgozó parasztság érintett képviselőit némi mellékjövede­lemhez juttatták, ennek fejében pedig olyan élményekkel gazdagodtak, amilyeneket a nyájas olvasó hál’ istennek elképzelni se tud.

Nagytarcsán a cefrébe a fa alatt összekotort mosatlan, földes gyümölcsöt pakolták a vele összefogott gyomnövényekkel, az arra járó lárvákkal, rovarokkal és Istennek további élő vagy elhalt teremtmé­nyeivel együtt. Mellesleg abban az időben a cefrét ország­szerte minde­nütt ugyanevvel a módszerrel állították elő, s ha valaki esetleg mégis kilógott a sorból, amennyiben gyümölcsét kiválogatta, megmosta és kimagozta, ahhoz az elmebetegeknek járó tapintattal kö­zeledtek. Nagy­tarcsa annyiban különbözött az országos átlagtól, hogy ott szerin­tem külön e célra beszerzett döglött macskát is adagoltak a hordó tar­talmához avval a céllal, hogy a kész pálinka összetéveszthe­tetlenül egyedi ízvilágú legyen. Ezt a célt általában sikerült is elérniük.

Népünk megdöbbenve értesült arról a szomorú tényről, hogy az ország miniszterelnökének immár egyetlen fillér megtakarítása sincs.

Jön egy szélvihar, összekócolja a cserepeket, tetőfedőt kell hívni, miből? Aki spórolt pénz híján tengődik, annak biztosítása se szokott lenni, honnan is lehetne. Betegség se zárható ki, kormányzó urunk öregszik és vastago­dik, sanszos tehát, hogy előbb-utóbb bekerül a te­rületileg illetékes Szent Margit Kórházba, amely olyan állapotban van, hogy az egyik osz­tályt nem is olyan régen a kórházi dolgozóknak kel­lett kifesteniük. Ta­lán praktikus volna, ha gazdánk tartana otthon vöd­röt, spaklit, glettva­sat, csi­szolóvásznat meg más effélét avval a céllal, hogy az in­tézmény bete­geként hasznossá tehesse magát, ha már hála­pénzre egy árva pe­tákja se lesz.

Munkanélkülivé válásra pedig gondolni se merünk, milyen állást találhat magának egy hatvan felé közeledő, potrohos adóalany, aki a politikai ármánykodáson kívül semmihez nem ért? Közmun­kát, ha sze­rencséje van. Neki azonban nem lesz, minthogy a közmun­kára szánt összeget nemrég ő maga metszette vissza a saját dolgos kezeivel, er­go hiába vágyna szép fővárosunk madár­füttyös közparkjaiban kutya­szart gyűjtögetni, számára ez mindörökre vágyálom marad.

Pár éve hallottam egy volt iskolatársamtól, hogy szülőfalumban tíz megszülető gyerek közül kilenc cigány. Jómagam évtizedek óta nem jártam arrafelé, így a közlés kissé meglepett, noha egyébként nincs benne semmi furcsa. A többségi populáció születésszáma folyamatosan csökken, a cigányságé gyorsuló ütemben növekszik, a következmény nyilvánvaló. Kivált az áldott magyar vidék falvaiban, ahonnan a cigá­nyokon kívül minden mozogni tudó ember elmenekült, csak a legidő­sebbek maradtak, tőlük azonban a magyar családpolitika fennkölt cél­jait illetően a haza már nem sokat követelhet. Hitelesnek tűnő számí­tások szerint tizennégy év múlva országos szinten is több cigány cse­csemő fog gőgicsélni, mint nem cigány, szüleik pedig azok a mostani gye­rekek lesznek, akik jelenleg épp a szegregált oktatás előnyeit él­vezhetik, például a hírekben megint gyakran szereplő Gyöngyös­p­atán.

Kormányzó urunk természetesen nem emiatt tűzte most napi­rendre a gyöngyöspatai ügyet, neki erre jóval fontosabb, alapvetőbb, sőt, ha lehet így mondani, nemzetstratégiaibb oka van. Jelesül az, hogy a Soros-narratíva kezd kifulladni, az effajta szövegekre a célkö­zönség immunissá vált, a neki szánt üzeneteket meg se hallja, ergo ez az egész dolog ma már kontraproduktív. Ha viszont a népesség le­válik a fideszpropaganda emlőjéről, akkor szellemileg megroggyan, összeza­varodik, és az ellenséges agitátorok szabad prédája lesz.