Negyven százalék feletti szavazatarány az elnökválasztáson, a nemzetgyűlési választáson nyolcvankilenc megválasztott képviselő. Tizenegyszer több, mint öt éve. Történelmi siker. A francia Nemzeti Tömörülés (RN) folyamatosan lökdösi fölfelé a sokat emlegetett üvegplafont. Eddigi legnagyobb parlamenti frakciója harmincöt tagú volt csupán; 1986-ban, amikor – 1958 óta először és utoljára – nem egyéniben, hanem listán választották a képviselőket. Az RN-é a legnagyobb ellenzéki frakció, ha a baloldali összefogás (Nupes) több frakcióban dolgozó képviselőit nem számítjuk egybe. Ez a siker nagymértékben köthető egyetlen személyhez, Marine Le Penhez, aki immáron több mint egy évtizede a mozgalom arca. Ideje hát feltenni a kérdést: hihetünk-e neki, amikor azt állítja, hogy nem valószínű az indulása a következő elnökválasztáson?

Szűts Zoltán: A digitális pedagógia elmélete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2020, 296 oldal, 4500 Ft

A szerző bemutatja, milyen logika szerint működik a digitális világ, s milyen hatással van az agyműködésünkre, figyelmünkre, viselkedésünkre, tanulási képességeinkre. Folyamatokra, szemléletbeli kérdésekre, módszertani dilemmákra fókuszál, különösen a könyv első kétharmadában. Hosszan foglalkozik azzal, hogy mit érdemes tudni a tudás létrejöttéről, tárolásáról, jellegéről a digitális világban. Olyan dilemmákat boncolgat, hogy megállja-e még a helyét az okosság, hogy „kétféle tudás van”, a konkrét tudás, s az, amelyik azt tudja, mit hol kell keresni. Felhívja a figyelmet jelenségekre, amelyek a tanításra, s minden munkára hatással lehetnek: mint írja (192.), a tudás tartós kiszervezése bizonyos szintig növelheti a kreatív kapacitásokat, de digitális demenciával is fenyeget, s ha valaki nem rendelkezik elegendő háttértudással, akkor igazán kreatív sem tud lenni.

A mindenkori francia elnök számára rendelkezésre áll egy fontos hivatali előny, amellyel más francia politikai szereplők nem élhetnek. Ez nem más, mint a kül- és védelempolitika, valamint az európai uniós politika meghatározásának szinte kizárólagos joga. Bár az alkotmány betűjéből ez a monopólium nem vezethető le (sőt, a huszadik cikk inkább a kormány hatáskörébe utalja ezeket a feladatokat), a gyakorlatban Charles de Gaulle elnöksége óta a francia elnök hagyományosan ezen politikák első számú letéteményese: ezek a számára „fenntartott területek”. A politikai évad augusztus végi, szeptember eleji kezdete során Emmanuel Macron mindent meg is tett, hogy éljen ezzel az előnnyel. 2019. augusztus 19-én Vlagyimir Putyin orosz elnökkel találkozott még Brégançonban, nyári szabadsága helyszínén, majd a G7-csúcson mutatott aktivitást. Ezután hosszú beszédet mondott a francia nagykövetek szokásos éves értekezletén, áttekintve a francia külpolitika szerinte aktuális helyzetét, feladatait, céljait, s az egészet „szigorú” migrációs politikája kifejtésével koronázta meg az En Marche képviselői előtt.

Michel Houellebecq Behódolás című kötete 2015. január 7-én jelent meg Franciaországban, azon a napon, amikor terrortámadás érte a Charlie Hebdo nevű szatirikus lap szerkesztőségét. A kötet ebben a kontextusban különösen fenyegetőnek rémlő disztópiát rajzolt fel, méghozzá egy iszlamista hatalomátvétel menetét Franciaországban. Azon a héten éppen e könyv vitatott szerzője szerepelt a Charlie címlapján „Houel­lebecq mágus jóslatai” felirattal. („2015-ben elveszítem a fogaimat, 2022-ben Ramadant tartok”, mondja a képen). A terrortámadás után Houellebecq felfüggesztette a kötet promóciós körútját, s személye, írása egyfajta másodlagos szimbóluma lett az eseményeknek.

Gyakran és sokak által hangoztatott közhely, hogy a magyar társadalom nem dolgozta fel a XX. századi nagy traumáit, nincs egységes történelmi tudata, aminek részben az az oka, hogy nem volt ideje és lehetősége elvégezni a munkát, hiszen trauma rakódott traumára, diktatúra diktatúrára. A diktatúrát 1945 után már elkerülő franciák talán kicsit jobban haladnak a múlt feldolgozásával, mint mi, magyarok. Ugyanakkor a francia út sem volt buktatóktól mentes. Ez az út ugyanis hasznos, de alapvetően hamis politikai mítoszokkal, heves vitákkal és elnöki gesztusokkal volt kikövezve. És e buktatók mentén jutottunk el oda, hogy 2018 novemberében Emmanuel Macron mintegy váratlanul belecsúszott a „Pétain-csapdába”. Olyan történelmi csapdába, amely még Nicolas Sarkozy elnöksége idején sem számított igazán annak. A sárga mellényes mozgalom kitörése és annak érdekessége miatt nem igazán volt idő és lehetőség e téma részletes átbeszélésére még a külpolitika iránt érdeklődők között sem. Pedig igen sokat tanulhatunk belőle.

Amikor a sárga mellényesek Macron démission! felkiáltásokkal tüntettek, követelve a francia államfő lemondását, sokan mondták, kérdezték, vélték: Emmanuel Macron ezennel végérvényesen megbukott. Vége. Persze nem mindenki egyforma örömmel: Macron ellenfelei és utálói kellemes érzéssel nyugtázták az „elitelnök” aktuális nehézségeit, míg hívei és kedvelői inkább szomorúan gondolták át, hogy a francia elnök talán mégsem lesz Európa megváltója, akire olyannyira számítottak. De vajon igazuk van-e azoknak, akik szerint Macronnak örökre vége? És ha igen, miért? És főleg: van-e innen visszaút a számára?

Nehéz napokat élt meg Emmanuel Macron francia elnök a nyáron, miután egy közeli munkatársáról, Alexandre Benalláról kiderült, hogy rendőrnek öltözve tüntetőket vert meg május elsején. Ezután nyomozások, parlamenti meghallgatások és az eltussolás gyanúja tette kellemetlenné az Élysée és a kormánytöbbség számára az elmaradó politikai uborkaszezont. De nem sikerült jobban a szeptemberi politikai szezonkezdet sem a francia elnöknek. Kormánytagok mondtak le, köztük a népszerű Nicolas Hulot környezetvédelmi miniszter, kritikák érték Macron arrogánsnak vélt személyiségét, elnöki szerepfelfogását. A folyamatot a francia államfő egy elhúzódó kormányátalakítással igyekezett rendezni. De mit ért el vele, és mit igyekezett üzenni?

„Le Pen teljesítménye csalódást okozott tartalmilag, hiszen nehezen tudta elmagyarázni, miként is képzeli el az eurozónából való kilépést, a nemzeti szuverenitás visszaszerzését, illetve hogyan kezelné mindennek a gazdasági, politikai és társadalmi következményeit. De csalódást okozott formailag is, a vitában inkább viselkedett jövendőbeli ellenzéki vezérként, mint potenciális köztársasági elnökként. Elvétette a színpadot, elvétette a szerepet, jócskán lefaragva saját támogatottságából.”

A Fidesznek harmadik alkalommal alkotmányozó többséget hozó 2018‑as választás után pár nappal Orbán Viktor azt mondta: „2010-ben összegyűjtöttem a legjobb gondolkodókat, hogy maradjon-e az alkotmányos parlamenti rendszer, vagy legyen-e elnöki rendszer”, s hozzátette, akkor úgy döntöttek, marad a parlamenti rendszer. Orbán szerint ez a jövőben sem fog változni. Tehát az elnöki-félelnöki rendszer lehetősége, egy újabb átfogó alkotmányozás az újabb kétharmad ellenére sincsen napirenden. Ez a helyzet lehetőséget ad arra, hogy a kérdésről elfogulatlanul, közvetlen politikai tét nélkül beszéljünk, és feltegyük a kérdést: kinek az érdeke egy ilyen irányú alkotmánymódosítás? Furcsa módon ugyanis a magyar ellenzék nem ismerte fel: ebben a pillanatban inkább lenne érdeke a félelnöki kormányforma bevezetése, mint Orbán Viktornak és a Fidesznek.

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök április 17-én beszédet mondott az Európai Parlamentben, az európai „nép-nemzeti” konzultációi­nak mintegy szimbolikus kezdőlépéseként – az EP-képviselőknek is bemutatva nagyívű uniós reformterveit. Pár nappal később Angela Merkelnél volt berlini munkalátogatáson, ahol teljesen egyértelművé vált, amit eddig is sejteni-tudni lehetett: a német fél korántsem lelkesedik ennyire az eurózóna reformjáért. Bár június 19-én várhatóan érkeznek közös német-francia javaslatok, természetesen a többi tagállamnak is jóvá kell hagynia azokat. A június 29-i csúcs ezért izgalmasnak ígérkezik, hiszen jó néhány tagállam már csak a módszer miatt is  előre jelezte elégedetlenségét. Mekkora a baj Macron szempontjából, és belebukhat-e az esetleges uniós kudarcba?

Emmanuel Macron elnöki ciklusa nagy reményekkel és nagy elvárásokkal kezdődött a – Macron centrista politikájára nyitott – véleményformálók és médiamunkások köreiben. Fiatal, dinamikus, reformer, hát nem nagy elnökség lesz ez? Lehet, itt van végre az elnök, aki felrázza Franciaországot, és megcsinál mindent, amibe elődei belebuktak? Aztán ahogy – megjegyzem, nagyon is várható módon – esett Macron népszerűsége, változott a nóta. A skála a pániktól a rezignáltságig terjedt: Macron máris népszerűtlenebb, mint Hollande. Utálják! Százezrek tiltakoznak Brigitte Macron hivatalos First Lady státusza ellen! Így nem lehet reformálni! Nyilvánvaló, ahogy a nagy elvárások sem voltak reálisak, úgy a népszerűtlenségi pánik sem indokolt – de akkor mi a valós helyzet Macron elnökségének első három hónapjával? Mit végzett és milyen politikai mozgástere maradt a továbbiakra?

A napokban sokszor hallani, hogy Emmanuel Macron elnökké választásával visszatér a liberális rend Franciaországba és Európába, vége a populista hullámnak, a Nemzeti Front pedig megmérettetett és könnyűnek találtatott. Csakhogy ennél sokkal bonyolultabb a helyzet: Macron tényleges támogatottsága nem olyan erős, mint amilyennek látszik, Marine Le Pen pedig az elmúlt hetekben komoly lépéseket tett az Élysée-palota felé. Az FN elnöke a nemzetgyűlési választási kampányt is arra használhatja, hogy megerősítse a pozícióit a radikális mozgalom élén.

Bár az első forduló papírforma-eredményt hozott, ez az eredmény mégis történelmi. A francia Ötödik Köztársaság történetében ugyanis még sosem fordult elő, hogy a két nagy történelmi, vezető kormánypárt jelöltjei közül egyik se jusson be az elnökválasztás második fordulójába. A francia pártrendszer – vigyázat, nem a politikai rendszer, hanem a pártrendszer! – átalakulása a szemünk előtt zajlik, és 2017. április 23. ebben a folyamatban olyan dátum lesz, amelyet a politikatörténet komoly szimbolikus fordulópontként emlegethet majd. De mi okozta a történelmi pártok bukását, és főleg: van-e számukra innen visszaút? Mi várható a következő hetekben?