De miről is szól e híres-hírhedett mű? Röviden: az egykorú birodalmi elit életéről. És hogy milyen volt ez az élet? Marie Larisch szemüvegén át nézve olyan, mint a birodalmi elitek élete általában, léha és felelőtlen. Erről angol vonatkozásban Eliotnak Henry James kései regényeiből már volt alkalma tájékozódni, nagy meglepetés tehát nem érte. Larisch könyve nem magas irodalom, de pletyka- és információforrásként nem elvetendő – van kutató, aki abból kiindulva, hogy a vízihalál-asszociációkkal terhelt Starnbergersee a könyvben és Eliotnál is felbukkan, még az Átokföldjében központi szerepet játszó, hagyományosan a mítoszkutató Jessie Westontól származtatott vízbefúlás-motívum eredetét is Bajorországba helyezi át. Ha ez túlzásnak látszik is, az tagadhatatlan, hogy Marie Larisch jóvoltából az Átokföldjének van egy bajor-osztrák dimenziója.

Akkor viszont magyar dimenziója is van. Udvarhölgyként Larisch sokfelé, egyebek közt Gödöllőre is elkísérte a királynét, ahol fiatal magyar arisztokratákkal is találkozott – könyvében Esterházy Miklós és Batthyány Elemér grófokat említi, mindketten pályáztak a kezére –, és természetesen nem maradt ki az intrikákból.

Helyben vagyunk, mondhatnám, Joyce pontosan ilyen író, klasszicista is, romanticista is. Már a Dublini emberekben együtt találjuk a kétféle orientációt: az általában költői hangvételű, érzékeny helyzeteket festő elbeszélések között van néhány, melyet akár szociológiai látleletként is olvashatunk. Az Ifjúkori önarckép negyedik fejezetében Stephen Dedalus önfelfedezése ésfeltárulkozása szenvedélyes tanúságtétel a romanticizmus mellett, az ezt követő s egyben utolsó fejezet viszont elsősorban a nyelv mimetikus működésének tere. S ha a Joyce-életmű korai darabjaiban ennyire ott vibrál a klasszicista komponens a romanticista mellett vagy alatt, miért volna ez másként az Ulyssesben? „Joyce mindenekelőtt realista”, jelentette ki Szentkuthy Miklós a regény első, Gáspár Endre-féle fordításának megjelenésekor, 1947-ben. Aminek nem mond ellent a vitathatatlan hovatartozású mimetikus-narratív előzményre való utalás a címben vagy a további mitológiai analógiák hosszú sora.

Gyarmati Fanni naplója nem alaptalanul emlékeztet Virginia Woolf naplójára. Rokonítja vele a benne megnyilatkozó női és művészi érzékenység, és amit ezen az érzékenységen átszűrve az egykorú irodalmi és kulturális életből megőriz. Innen nézve jelentéktelenednek el igazán a különbségek, mert lehet ugyan a magyar irodalom magába zárt, az angolhoz mérve Európában szinte ismeretlen, de ami belőle és a kortárs magyar művészetből ezeken a lapokon megjelenik – Kassák Lajos, József Attila, Dési Huber István, Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Sík Sándor, Vas István, Szerb Antal, Bálint György és persze Radnóti – a legmagasabb minőséget képviseli, akárcsak a kortárs angol irodalomnak és művészetnek az a szelete – E. M. Forster, T. S. Eliot, Roger Fry, Vanessa Bell, Lytton Strachey –, amellyel Woolf naplóiban találkozunk. Gyarmati Fanni éppúgy a legrangosabb irodalmi társaságban forgolódott, mint az ekkor már sikeres angol kortársa.