Angyalosi Gergely

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve októberben – Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában II. Virágzó lányok árnyékában. Fordította Jancsó Júlia. A jegyzeteket és az utószót írta Karafiáth Judit. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2021, 581 oldal, 4895 Ft

Örömmel fogadtam Jancsó Júlia döntését, hogy újrafordítja Proust művének azokat a köteteit is, amelyek nyolc évtizeddel ezelőtt Gyergyai Albert jóvoltából már megjelentek magyarul. Választhattam volna azt a megoldást is, hogy csak az új fordítást olvasom a franciával párhuzamosan; de a kíváncsiság nagy úr, nem tudtam kihagyni a Gyergyai-változatot sem. Nem csupán az összehasonlítgatás kedvéért (mikor, melyikük talált jobb megoldást), hanem azért, mert így észleljük a különbséget a magyar nyelv második világháborút megelőző, illetve mai állapota között. Magától értetődőnek tekintem ugyanis, hogy a kortárs fordító a mai magyar nyelv szókincséből, szólástárából, kifejezésrétegeiből merítve próbálja tolmácsolni az eredetit. Proust szövege nincs olyan messze tőlünk „az időben”, hogy archaizáló fordulatokhoz kellene folyamodni az átültetéséhez. Ugyanakkor persze arra is vigyázni kell, hogy a nyelvi aktualizálás ne legyen túl erőszakos. Magyarán: ne az jusson az olvasó eszébe, hogy ez vagy az a kifejezés nagyon nem illik a narrátor vagy valamelyik szereplő szájába.

Összességében véve a Virágzó lányok árnyékában jól, sőt helyenként nagyon szépen szól magyarul. Aki olvasott már Proustot bármilyen nyelven, föl tudja mérni, hogy ez milyen nagy teljesítmény. Egyetlen olyan szöveghelyet sem találtam, ahol a fél oldalt is meghaladó, alá- és mellérendelésekkel teletűzdelt mondatmonstrumok követhetetlenné váltak volna.

Tovább

”Nincs olyan beszéde Bonaparténak, amelyben ne törne elő ellenszenve a Köztársaság iránt; de kevésbé utálta a bűneit, mint a szabadságjogokat.”  1813 decemberében a császár az általa létrehozott Törvényhozó testület (Corps législatif) képviselőit angol ügynököknek nevezte, mert a népszuverenitásról beszéltek. „Helyre akarják állítani a népszuverenitást?  Nos, ebben az esetben én vagyok a nép; mert bizton állítom, hogy mindig ott vagyok, ahol a szuverenitás.” Még a bukás előtt, 1814 elején is úgy tartotta, hogy „Franciaországnak nagyobb szüksége van rám, mint nekem Franciaországra”. (...) Bonaparte élvezte az általa legyőzöttek megalázását, és nem fukarkodott azoknak a becsmérlésével és sértegetésével, akik ellenszegültek neki. „Arroganciája egybeesett a boldogságával; minél inkább lealacsonyított másokat, annál nagyobbnak hitte magát. Féltékeny volt a tábornokaira, akiket saját hibáival vádolt meg, hiszen ő sohasem tévedhetett.” Chateaubriand egy másik, korszakokat összehasonlító megjegyzése a nyilvánosság szabadságát érinti. „Franciaországban még a Köztársaság idején, a hóhér könyörtelen cenzúrája ellenére is áttört az igazság; nem mindig ugyanaz a frakció volt a győztes; az egyik hamar lehanyatlott és az őt követő csoport tudósított arról, amit az elődje rejtegetett: szabadság volt az egyik vérpadtól a másikig, két levágott fej között. Ám amikor Bonaparte hatalomra jutott, amikor a gondolat szájkosarat kapott, többé már csak a despotizmus hangját lehetett hallani, amely csupán önmagát magasztalta, és nem tűrte, hogy másról is szó essék, az igazság eltűnt.”

Tovább

Ismeretes, hogy Kant az úgynevezett „felsőbb fakultások” közé a teológiai, a jogi és az orvosi kart sorolja, míg a filozófiait „alsóbb fakultásnak” nevezi – ám különleges szerepkörrel ruházná fel. „Igencsak kívánatos, hogy az egyetem tudós közösségéhez egy olyan fakultás is hozzátartozzék, melynek – tanaiban a kormányzat parancsolataitól független lévén – szabadságában áll nem ugyan a parancsolás, ám hogy mindent megítéljen, aminek csak a tudomány, azaz az igazság érdekéhez köze van; mert ily fakultás híján az igazság (kárára a kormányzatnak is) soha nem kerülne napvilágra, ám az ész természete szerint szabad, s hogy mit tartson igaznak, abban nem fogad el parancsokat (nem fogad el semmiféle credét szabad credo helyett).” De miért nevezi Kant „alsóbbnak” a filozófiai kart, ha ilyen kiváltságot tulajdonít neki?  

Tovább

Mertz Nándor: Áradat. Typotex Könyvkiadó, Budapest, 2019, 95 oldal, 5000 Ft

A mai olvasónak természetesen azt kell mérlegelnie, hogy a megható tiszteletadáson és megemlékezésen kívül mutat-e ez a kötet olyan poétikai minőséget (vagy a tragikus körülményekből adódóan inkább lehetőségeket), amelyek önmagukban is indokolják a publikálást. 1973-ban az Új emberben „D.” (gondolom, Doromby Károly, a Vigilia legendás szerkesztője) búcsúzott tőle. Úgy emlékezett, hogy a húsz éves költő egy zavaros tanulmányt és jó verseket hozott a szerkesztőségbe, amelyek közül néhány megjelent a lapban 1962 és 1963 között. Ő tehát látott fantáziát ebben az útkereső, tapogatózó költészetben, amely a mai szemmel nézve borostyán gyanánt zárja magába a hatvanas évek lírai sajátosságait, témáit, atmoszféráját. De azért a versekkel is „volt baj”, írta (a korra nem kevésbé jellemző módon) „D.”, nevezetesen, hogy „rendkívül komorak, pesszimista hangütésűek voltak”. Valóban döbbenetes a kötet elejére helyezett három sor, ha arra gondolunk, hogy a halálos balesetet az elromlott vasúti szemafor okozta. „Ravatal csendje fejem felett / Kókadt szemafor fejem alatt / szeretkezem a jövő romjain.”

Tovább

A shakespeare-i modellhez képest kétségtelen újításnak számít az is, hogy Füst „egy alakban, Henrikben meri egyesíteni a hőst és a bohócot” (Radnóti Zsuzsa). Az életmű egészét tekintve úgy látszódhat, hogy az írónak egyetlen nagy alapélménye van az életről, és ezt minden munkájában más és más oldalról veszi szemügyre. A Henrikben is ugyanazt a megoldhatatlan kérdést teszi föl: az emberi akarat szabadságának kérdését járja körül újra és újra, miközben azt sugallja, hogy az ember nem ura a döntéseinek. Schopenhauerrel együtt vallja: akkor vagyok szabad, ha azt tehetem, amit akarok – de ki dönti el, hogy akarhatom-e azt, amit akarok? A tett az akarattól függ, de mitől függ az akarat? Alakjai végül mindig ugyanarra a következtetésre jutnak: „nem tehettem másképpen, mert én én vagyok”. Ez a felfogás magyarázza Henrik morális karakterének problematikáját: a teljes determinizmus feltételezése esetén az erkölcs csupán pszichikai reflex – ezt a végkövetkeztetést azonban mégsem tudja elfogadni az író, lázad ellene: ebből erednek a figura abszurditásba hajló gesztusai.

Tovább

D. Magyari Imre: Párizs. Corvina Kiadó, Budapest, 2018, 376 oldal, 3990 Ft

A szerző valóban az elképzelt olvasóhoz beszél folyamatosan, sokszor megszólítja, reagál vélelmezhető reflexióira – párbeszédet folytat vele. Ez már önmagában is üdítő, különösképpen akkor, ha hozzátesszük, hogy D. Magyari Imrének nagyon kedves, de egyáltalán nem szarkasztikus humora van. Ezt úgy értem, hogy oldalanként több poént is elhelyez, de ezek a „tréfák” (a szó néha ott áll zárójelben, a félreértések elkerülése végett) nem valaki vagy valakik ellen irányulnak. Az a funkciójuk, hogy érzékeltessék a könyv írójának azt a (számomra rendkívül rokonszenves és mifelénk pedagógiailag is igen hasznos) felfogását, mely szerint a dolgok soha sem egyértelműek. Mindig minden szemügyre vehető más szemszögből is, s ez akkor világlik ki a legjobban, ha szelíd iróniával viszonyulunk hozzá.

Tovább

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swannék oldala. Fordította Jancsó Júlia. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 481oldal, 4395 Ft

Az új fordítás azonban nem akar mindenáron különbözni elődjétől: erre legjobb példa magának a mű egészének a címe. Az eltűnt idő nyomában a maga nemében telitalálat; más a helyzet a kötetcímmel. Gyergyai meg sem próbálkozott a Du côté de chez Swann lefordításával – erre is lehet érveket találni. Jancsó Júlia a pontosság-eszmény jegyében ezt a megoldást választotta: Swannék oldala, ami, mint köztudott, a regényben szereplő birtokok közti viszonyra utal. Az már a magyar nyelv sajátossága, hogy az „oldal” nem olyan egyértelmű, mint a Du côté de… kifejezés franciául. Az ilyen szöveghelyek nyilván éppúgy megtalálják majd a maguk híveit, mint ellenzőit – de ez egyáltalán nem baj.

Tovább

„Il n’y a pas de hors-texte” (nincs semmi a szövegen kívül), jelentette ki Derrida. És bármit is értett ezen, az amerikai egyetemen kreatív írást tanuló diákok számára túl gyakran az lett a jelentése, hogy nem létezik semmi az énen kívül. Legtöbbjük úgy véli, hogy az írás saját énjük kifejezésére, vagy még inkább felfedezésére szolgál. A Grammatológiának ez a világszerte makacsul és évtizedeken át félreértett mondata jó példa arra, hogy egy teoretikus intencióit hogyan lehet egészen képtelen irányokban elferdíteni. A „nincs semmi, ami szövegen kívüli lenne” állítás bizonyára a mű legtöbbet idézett passzusa, Derrida pedig nem gondolhatta előre, hogy ilyen karriert fut majd be, mint ahogyan azt sem, hogy a dekonstrukció, akarata ellenére, iskolává növi ki magát – erről egyértelmű elutasítással nyilatkozik a Levél egy japán baráthoz című híres cikkében. (Nem állom, meg, hogy ennek kapcsán ne idézzem Thienemann Tivadart. Amikor Bleyer Jakabot kinevezték a pesti egyetemre 1911-ben, kinyilvánította azt a szándékát, hogy iskolát akar teremteni. Thienemann megjegyzi: „Ez az, amitől mindig óvakodtam. Tudtam, láttam, hogy ami «iskola», az mindig torzítja, dogmává merevíti az eredetileg termékeny gondolatot.”)

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve szeptemberben - Szegedy-Maszák Mihály: Jelen a múltban, múlt a jelenben. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016. 350 oldal, 3490 Ft

Nem merném leírni, hogy egy jelentős életmű záró kötetéről van szó, mert majdnem biztos vagyok abban, hogy a nemrég elhunyt irodalomtörténész íróasztalfiókjából még előkerülhetnek kötetbe foglalható szövegek. Azt viszont meggyőződéssel állítom, hogy nagyon szép és gazdag, a szerzőt szellemi ereje teljében mutató válogatásról beszélhetünk. Amelyről nem tudok anélkül írni, hogy föl ne idézném azt a (45 évvel ezelőtti) alkalmat, amikor először hallottam Szegedy-Maszák Mihályt előadni. Arany Jánosról beszélt; konkrét állításaira már nem emlékszem, azok az eltelt évtizedek során összekeveredtek egyéb írásairól őrzött emlékeimmel. De talán jellemzőnek mondható, hogy egy mellékesnek szánt megjegyzését pontosan fel tudom idézni. „Bocsássanak meg” – mondta a majdnem-gimnazistakorú hallgatóságnak –, „de amivel éppen foglalkozik az ember, azt nagyon zavarosan látja”. Ma, ennyi idő elteltével kutatói magatartására nagyon jellemzőnek érzem ezt a nyilatkozatot.

Tovább

Albert Camus: Az idegen. For­dította Ádám Péter és Kiss Kornélia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 163 oldal, 2690 Ft

Feltételezem, hogy az elmúlt hatvan-hetven évben majdnem mindenki, akit érdekelt nálunk a francia irodalom, olvasta Camus regényét – Gyergyai Albert fordításában. Aki pedig tudott valamennyire franciául, az nagy valószínűséggel nekirugaszkodott az eredetinek is. (...) Azt persze már az én korosztályom sem értette kristálytisztán, hogy miért Közöny a mű címe magyarul, miért nem jó az eredeti: Az idegen? (...) Ádám Péter és Kiss Kornélia az új fordításban visszatérnek az eredeti címhez, s ezt jó okkal teszik, hiszen sokkal jobban „tapad” a műhöz, nem kívülről értelmezi, hanem belülről. Camus közöny-fogalma ugyanis rendkívül összetett, címként inkább félrevezeti az olvasót, semmint orientálja. 

Tovább

A baudelaire-i ellentmondásos örökség (most egyszerűsítsük le erre a modellre a modernség tapasztalatát, noha nyilván lehetne más példákhoz is folyamodni) a magyar irodalomban is megjelent. Lehet, hogy többnyire nyomokban, és csak ritkán teljes művekben. De a befejezetlenség, a töredékesség, később az aleatorikusság mint formaszervező elv befogadása, a művészet és az élet közötti határvonal eltörlésére irányuló kísérletek szintén a modernségnek mint sajátos, a jelent megtestesítő időbeliségnek a meghatározásából erednek. Vagyis az elmúlt bő egy évszázad magyar irodalomtörténetének megírásához mégiscsak a modernség fogalma látszik a legalkalmasabb rendező elvnek, ha kellő rugalmassággal és szemantikai sokrétűségének állandó szem előtt tartásával alkalmazzuk. Ez azt jelenti például, hogy az új irodalmi törekvéseket nem feltétlenül a „modernségen” belül kell ugyan elhelyeznünk, de kétségtelenül a modernséghez mint hagyományhoz viszonyítva kell megértenünk.

Tovább

A mai olvasó számára a Bodor Ádám név egy kiteljesedett, varázslatos, semmi mással össze nem téveszthető írói világot jelöl, amelynek sajátos törvényszerűségei, szédítő mélységei, megdöbbentően következetes formáló elvei vannak. Bodor többféle értelemben is a határok írója. „A határ és vidéke, bárhogyan is nézzük, mindig sokkal izgalmasabb hely, mint az ország belseje” – vallja meg Balla Zsófiának. Erdély ilyen értelemben a határok földje („vidékenként más és más a táj képe”, mondja), ugyanakkor maga is határ, a nyugati kultúra mezsgyéje.

Tovább

„Valahányszor az antik Rómában felfokozódott az a feszültség, amelyet a gazdasági ellentétek szoktak kiváltani, a nép egy része kivonult a Mons Sacerra, az Aventinusra vagy a Janiculumra, azzal a fenyegetéssel, hogy ott, a régi anyaváros szeme láttára és a tiszteletre méltó városatyák orra előtt második Rómát alapítanak – amennyiben követeléseiket nem teljesítik. Ezt úgy hívták: Secessio plebis.” A Ver Sacrumnak, a bécsi szecesszionizmus alapvető orgánumának beköszöntőjéből idéztünk (1898). A „Ver Sacrum” kifejezés arra a tavaszi áldozatra utal, amelyet akkor mutattak be, ha nagy veszély, éhínség fenyegette Rómát. 

Tovább

Paul Verlaine: Szaturnuszi költemények Térey János fordításában. Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 108 oldal, 2490 Ft

Tovább

Kant filozófiájának, kiváltképp pedig esztétikai koncepciójának európai utóéletét mérlegelve a kutatók ritkán veszik figyelembe, hogy egy nagyszabású elméleti konstrukció képes hatást gyakorolni a „visszájáról” is, vagyis oly módon, hogy az utókort a nézeteivel való teljes szembeszegülésre készteti. 

Tovább

Ketten egy új könyvről - Kertész Imre: A végső kocsma. Szerkesztette és a szöveget gondozta Hafner Zoltán. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2014. 395 oldal, 3490 Ft

Tovább

Aczél Géza: (Szino)líra – torzószótár. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014. 112 oldal,1900 Ft

Tovább
Élet és Irodalom 2022