Közelmúltban megjelent emlékirataiban, Zádor Imre pszichiáterprofesszor emlékeztet egyik kollégájának azon megfigyelésére, mely szerint az elmebaj az emberek két csoportjában csak nagyon nehezen diagnosztizálható: a politikusoknál és az orvosoknál. Az elmeorvoslásban elöltött évtizedek tapasztalataiból levont konklúzió kétségtelenül alkalmas arra, hogy némi magyarázattal szolgáljon a - részint politikusok, részint orvosok által vezérelt - hazai egészségügy (és ezen belül a pszichiátria) jelenlegi helyzetére, s egyúttal rávilágít az elme- és viselkedészavarokkal kapcsolatos diagnózisok szociológiai meghatározottságára is. Merthogy amikor egy politikai vagy gazdasági vezető (például) a végsőkig kitart hagymázas - olykor vért és könnyeket követelő, nyomorhoz vezető - víziói mellett, a világ hajlik arra, hogy azt "egy adott értékrendszer következetes vállalásának" esetleg "a haladás eszméje" vagy éppen "népe iránti szilárd elkötelezettségnek" tekintse, viszont Kis János árufeltöltő esetében az ilyen magatartás már felveti annak gyanúját, hogy az érintett "elveszítette kapcsolatát a valósággal", "realitásérzéke zavart", "gondolkodása dezorientált", "környezetéhez fűződő kapcsolata kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus". Amikor Kis Jánossal közöljük gyanúnkat, hozzánk fűződő kapcsolata nagy valószínűséggel valóban diszharmonikussá válik, s ettől szenvedni fog, míg uralkodók esetében az elmeállapottal kapcsolatos megfigyeléseinket tanácsos diszkréten kezelni, s ha mégsem, legfeljebb majd szenvedünk. A királyi téboly tehát (csaknem) funkcionálisnak minősül, komoly gondokkal kell szembenéznie viszont annak az alattvalónak, aki a mindennapok kevésbé toleráns világában kényszerül saját hülyeségével megküzdeni. Ezt nemcsak azért fontos hangsúlyozni, mert ez utóbbiak lényegesen többen vannak, hanem azért is, mert az "elméjében, lelkében egészséges" alattvalók hatalmas serege nélkül az udvartartás esetleg finanszírozhatatlanná válik.