Petőcz András

Tovább

Tovább

Tovább

Most akkor el kellene búcsúznia. Azt mondta az orvos, hogy búcsúzzon el, ezért engedik be. A férfi nem tudja, hogyan kell elbúcsúzni. Még soha nem búcsúzott el senkitől. Még soha nem mondta neki senki azt, hogy búcsúzzon el egy haldoklótól. De az orvos azt mondta, búcsúzzon el, és a férfi búcsúzkodik. Valami olyasmit mond az anyjának, hogy „szia, Anya”. Meg, hogy „légy jó”. Ez ostobaság. Hogyan legyen jó az, aki meghal?

Az orvos mondta, hogy a végstádiumban levő betegekhez beengedik a legközelebbi hozzátartozót. Hogy elköszönjenek a haldoklótól. Egyébként látogatási tilalom van, mert koronavírus, járvány, és minden ilyesmi. Le vannak zárva a kórházak. És ő is csak úgy jöhet be, ha maszkban jön, gumikesztyűt húz, védőruhát vesz fel. Mindezt megkapja majd a portán, mondta az orvos. Kivéve a maszkot. Azt hoznia kell. Dehát ez természetes, manapság mindenki maszkot hord. Minimális elvárás, ha jön a kórházba, legyen nála maszk.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Persze, ez a „hogyan szolgál a kedves egészsége”, kicsit fura. Ódivatú. Az öregasszony világosan emlékszik arra, hogy akkoriban mondtak ilyesmit az emberek, amikor ő még kislány volt. Gyerek. A háború idején. Akkor kérdezték így a szomszédok az ő nagyszüleit, amikor még a nagyszülei velük laktak. Mielőtt a nagyszülei beköltöztek volna a közelben levő idősek otthonába, hogy ne legyenek terhére a lányuknak az ostrom idején. És ahol aztán megölték őket azok az ismeretlen fegyveresek, a háború utolsó napjaiban.

Jön a negyven év körüli postás, csenget, hozza a nyugdíjat. Mosolyog. A hideg kék szemeivel az öregasszonyra néz, és azt kérdezi, hogy „hogyan szolgál a kedves egészsége, Sára néni?”, közben pedig nyújtja a tollat, hogy itt tessék aláírni. Az öregasszony aláírja. Közben pedig azon töpreng, hol és mikor találkozott ezzel a férfival.

A postással, aki annyira kedves.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Minden este. És most is. Csak néz maga elé. A sötétben. Mindenféle hangok. Váratlan reccsenés. Kopogás a falban. Valami zizeg. Meg surrog. Ismeretlen lények.

Öt éve már, hogy egyedül van. Öt éve nem tudja megszokni ezt a furcsa zizegést. Vagy surrogást. Meg a váratlan reccsenéseket, koppanásokat. Mondták, hogy jobb lesz. Hogy nyugodtan elalszik. Hogy nem szorong majd a sötétben.

Azt is mondták, hogy „a Róza néninek csak az emlékei zizegnek! Nem kell azoktól félni, Róza néni! Az emlékek nem bántanak sem nappal, sem éjszaka, csak vannak, és az, hogy vannak, az talán nem is baj. Addig jó, amíg vannak emlékeink.”

Ilyeneket mondanak az ismerősei meg a rokonai. Főleg a rokonai. Ezeket mondja Eszter is, a dédunokája. Aki feljár hozzá hétvégeken, hogy hozzon neki egy kis meleg ételt. Meg segítsen. Bevásárolni, mosogatni, mosni. Mikor mit. Ami kell.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021