Gránitszilárdságú alaptörvényünket kormányzatunk ismét módosítani tervezi, természetesen nem azért, mert jobb dolga momentán nem akad, hanem mert a változtatás fontos, sőt húsba vágó leend. A tizennegyedik módosítás célja könnyen belátható, lényege abban áll, hogy a legfőbb ügyésznek ne kelljen okvetlenül ügyésznek lennie, lehessen szépségtanácsadó, sajtkészítő, kutyakozmetikus vagy bármi egyéb, csak lehetőleg ne ügyész legyen, mert az olyan uncsi, Mária országa viszont roppant szórakoztató hely, és az is marad.

► Kate Vargha (Gyurcsány Ferenc): A gyilkos is imádkozik? A kereszt halála. T&T Kft., Budapest, 2024, 418 oldal, 5350 Ft

Maga a történet, mint arra föntebb már utaltam is, leleményesen van kifundálva, megtalálható benne minden, aminek egy működőképes bestsellerben lennie kell, tehát a vásárló, aki a vaskos kötetet hazaviszi, többet kap a pénzéért, mint amihez hozzászokott. Kivételt képez a szöveg minősége, más szóval a megírás színvonala, az ugyanis szerény, ám ennek jelentősége aligha van, a mai bestsellerolvasó ízlésének minden bizonnyal megfelel. Zavarni őt inkább az imaginárius világ fogja, amelyet a szerző a cselekmény színhelyéül összetákolt, arra ugyanis szót se érdemes vesztegetnünk, ez van, ennyire futotta.

Észak-Korea külügyminisztériuma dicsérte Orbán Viktor október huszonharmadikai beszédét, amelyben miniszterelnökünk az Európai Unióval szembeni kiállásáról beszélt, olvashattuk a Népszavában, büszkeségünk nem ismer határokat. Orbánnak tehát immár két igen emlékezetes beszéde van, az első 1989. június 16-án hangzott el, a másik pedig a minap, a két szöveg különbsége a rétor úgyszólván példa nélkül álló fejlődőképességéről tanúskodik. Mindazonáltal el ne feledjük, hogy az „emlékezetes” jelző nem okvetlenül dicséretest jelent, esetünkben pedig végképpen nem. Hogy vilá­gos legyek, idézem Kozák Gyula A nap is felkel Orbán szavára? című írásának (ÉS,  2014/25., jún. 20.) utolsó mondatait: „Orbán karrierje egy kapitális hazugsággal indult. Azt követelte, aminek a bekövetkezése evidencia volt. Tutira ment. Éjfélkor kiállt a keresztútra, és átkokat szórt a sötétségre, követelte, hogy keljen fel a Nap. És a Nap felkelt! És a nép leborul a nagy mágus előtt, aki átkaival elérte, hogy legyen világosság.”

A Kelet felfelé, a Nyugat pedig lefelé tart, tudtuk meg bölcs vezérünktől immár számlálhatatlanul sokadik alkalommal. Jól van ez így, ismétlés a tudás anyja, bár amit sokadjára próbálnak a szánkba rágni, az óhatatlanul gyanússá válik. Már amennyiben nem volt gyanús már elsőre is, ez pedig az volt, sőt valójában nem is gyanúsnak találtuk, hanem szimpla hülyeségnek, merthogy csakugyan az, nem kell magyarázni, miért. Azért csak magyarázgassuk egy kicsit: 1918-ban, illetve ’22-ben, amikor A Nyugat alkonya cím alatt Oswald Spengler állt elő valami hasonlóval, akkor az még friss volt, üde és gondolatébresztő, és persze sokkal mélyebb, olyannyira, hogy még Szerb Antal figyelmét is fölkeltette, később viszont különféle nem igazán szalonképes irányzatok kelléktárába, majd pedig a kultúrhistória szemétdombjára került. Aki ezt onnan előráncigálni iparkodik, annak a jóhiszeműségéhez legalábbis szó fér, és akkor még a lehető legfinomabban fogalmaztunk.

Nem jő szabadság és nem szül nekünk rendet, hanem inkább távolodik, nyomában pedig minden korábbi elképzelést felülmúló vitalitással szökken szárba a káosz. Nyájas olvasónk ezt nyilván nem tőlünk fogja megtudni, hanem például oly módon, hogy cigarettaszünetben átmenetileg megáll és kicsit szétnéz maga körül, bár valójában erre a nem különösebben elmélyült kutatómunkára se igazán van szükség, a káosz mostanra már létünk valamennyi zegzugába beköltözött.

Az eurózóna gazdasági minisztereinek Budapestre tervezett találkozója valószínűleg elmarad, írta a Politico augusztus 29-én. Ebben nem az a különös, hogy el fog maradni, hanem hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. Az eurózóna országainak gazdasági miniszterei mégiscsak finom emberek, vagy legalábbis szeretnének annak látszani, mármost az ember egy bizonyos szint fölött nem süllyedhet egy bizonyos szint alá, tessék szorgalmasan olvasni Esterházyt, attól mindenre fény derül. Mária országával épp az a baj, hogy Viktor apánk vezetésével folyamatosan süllyed, de nem egy bizonyos szint alá, hanem azon borzongató mélységekbe, amelyeket szép magyar szóval pöcegödörnek nevezünk. Ráadásul ezt nem igazán észleli, vagy ha mégis, akkor büszke rá. Ellentétben az európai gazdasági miniszterekkel, akik a jelen szöveg megírásával egyidejűleg mind leplezetlenebbül prüszkölnek és a budapesti összeröffenés negligálásán törik a fejüket. Dönteni Paschal Donohoe ír közkiadásokért felelős miniszter fog, illetve ő döntött, bár mi a lapzártánk előtti múlt sötétjében még nem tudhatjuk, hogyan.

Donizetti népszerűségét mutatja továbbá, hogy sütemény is van róla elnevezve, és ezt a süteményt Rossini szakácsa alkotta, méghozzá rögtönözve. A legenda szerint Donizetti összetört szívvel érkezett a barátjához vacsorára, hogy akkor épp mért volt összetörve a szíve, az nem tudható, de mindegy is. A lényeg az, hogy érzékelve lelombozott barátjának és pályatársának lelkiállapotát Rossini megkérte a szakácsot, készítsen olyasvalamit, amitől a kedves vendég felvidul. Az eredmény piskótakoszorú lett, amelybe kandírozott ananász, barack, Maraschino cseresznye és vaníliakivonat került, nem egy cukrászati remekmű, evvel együtt Bergamóban, Donizetti szülővárosában mondhatni alapélelmiszernek számít ma is. Azt mondják róla, hogy sikeresen gyógyítja az összetört szíveket.

Viszont, mint föntebb jeleztem is, ez a történet legenda csupán. Valójában a Donizettinek emléket állító süteményt egy Alessandro Balzer nevű cukrász alkotta 1948-ban, Donizetti halálának századik évfordulóján. A Balzer nevű cukrászda ma is létezik, Bergamo legismertebb útján, a Sentieronén, a Donizetti Színházzal szemben található. A helybeliek szerint nagyon drága, és csakugyan, majdnem annyira, mint budapesti versenytársai, viszont a színvonala ennek megfelelő.

Elegáns hölgy és úr egy roppant elegáns étteremben, hogy közelebbről hol, arra már nem emlékszem, de mindegy is. Amit leírok, az egy Mondo cane, azaz Kutyavilág című, önmagát dokumentaristának álcázó film egyik fölöttébb hatásos jelenete. Az elegáns hölgy ajkához közelíti a villát, amelyen néhány grillezett (nyilván vaslapon sütött) hangyát lesz módunk megcsodálni, majd közeliben látjuk a szétnyíló eperajkat, a gyöngyházszínű fogsort és a hangyaevő szépség ragyogó szemét, amelyből forró szerelem és még inkább a hamarosan felvehető gázsi okozta gyönyör sugárzik oly intenzíven, hogy a roppanós hangyákat már-már a néző is megkívánja. A film amúgy egy bizonyos Gualtiero Jacopetti munkája, ő rendezte, ő írta a forgatókönyvet, ő volt a vágó, és természetesen a producer is. Bemutatójára az 1962-es cannes-i fesztiválon került sor, fogadtatása kedvező volt, Arany Pálma díjra jelölték, ám azt végül nem kapta meg.
 

Orbán idén békegalambként megy Tusványosra is, adta hírül a hvg.hu, nagy meg­nyugvására mindazoknak, akik eddig joggal aggódhattak, hogy a XXXIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor részvevőinek békemisszióból esetleg hiányt kell szenvedniük. Valójában persze ilyesmiről szó se lehet, egyebek között már csak azért se, mert egy idősödő, megfontolt vidéki úr nem kapkod összevissza, hanem ha támadt egy ötlete, aminő például ez a bizonyos békemisszió, akkor annak az utolsó cseppnyi szaftját is kifacsarja. Ha bevált az ötlet, ha nem, hiszen ha valamit szökőárként zúdítanak a hívek nyakába, az feltétlenül hatni fog. Hogy valójában mi lesz a hatás, azt ne firtassuk, a lényeg az, hogy lesz olyan hatás, amely az újig – értsd az agitprop osztály újabb ötletéig – egészen biztosan kitart.
 

Mindenki megnyugodhat, a Szuverenitásvédelmi Hivatal (a továbbiakban Szuhi) feladata magaslatán áll, ébersége egyetlen pillanatra se lankad, ha valahol léket gyanít a szuverenitáson, már kapja is elő a stoppolófáját, a helyszínre siet, és a folytonossági hiányt legott felszámolja. Nem mellékesen a Szuhit is kormányzó urunk álmodta meg, ő hozta létre, tehát milyen lehet a Szuhi? Csakis tökéletes lehet, aki mást mond, az a szuverenitásunk ellen intéz támadást, ergo őrá is a Szuhi ökle fog lesújtani. Persze csak virtuálisan, minthogy a Szuhinak jogkörei valójában nem igazán vannak, dolga csupán annyi, amennyi az őrkatonáé volt ötven vagy akárhány évvel ezelőtt. Áll a vártán, és a bóbiskoló madarakat artikulálatlan Állj, ki vagy! bömböléssel ébresztgeti. Merőben fölösleges, ám kétségkívül szép munka, bizonyára jól is fizetik, dolgozó népünk pedig nyugodtan hajthatja esténként álomra a fejét, amíg ő alszik, a Szuhi őrködik, aggodalomra vagy pláne pánikra semmi ok.
 

Megmozdult a föld, mondják komoly emberek, akik nem szoktak a levegőbe beszélni, vagy legalábbis nem állandóan. Valójában persze csak a magyar belpolitika moccant meg, és az is csak épphogy, különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy erodálódik az már jó ideje, leheletnyi változásaival pedig a kutya se törődik, legfeljebb mi magunk. Túlbecsülni tehát semmiképp se szabad, ami történt, ám lekicsinyelni is hiba volna; figyelni kell, elfogulatlanul és tárgyilagosan. Viktor apánk építményét a szél lassacskán széjjel fogja hordani, magaskapujú Ilionnak a veszte evvel elkezdődött, hogy bevégződni mikor fog, az nem tudható. Remélhetőleg mihamar, saccolgatni viszont nem érdemes, örüljünk annak, ami a szemünk előtt folyik. Hódmezővásárhelyen Ozgyin Balázs, a Fidesz helyi önkormányzati képviselőjelöltje fojtogatni kezdte Turi Csabát, a Mindenki Magyarországa Néppárt önkormányzati képviselőjelöltjét, hogy ez mit jelent, az nyilvánvaló. Napjaink belpolitikáját némelyek a Kádár-rendszeréhez szokták hasonlítani, talán nem is mindig ok nélkül, mármost a kádári építmény falain is lassacskán bukkantak föl a repedések, végül mégis az történt, ami. A különbség talán abban áll, hogy a létező szocializmus kádereinek egy jelentős része előre látta, mi lesz, és összeácsolta a tutajt, amelyen majd a túlsó partra jut, ezek a mostaniak viszont brutális méretű kompokon menekítik a szajrét, miközben agyilag csököttebb szaktársaik a kulturális élet zsdanovizálása érdekében fáradoznak. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy Andrej Alekszandrovics Zsdanov A művészet és filozófia kérdéseiről című alapvető szakmunkája kötelező olvasmány lesz a bölcsészkaron, legalábbis most még nem. Majd később, esetleg, talán.