(Teodor Currentzis és az Utopia zenekar koncertje – Müpa, november 17.)

(Wagner: Siegfried – Magyar Állami Operaház, november 11.)

A néző szeretné elkerülni az ítélkezést, de nem szeretné elkerülni a versenyhelyzetet. Így volna a legjobb, ha harcolnának kegyeinkért, nyáron a Müpa csábít a maga Ringjével, télen az Opera az övével. Ez ám a fogyasztói társadalom, régies nevén kapitalizmus. Küzdjenek meg értünk. Nem állunk ellen. Illetve láthatóan sokan ellenállnak, mert koránt sincs akkora érdeklődés az operaházi előadások iránt, mint a Müpa Siegfriedjéért, de ezt most meg sem próbálom megfejteni.

(Berlioz, Saint-Saëns, Ravel: Dalok – Warner Classics, 2023)

Marie-Nicole Lemieux-ről van szó, kanadai alténekesnő, szép, nagy karrierrel a háta mögött. Bölcsen és türelemmel épített pálya, szokatlanul széles repertoárral. Ha eszembe jutnak a régi felvételei, a tévében látott koncert Baden-Badenben, Philippe Jaroussky oldalán, ahol a ráadásban szépen végigjártak mindent, tragikustól komikusig, emelkedettől paródiáig, az ember megrendült Néró és Poppea kettősét hallva, és aztán csak bámult, hogy ezek ketten riszálnak, ugrabugrálnak, csodálatosan énekelnek, de közben mindenki nevet nemcsak a nézőtéren, de a pódiumon is. Tehetségesnek lenni mégis annyira vidám dolog.

(A Concerto Budapest hangversenye – Müpa, október 27.)

A lényeg, a teljes koncert lényege a Mahler Negyedik volt. Ehhez képest csalódásnak indult, de csak a puszta hangzás miatt. Hiába a Negyedik Mahler legnormálisabb szimfóniája (annyira azért nem normális, hiszen zenekari dal az utolsó tétele), azért nem így kellene megszólalnia. Az ember azt érezte, hogy a mű kamarazenekari változatát játsszák el, mérsékelt hangtömeggel.

(Jake Heggie: Dead Man Walking – élő közvetítés a Metből, október 21.)

A Dead Man Walking igazi opera. Úgy értem, színházi értelemben, vagyis nem viszi előre a cselekmény, senki nem nézi azért, hogy megtudja, mi lesz a nóta vége, és még csak Operák könyve sem kell hozzá. A baritont kivégzik, erről szól a film is. Meg minden ehhez kapcsolható dologról, hogy szabad-e egyáltalán kivégezni valakit, nálunk szerencsére nem, de nem mondhatnám, hogy ettől érdektelenebbé válna a történet, mert hiába vallják és tanítják, azért a büntetésben nemcsak a társadalom önvédelméről van szó, hanem a bosszúról is.

(Kurtág: Fin de partie – Müpa, október 12.)

Mert az biztos, hogy akik most írnak operát, nem ilyen zenét írnak, nem ilyen szövegkönyvet dolgoznak föl. De hát ez Kurtág egyik lenyűgöző tulajdonsága, a következetessége, ahogy végighaladt az életen, az életén, nem azt nézve, mire volna kíváncsi a közönség, hanem hogy ő mit akar mondani. Addig csinálta ezt az elszánt menetelést, amíg a közönség be nem hódolt, át nem látta, hogy Kurtágnál van az igazság. Most is, a Fin de partie esetében is azt érzi az ember, mintha Kurtág egész élete erről szólt volna: hogyan jut el eddig az operáig.

(The King’S Singers – Müpa, október 7.)

Azzal a nagyon határozott elszánással mentem a koncertre, hogy nem fogom a mai The King’s Singerst a tegnapihoz, a tegnapelőttihez és a negyven évvel korábbihoz hasonlítani. Egy darabig sikerült is így tenni, de aztán ők provokáltak, amikor a koncert második részében a szokott könnyű repertoárt kezdték el fújni, Beatlest és Rimszkij-Korszakovtól A dongót. Ez tényleg nem olyan, mint volt.

(A Fesztiválzenekar barokk estje – Zeneakadémia, szeptember 29.)

A vége elejére nincs magyarázat. Pontosabban magyarázat még volna, az fontos, hogy egy nagy szimfonikus zenekar kicsi is tudjon lenni, hogy ne csak akkor érezzék jól magukat, ha a tagok eltűnhetnek egy Mahler-szimfónia csatamezején, hanem amikor a vonós megszólalás is személyesebb, hallani, ki hogyan viszonyul az általa játszott zenéhez. Fontos, hogy játsszanak Haydnt és Mozartot, és mivel közben lezajlott egy régizenei áttörés, fontos, hogy játsszanak Bachot és Telemannt, régi hangszereken.

(Rameau: Les Boréades – Müpa, szeptember 21.)

Mire Sabine Devieilhe énekelni kezd, már körülbelül látszanak az előadás korlátai, leginkább az Orfeo zenekar kürtösei jelölik ki a felső határokat. Tudom, persze, hogy natúrkürtön játszani még nehezebb feladat, mint modern kürtön, de látszik, hogy itt senki nem úgy fúj, ahogy akar, hanem ahogy tud, vagy annál kicsit rosszabbul, mert azért különös harmóniákat eregetnek a rézcsövekből. Persze, ilyenkor is becsapódunk, hiszen ha Rameau-t lemezről hallgattunk eddig, ott addig lehetett javítgatni, amíg tökéletes nem lett az eredmény, itt meg a nívós kompromisszum az elérendő cél.

(Kristīne Opolais áriaestje – Magyar Állami Operaház, szeptember 17.) 

Meg is nyugodtam volna ezzel a tanulsággal, Opolais kipipálva, nemcsak kipipálva, de ki is húzva, de még nincs semminek sem vége. A zongorista Debussy Holdfényét is eljátssza, csak ő tudja, miért, aztán, megállás nélkül megy tovább a Ruszalka bevezető ütemeibe, várja az ember, hogy nyíljon a színpadi ajtó, de nem nyílik, ebből baj lesz, mindjárt be kellene lépni, a díva meg nincs sehol, és akkor mégis megjön az énekhang.

(Debussy: Pelléas és Mélisande – Müpa, szeptember 9.)

Huh. És akkor most örüljünk, körülbelül felhőtlenül. Ami engem illet, az első előtti percben már kenyérre voltam kenve, a pódiumon erdő, ágak, törzsek, levelek között ül a Fesztiválzenekar, és Fischer Iván is szerényen óvakodik be, levelekkel díszített hosszú köpenyben. Ez vagány. Elég közel e nevetségességhez, és az „Iván bácsiéknál elmentek otthonról”-érzethez, miközben mindennek helye van, az erdő, a sötétség, a köd, pára, nyomott légkör az opera fontos eleme. Csakhogy ezt vállalni is kell, és nem nagyon látok a nagyvilágban olyan befutott karmestert, aki erre hajlandó volna. Ez igen, ez a régi Fesztiválzenekar, vagy a Fesztiválzenekar régi szelleme, mindent a kifejezésért, kockáztatni és nyerni, ha lehet.

(A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Hősök terén – szeptember 2.)

Eroica előtt azonban Fischer Iván jött, és már akkor gyanakodni kellett volna, hogy ma valami félrement, mert a felvezető szöveget nulla vérnyomásos hevülettel mondta el, lassan és tétován, Eroica annyit jelent, hogy hősies, és önök itt a téren mind hősök. Tíz perc múlva kiderült, hogy minden szava igaz. Ezt hallgatni embert próbáló feladat, de meghallgattuk. 

Szymanowski: Roger király – Eiffel Műhelyház, augusztus 22.

Az a baj, hogy ha az embernek eszébe jut a Salome, akkor azt is észreveszi, hogy Szymanowski nem Richard Strauss, miközben ő is az eksztázist keresi, meg a nagy, magával ragadó táncokat, de nem találja, én legalábbis nem érzem a bűvöletet, pedig van az előadásban lengén öltözött csinos, szép hangú nő, Gabriela Hrženjak, ámul-bámul az ember, hogy így néz ki, így van jelen, és még hangja is van. A többiek a fennmaradásért küzdenek, de alapvetően rendben vannak, és hát a Król Roger nem feltétlenül a szép hangokról szól. 

Ami a Hungaroton-lemezeket illeti, tényleg az utolsó pillanatban készültek, a Verdi-album többnyire szép, a második francia lemez már sokszor fáj. De valamit talán megért belőle az ember. Hogy Scottónál nem a hangerő számított, nem a virtuozitás, nem a hangi szépség, hanem a természetesség. Valahogy nem vetődik föl a kérdés, hogy miért énekelnek ezek az emberek, mármint a szerepek. Azért, mert ez a kifejezésnek a legpontosabb módja.

(Verdi: Attila – Margitszigeti Szabadtéri Színház, augusztus 12.)

Beethoven: Piano concerto No. 5 – Warner, 2023

A szólista Daniel Barenboim, és hogy ez a két név együtt szerepel a borítón, talán önmagában is jelzi, mennyire kivételes pillanatot kaptak akkor el az EMI munkatársai. Van a nagy öreg, Klemperer, aki egyre inkább már csak öreg, és egyre kevésbé nagy, már a zenekart is újraszervezték, így kevésbé voltak kitéve mindenféle minőségi kifogásoknak, vagy ahogy Walter Legge, a sértett alapító mondta Varga Bálint Andrásnak adott interjújában, elkövette azt az ostobaságot, hogy élethosszig tartó szerződést ajánlott Klemperernek, és most a New Philharmonia úgy játszhat, mint a disznók, nem lehet tenni semmit ellene.

Michael Spyres: Contra-tenor – Erato-Warner, 2023

Nem azt akarom mondani, hogy Michael Spyrest olyan élmény hallgatni, mint Bartolit. De van ez az imidzs, hogy ez a kék szenű, amerikai fazon lemegy a pincébe és fölszalad a padlásra egytelen lendülettel, oda kell rá figyelni, és most, hogy már figyelnek rá, elénekel egy Mazzoni-áriát. Nem is tudtam, hogy létezett Mazzoni nevű zeneszerző. Mit lehet ezen nem szeretni?

(Bartók-nap – Zeneakadémia, július 22.)

Csodálatos koncert, és még nincs is vége, mert jön Maxim Rysanov, hogy eljátssza a legkevésbé szeretett versenyművet, a Brácsaversenyt, ezt már csak vázlatszinten írta Batók, Serly Tibor fejezte be. Az élményen azonban ez nem változtat, Rysanov olyan pompásan, természetesen, egyszerűen és pontosan brácsázik, hogy egyáltalán nem érdekes, ki a szerző: nagy vagy nagynak érzett a zene.

(Verdi-gála – Veszprém, július 14.)

És ott van Anna Netrebko, aki most is Anna Netrebko, most is pontosan tudja, hogy mennyi az a minimum, amit adnia kell ahhoz, hogy senkinek ne okozzon csalódást, és nem is okoz. Olyan operák részleteit is hallani most a gálán, amelyeket már tejes egészében aligha hallani tőle, Rigoletto-négyest, és a ráadás a Traviata, a Brindisi, de nem kettesben, hanem hármasban, ezen sem nevet senki a nézőtéren, de nem hagyják kizökkenteni magukat, énekelnek, táncikálnak, van ez az opera nevű műfaj, ez is belefér.

(Beethoven: The Symphonies – Gold-Deutsche Grammophon, 2023)

Alapjában véve semmi sem kiszámítható. Ha elkezdődik egy szimfónia valami robbanékony első tétellel, és az ember azt képzeli, hogy na, korunk szelleme beszivárgott, mindent meg kell tenni az unalom ellen, akkor esetleg a második tételre olyan ellágyulás jön, olyan dús vibrátóval rezegnek a szív húrjai, hogy rögtön száz évet ugrunk vissza az időben, amikor Beethoven az első romantikus volt, és nem az utolsó klasszikus. Nincs másik ilyen Beethoven-ciklus, ami önmagában megmagyarázza, miért is volt és van szükség rá. Mert más.