Eörsi László: A külpesti srácok 1956. Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest, 2020, 433 oldal, 3950 Ft

Szándékosan nem nevezem az utcai mozgalmárokat srácoknak, mert többségük nem az volt, mi több, fiatal lányok és asszonyok is akadtak köztük. Még prostituáltak is. Az életrajzok szerint a 138 külpesti szabadságharcos alig negyede a 13-15 éves gyerekkatona, többségükben 30-40 éves férfiak voltak, idősebb nemzetőr alig. Közülük 17-et ítéltek halálra, 19-et életfogytig tartó fegyházra, 25-ükre 10-20 év közötti börtönbüntetés várt. A ribillió mindig az utcáról indult, aztán következett a közintézmények elfoglalása, a bizottságosdi, a pozícióharc, a gyűlölt rendszerbérencek, mindenekelőtt az ávósok felkutatása, rosszabb esetben embertelen és értelmetlen legyilkolása.

A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) ugyanúgy működik ma Magyarországon, mint a múlt század ötvenes éveiben az ÁVO – mondta egy kiskunhalasi polgár a nyílt befogadóállomás bezárását követelő lakossági fórumon még júliusban. Őket ugyanis semmiről nem tájékoztatták, véleményüket nem kérték ki, holott ez még „egy ilyen demokráciában is elvárható lenne”. A harmincezer lélekszámú kiskunsági városban, ahol egy településen belül a legtöbb – három szigorúan őrzött zárt és egy nyitott – befogadóállomás található az országban, szeptember első napjaiban, a legnagyobb zárt táborból való legutolsó szökés (április óta a zendülések mellett többre is sor került) idején jártunk. Ekkor éppen hét pakisztáni férfi mászott át a háromembernyi magas kerítésen.

„A hatóságok képviselői brutálisan megverték, zaklatták, majd Szerbiába toloncolták a menekülőket, köztük nőket és gyermekeket. Gyakran gázspray-t is használtak, kutyákat uszítottak rájuk, rugdosták, botokkal és ököllel verték, műanyag bilincsbe verték, majd – további sérüléseket okozva – a szögesdrótkerítés vékony résein tuszkolták át őket” – tette közé idén júliusban jelentését a Human Rights Watch (HRW) nevű nemzetközi jogvédő csoport a honlapján. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) aggódik amiatt, ahogyan a magyar hatóságok a menedékkérőkkel bánnak, és sürgeti a magyar hatóságokat, hogy vizsgálják ki azokat a vádakat, amelyek szerint a kerítés nyolc kilométeres körzetében elfogott és annak túloldalára visszakísért migránsokat a hatóságok megverik vagy kutyákat uszítanak rájuk.

Több hónapja igyekszem törvényes úton bejutni újságíróként a magyarországi őrzött, illetve nyitott befogadóállomásokra, tranzitzónákba, hogy saját szememmel győződhessek meg az ottani körülményekről, és hozzájárulásukkal szót válthassak a menedékkérőkkel. Mindhiába: a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnak (BÁH) „nem áll módjában”engedélyezni kérésemet. A miértre sokáig nem kaptam választ, ám az alábbi levelezésből kiderül, hogy a  BÁH korántsem az olykor brutális határrendőröktől, hanem kizárólag tőlem (és nyilván minden munkáját végezni akaró médiamunkástól) félti a menedékkérők személyiségi jogait. A sajtószabadság és a hiteles tájékoztatási kötelezettség nagyobb dicsőségére. A BÁH elutasítást indokoló levelét – kifejezett kérésem ellenére – névvel és beosztással persze senki sem merte vállalni. Az ügyben keletkezett összes levelet közöljük. 

Magyarországon a politikusok és a politikamagyarázók zöme kis túlzással alig látott menekültet. Vagy ha mégis, gondolom, higiénés okokból, nem mert közel menni hozzá. Ettől is ennyire magabiztosak a megélhetési idegengyűlölők, amikor kisstílű embertelenségeiket elővezetik, jutott eszébe a „menekültipari” riporternek, aki most éppen Körmenden tapasztalhatta meg, hogy semmi nem az, aminek a gyűlöletiparosok láttatni akarják. A rendőrségi vizsgálat egyértelműen cáfolta, hogy a befogadottak kézilabdás lányokat molesztáltak és ablakot törtek volna be. Egyikőjüket viszont 50 ezer forint (maximális) bírsággal sújtották, mert nem a zebrán kelt át. Az általam megismert körmendiek viszont – az ipari méretű pánikkeltés és jogos kétségeik dacára – tisztességes emberek tudtak maradni.