Széky János

Múlt hétfőn valamiért érdekelt, mi a kormánypropaganda legújabb csatakiáltása, belenéztem az mno.hu-ba, és kiderült, hogy az új harci ellenség nem más, mint Věra Jourová, az Európai Bizottság cseh alelnöke, de annyira, hogy Varga Judit már lemondásra is felszólította. A cikk dühének fő tárgya egyébként nem is az volt, ami kormányunkat a legjobban sértette – Jourová „beteg demokráciának” nevezte Magyarországot –, hanem hogy a liberális politikus „láthatóan nincs tisztában a magyar sajtóviszonyokkal”, azért képes olyanokat mondani, hogy a magyar médiában alig jelenik meg kormánykritika, ezért az állampolgárok nagy része nem tud véleményt alkotni. A cikk azt veti ellene, hogy vannak olyan tévécsatornák és online portálok, ahol az ellenzék is szót kaphat, sőt „a politikai hetilapok piacán egyértelmű a baloldali fölény”. E felsorolásban az ÉS is helyet kap, igazán megtisztelő, bár nem tudom, én például mennyire vagyok baloldali.

A médiapiac és a teljes kommunikációs szféra megszállásáról sokat írtak már; most csak annyit, hogy az, „aki ellenzéki cikket akar olvasni, tessék, olvashat” érve a sajtószabadság beteg magyar felfogásából ered, amit legjobban talán a „sokszínűség” szó foglal össze; így fordították az uniós dokumentumokban a pluralizmust már jóval 2010 előtt is. Eszerint a politikai és médiapluralizmus nem létezik, helyette van sokszínűség, ami esztétikai vagy szórakoztatóipari kérdés, tarka bojt az igaz ügy zászlaján, mely utóbbinak a helyes színét a kormány hivatott megjelölni.

Tovább

Amikor Vidnyánszky Attila azt hirdeti a Hír TV-ben, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen „Lenin-fiúk vagy Szamuely-katonák” a hangadók, akkor semmi bizonyíték nincs rá, hogy így is gondolja, sőt egyáltalán gondol valamit. Esetleg hogy pontos ismeretei volnának arról, kik voltak a Lenin-fiúk, és ki volt Szamuely. Vidnyánszky tudni azt tudja, hogy ez egy bejáratott szidalom, amivel a kormánypárti médiában nem lehet hibázni. Tavaly októberben Kövér László hozta szóba egy mondatban a Lenin-fiúkat és „a Szamuelyket”, azóta a kommunikációs eszköztár hatóságilag hitelesített része.

Ugyanabban a műsorban viszont Gulyás Gergely kormánytag nem Lenin-fiúzik, hanem éppen ellenkezőleg: szerinte a NER jogállamiságosságát bizonyítja, hogy az egyetemfoglaló diákok és híveik élőláncot alkothatnak, „szerencse, hogy már nem Gyurcsány Ferenc van hatalmon”, mert ő kilövetné a szemüket. A dolgozó (és nem hőzöngő) nép keresztény-nemzeti élcsapata bezzeg tiszteletben tartja a gyülekezési szabadságot és a véleménynyilvánítás jogát. Ennek a miniszteri nyilatkozatnak ugyanúgy nincs érdemi tartalma, mint Vidnyánszky történelmi metaforájának; a lényeg az üzenet funkciója, vagyis a gyurcsányozás, ha épp nincs jobb. Ami szintén a kormánypárti eszköztár bevett és bevált része.

Tovább

Tovább

A sztori azzal kezdődött, hogy Szijjártó Péternek, a magyar állítólagos diplomácia állítólagos vezetőjének négy napon át nem volt véleménye a belarusz helyzetről. Európában csak neki okozott fejtörést ez a feladvány: a nép ún. választáson megpróbál szabadulni diktátorától, akiből elege lett, a diktátor a látszatra sem ügyelve igyekszik elcsalni az eredményt, a nép kitódul az utcára. A diktátor terrorral válaszol, s a fő ellenzéki jelöltet kikergeti az országból, de most már ez sem elég. Szijjártó azonban napokon át nem volt képes rájönni, mit történik.

Mentségére szólhatna, hogy Európában vagyunk, ahol két szabály ütközik: egyrészt illik kiállni, legalább szavakban, bizonyos értékek, például a demokrácia és a szabadságjogok mellett; másrészt kulturált kormány nem avatkozik a másik belügyeibe, és különben is, jobb a békesség. De nem szól a mentségére. Mert ami Európában profi külpolitikusnak rutinfeladat – éreztetni, hogy ki mellett állunk, ki a rossz ember, miközben mondani valami csillapítót arról, hogy békésen kell megállapodásra jutni –, az Magyarországon nem megy. A plurális demokrácia ugyanis nálunk a legjobb esetben egzotikum, a magyar lélektől idegen, a szabadságjogok kit érdekelnek; a beavatkozás pedig csak akkor rossz, ha Nyugat avatkozik a mi ügyeinkbe. (Szijjártó belaruszügyi tétovaságával éles ellentétben állt az a gyors reflex, amivel viszont felvijjogott a német külügyi államtitkár önkritikus, de a magyarországi antiszemitizmust is említő interjúrészletére.)

Tovább

„Mért legyek én tisztességes?” A mai magyar gazdaságban gyakran felvethető a kérdés, prózára fordítva: szól-e racionális érv a morális viselkedés mellett? Isztin Péter, a Corvinus Egyetem oktatója egyebek mellett a közgazdaságtan és más társadalomtudományok, mint a pszichológia határterületeit kutatja. Foglalkozott a racionális döntés elméletének alkalmazásaival, s újabban azt vizsgálja, a klasszikus filozófia, közelebbről az etika egy ősi fogalma, az erény hogyan viszonyul az eleven gazdaságban nagyon is fontos termelési tényezőhöz, a humán tőkéhez. Az erénybe is be lehet ruházni a valószínű megtérülés reményében.

Tovább

Lengyel Balázs idézi föl Két Róma című esszéjében, hogy amikor 1948. július végén, augusztus elején a római ösztöndíj és egy párizsi kitérő után Nemes Nagy Ágnessel hazatértek volna, a jugoszlávok nem akartak átutazóvízumot adni, „s amikor erősködtünk érte, talányos arccal adták át, olyan kifejezéssel: Maguk akarták!” A jugoszláv szervek természetesen jobban tudták, mint a magyar értelmiségiek, hogy az újholdasok hova mennének haza; hogy év eleji kiutazásuk óta valami megváltozott. Talán ők tudták a legjobban. A Tájékoztató Iroda június 28-i határozatával Sztálin és a hozzá hű pártok ellenséggé nyilvánították Tito szintén kommunista – sőt akkor még sztálinista – Jugoszláviáját, és ennek Kelet-Európa-szerte belpolitikai következményei voltak, Magyarországon is.

Megindult az ország militarizálása – Sztálin terveiben mint egy Jugoszlávia elleni háború potenciális felvonulási területe és kulcsfontosságú csatlósa szerepeltünk –, az új honvédelmi miniszter a moszkovita Farkas Mihály lett a politikához és a hadügyhöz egyformán nem értő népi író, Veres Péter helyett.

A jugoszláv összejátszás gyanújába keveredő Rajk László – akkortájt, amikor Lengyel Balázsék hazajöttek – belügyminiszterből külügyminiszterré bukott. Utóda, Kádár János az Államrendőrség Államvédelmi Osztályát egy fokkal önállóbbá tette a BM Államvédelmi Hatósága néven, és hatalmát is megnövelte. A Nitrokémia-perben – amit már a háborús paranoia jegyében indítottak meg – halálra ítélték és kivégezték Szabó Kornél vezérigazgatót, ő volt az új koncepciós perhullám első áldozata.

Tovább

Tovább

Tovább

Amikor a kormány, azaz a miniszterelnök rendkívüli parlamenti ülést hívott össze a hét elejére, az első kérdés – reflexből – az volt, hogy mit akar ezzel, a második, hogy mire jó ez neki.

A kezdeményezést formálisan benyújtó Kocsis Máté fideszes frakcióvezető homályosan fogalmazott: „A kérelem indoka a koronavírus gazdasági hatásaival kapcsolatos európai uniós gazdasági intézkedésekről szóló határozati javaslat mielőbbi megtárgyalásához és elfogadásához fűződő társadalmi érdek.” Miért is kell a parlamentnek határozatot hoznia, mielőtt Orbán elutazik az uniós csúcsra? A kép nemsokára kitisztult: a miniszterelnöknek nem tetszik, hogy a pénzek kifizetését többen jogállami kritériumokhoz kötnék. Kell valami extra legitimáció, hogy azt mondhassa: de hiszen a magyar nép, illetve a fölényes többséggel demokratikusan megválasztott népképviselet sem akarja, ő nem tehet mást, mint hogy kifejezi a népakaratot.

Tovább

Tévedtem, sajnálom. Három hete, amikor az volt a rossz hír, hogy Atlantában a csőcselék Molotov-koktélokat dobált, és betörte a CNN székházának földszinti üvegfalát, bíztam benne, hogy a viharvert, de bevált amerikai liberális képviseleti demokrácia ezt az őrjöngést is átvészeli. Vannak benne olyan korrekciós eszközök, amik Magyarországon hiányoznak, mint a megbízhatóan és ellenőrizhetően működő büntető igazságszolgáltatás vagy a helyi polgárok adóira támaszkodó, decentralizált hatalom, ami nincs alárendelve a központi kormányzat szeszélyeinek.

Utóbbira példának hoztam fel azt a jelenetet, ahol egy színpadon állt Killer Mike rapper, aki ragyogó szónoklatban intette a publikumot, hogy ne gyújtogasson és romboljon, hanem menjen haza, és úgy kezdjen szervezkedni a rendőrségben uralkodó „rendszerszerű rasszizmus” ellen; Keisha Lance Bottoms atlantai polgármester (fekete, nő, a rassz és gender szerinti diszkrimináció  eleven cáfolata) és a fehér, vállaltan leszbikus rendőrfőnök, Erica Shields, aki bocsánatot kért, amiért a helyi rendőrök sokkolóval bántalmaztak egy fekete diáklányt (a rendőröket pedig őrizetbe vették).

Akár létezik rendszerszerű rasszizmus, akár nem, az összhang azt bizonyította volna, hogy a világ legrégebben folyamatosan fennálló demokráciája egyszerre képes az igazságtalanságok helyretételére és önmaga megvédésére.

Tovább

Ahogy márciustól májusig az epidemiológiához értettek meglepően sokan hazánkban, az utóbbi héten az amerikai belpolitikának támadt sok szakértője. Vélekedéseik nagyon tanulságosak, bár inkább a magyar belpolitika szempontjából. Két véglet van (nem számítva ifjabb Lomnici Zoltán alkotmányjogász nézetét, aki a földi élet minden jelensége mögött képes Soros György ártó kezét fölfedezni, most is sikerült). Az egyik jellemző helyzetértékelés szerint a fosztogatást, gyújtogatást, autószétveréseket, tévészékház elleni attakot a fősodorbeli baloldal is támogatja, mert a bal- (vagy amerikai szóhasználattal liberális) oldal már csak ilyen. Az ellenkező végponton arról vannak meggyőződve, hogy a fosztogatás és gyújtogatás érthető válasz arra, hogy Derek Chauvin fehér rendőr az afrikai amerikai George Floyd halálát okozta, és a végső felelős Donald Trump. Mint látható, a két értelmezésben közös, hogy folytonosságot lát a rendőr bűncselekménye miatti tiltakozás és a közrend elleni bűncselekmények között. Miközben nincs.

Az ember valamiért aggódni kezd, hogy ötven év alatt semmi sem változott. Az egyik végletről eszembe jut az internacionalista rigmus, miszerint „Reakciót lámpavasra, Mister Nixont jó magasra!” (bár fakul az emlék, haladó magyarnak a korábbi republikánus elnököket is illett szenvedéllyel gyűlölni). A másikról meg az, hogy mindeközben a hagyományai­kat őrző jobb középosztálybeli családokban biztosak voltak benne: ha a komcsik valakit ennyire utálnak, az csak jó lehet. Mintha a tájékozottságnak, sőt a szitán átlátásnak ez a kétoldali szintje háborítatlanul meg is maradt volna.

Tovább

A mai Magyarországot lehetetlen jól megérteni a közelmúlt alapos, elfogulatlan ismerete nélkül, és a történeti kutatásnak éppolyan fontos tárgya a hétköznapi emberek élete, hogy mit éltek át az egyes nemzedékek, mint a nagypolitika az összes dátumával együtt. Valuch Tibor  tanított az ELTE-n, Debrecenben, most az Eszterházy Károly Egyetem professzora és a volt MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjához tartozó Politikatudományi Intézet tudományos tanácsadója. Most jelent meg válogatott társadalomtörténeti írásainak kötete, s ebben a Róbert Péterrel együtt írt Generációk a történelemben és a társadalomban című tanulmány, ami azt elemzi, hogyan határozza meg a nemzedéki hovatartozás a társadalmi és politikai nézeteket.

Tovább

Amikor megjött a hír, hogy három kereszténydemokrata képviselő nyilatkozatot nyújtott be az isztambuli egyezményhez történő csatlakozás ellen, olyasmik jutottak eszembe, hogy „nincs ezekben egy szemernyi jóérzés” meg „szégyentelenek”, valamint reflexből züllött bunkók. Aztán leintettem magam, mert a statisztapolitikusok miatti dühöngés méltóságon aluli dolog. A közép- és kelet-európai tájékozódás viszont segít, ha a magyar közviszonyok megértése a cél.

Tavaly novemberben az Európai Parlament óriási többséggel (500 igen, 91 nem, 50 tartózkodás) megszavazta, hogy az EU csatlakozzon „a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és az ellene való küzdelemről szóló konvencióhoz”, és felszólította a külön-külön már aláíró, de eddig nem ratifikáló EU-tagállamokat, hogy sürgősen iktassák törvénybe az egyezményt. Hét ilyen tagállamot soroltak fel – nem vagyunk tehát egyedül –, ezek: Bulgária, Csehország, az Egyesült Királyság, Lettország, Litvánia, Magyarország és Szlovákia. Az Egyesült Királyság azóta kilépett az unióból, a többi hat kivétel nélkül az egykori keleti blokkból való.

Tovább

Kilencvennégy évesen meghalt Pulai Miklós, a magyar bankszakma egyik legtekintélyesebb, sokak szeretetétől övezett alakja. 1981-ben vagy talán 82 elején találkoztam először a nevével, ez volt az az idő, amikor Magyarország az államcsőd szélére került. Az ún. „tájékoztatáspolitika” nem kötötte a nyilvánosság orrára, hogy kivételesen súlyos válság van, és hiába vagyunk büszkék magunkra, nálunk is lehet olyasféle összeomlás, mint a lengyeleknél, ami attól lehet még fájdalmasabb, hogy magasabbról zuhannánk, már ha a „magasság” a jobb életszínvonalat jelenti.

Mondom, a Kádár-rendszer történetének erről a fordulópontjáról a köz nem értesült, nemhogy percről percre nem tudósított a népnek szóló sajtó a drámáról, hanem sehogy. A tévéhíradóban óvodákat adtak át, és a kommentátorok aggódtak Lengyelország miatt, nehogy a „szélsőségesek” valami nagy bajt csináljanak, de hál’ istennek mi nem kerülhetünk ilyen helyzetbe. Az akkori magyar kormány operatív bizottságot (nem törzset) hozott létre a fizetésképtelenség elhárítására úgy, hogy a „fizetésképtelenség” szót ki sem lehetett ejteni a köznép előtt. Ennek a bizottságnak volt egyik vezetője Pulai Miklós, akkor mint a Tervhivatal elnökhelyettese. Akire azért lehetett felfigyelni, mert a többi pártállami funckionáriussal ellentétben emberi arca volt, és emberi nyelven beszélt. A valódi szakértők egyike volt.

Tovább

Ahány ház, annyi téboly.

Míg Magyarországon a miniszterelnök arra használja ürügyként a járványt, hogy felszámolja – már rég nem a magyar demokráciát, hanem a liberális demokrácia díszleteinek maradékát, beleértve mindennemű időközi választást,  mert különben nyilván valami rettenetes dolog történhet; addig Lengyelországban éppen fordítva, a szintén nacionalista és tekintélyelvű Kaczyński pártelnök és köre mindenáron meg akarja tartani a májusra ütemezett közvetlen elnökválasztást.

„Ha lehetséges normálisan vásárolni boltokban, akkor lehetséges elmenni a szavazókörbe is” – mondja a hivatalban lévő és újraválasztásra váró köztársasági elnök, Andrzej Duda. Semmi pánik. Fertőzésveszély nem akadály. (A normális vásárlásról az a személyes tapasztalatom, hogy három hete, Krakkóban péntek reggel még simán be lehetett ülni a pékségbe kávézni és süteményezni, délután már egyszerre csak két vevő lehetett benn.) Kaczyński pártelnök ugyan számol az egészségi kockázatokkal, de ő meg az alkotmányos akadályokkal nem törődik: előbb csak az öregeknek engedte volna meg a levélben szavazást (jóval a törvénymódosítás előírásos novemberi határideje után); aztán, ezen a héten, már mindenkinek lehetővé akarta tenni.

Tovább

Ez egy hetilap, nem versenghet a napilapokkal, hát még az online médiával, úgyhogy azzal kezdem, ami e cikk megírásának idején friss hír volt: Magyarország római nagykövetsége közzétett a honlapján és a Facebookon egy felhívást, hogy aki tud, a lehető leghamarabb jöjjön haza.

A felhívást megfogalmazó diplomata vagy más szakember elméjében két dolog adódhatott össze: 1. egész Olaszország területén gyakorlatilag vesztegzár van, pénzbüntetéssel, sőt elzárással büntetik, aki megsérti a rendelkezéseket, és ez rossz. 2. Megengedik viszont, hogy a külföldiek kiutazzanak, és ez jó. Magyar állami, pardon, nemzeti konklúzió: ki kell használni a lehetőséget, és azonnal hazatérni Magyarországra, ahol az élet kellemesebb, mert nincs vesztegzár. Az föl sem ködlik, hogy nem azért engedik meg, mert annyira szeretik a külföldieket, köztük a magyarokat, hanem azért, mert a külföldiek távozásával nem romlik az olaszországi járványügyi helyzet, és csökken az amúgy is nehézségekkel küzdő egészségügyi rendszer potenciális terhelése. (Olaszországban a halálozási arány 5 százalék fölött van, ez jóval meghaladja a kelet-ázsiai átlagot.)

Tovább

Tovább

A miniszterelnök évértékelő beszédéből a legnagyobb feltűnést ez a másfél mondat keltette: „olyan, hogy liberális, nincs is. A liberális nem más, mint diplomás kommunista.” A szövegrészt Orbán közvetlenül Lánczi Andrásnak, a Corvinus Egyetem rektorának egy 2018. májusi cikkecskéjéből vette át, aki viszont, mint arra az Örülünk, Vincent? blog már akkor rámutatott, a Rumnapló című filmből idézte, lehagyva az eredeti befejező félmondatot: „aki néger fejjel gondolkozik”.

Mármost a Rumnapló (2011) Hunter S. Thompsonnak, a gonzó újságírás atyjának Puerto Rico szigetén, az USA társult államában játszódó regényéből készült, amihez 1960-as élményei szolgáltattak anyagot, és a szöveg egy negatív szereplő, bizonyos Zimburger szájából hangzik el. Lánczi rektor úr tehát téved, amikor azt feltételezi: „Valószínűleg a regényírót nagyban befolyásolta az 1950‑es és 1960-as évek Amerikájának közhangulata és az egyetemi campusain történtek.” A vélekedésnek semmi köze nincs az amerikai diákmozgalmakhoz, sőt Hunter S. Thompson saját véleményéhez sem, és a közhangulathoz is csak annyi, hogy az volt a polgárjogi harcok legfeszültebb, halálos áldozatokat követelő időszaka. Tehát azzal, hogy az író az adott helyen és időben a liberálisokat lekomcsizó és lenégerbérencező szavakat ad egy figura szájába, nem a liberalizmusról mond ítéletet, hanem jellemet ábrázol, az a dolga.

Ám hagyjuk a pontoskodást, bármekkora intellektuális örömöt okoz. A miniszterelnök vasárnap nem arról akart kiselőadást tartani, hogyan viszonyul a 2020-as Magyarország az 1960-as Puerto Ricóhoz, hanem azt akarta mondani, hogy a liberális rossz ember, és a liberális demokrácia rossz rendszer.

Tovább

Kedd hajnalban ismét megmenekült a haza. Két csoportban hetvenen betörtek Magyarország területére Röszkénél, ezután három figyelmeztető lövés is eldördült, és hatvan migránst a „helyszínre érkező erősítéssel” sikerült megakadályozni a bejutásban. Mint az M1 Híradó fogalmaz, „körülbelül négy embert” (mennyi az?) azonnal elfogtak, hármat kicsit később. A többi „néhányakat”, ez körülbelül három lehet, délután még mindig kerestek a rendőrök. Reméljük, az éber hatóságoknak köszönhetően mihamarább eloszlik ez a maradék viharfelleg is hazánk dúlt egéről. A készenlétet mutatja, hogy Röszkénél jól belenéznek még az alsó középkategóriás kocsik csomagtartójába is (a rendszám a híradóban gondosan nincs kiblőrözve.)

Minthogy a hír feltűnően egybevágott a migránsozó kormánypropaganda fő csapásirányával, természetesen azonnal megjelent az elmélet, hogy az egész színjáték volt, ám erre egyrészt nincs elégséges bizonyíték, másrészt nem kizárható, hogy a rohamot valóban az illegális bevándorlók pártján állók szervezték; hogy mennyire jó szándékkal, azt nem lehet tudni. (A kormánypropaganda katonái persze rávágnák, hogy „Soros”, és prezentálnának is rá valami részleges, háromszorosan áttételes bizonyítékot, de nem: Kakuk Györggyel, aki köztudomásúlag elég közelről figyelte az eseményeket, a halála előtt leveleztünk erről, s ő mondta, hogy 2016-ban az emlékezetes idomeni kitörésnél, amikor menekültek ezrei gázoltak át a görög–macedón határfolyón, de a horgosi menetnél is ott voltak a német ajkú, technikailag jó felszerelt aktivisták, akik tanácsokat, másképp fogalmazva: instrukciókat adtak a törvénybe ütköző cselekvéshez. Utólag megnéztem: nincs jele, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványhoz voltak bekötve.)

Tovább

Kovács kormányszóvivő a Twitteren lelkesen újságolta a kormányhírt, hogy „Magyarország megelőzte Lengyelországot az egy főre jutó GDP‑ben, ha az EU átlagához viszonyított százalékot nézzük, elérve az EU‑átlag 71 százalékát”. (A beírás angol nyelvű; a fordítás az enyém.) A rövid szöveg a felszínen két információt tartalmaz: hazánk megelőzte Lengyelországot az egy főre jutó GDP tekintetében, és ez az összeg most már az uniós átlag 71 százaléka.

Ha egy kicsit elemezni kezdjük, rögtön felötlik a kérdés, miért kell hangsúlyozni, hogy az EU‑átlag a viszonyítási alap. Megelőztük, hurrá, akármennyi az átlag. Fölösleges a mondat egyharmada. Továbblépve az is eszünkbe jut, hogy előtte viszont éveken át Lengyelország előzött meg minket, csak azzal Kovács szóvivő nem büszkélkedett. Kimaradt tehát a megfogalmazásból, hogy e mutatót nézve újra megelőzzük a sokkal mélyebbről induló Lengyelországot. Hogy mennyivel? Négy teljes ezrelékkel. Magyarországon a GDP/fő az uniós átlag 70,7 százaléka (ezt már lehet felfelé kerekíteni), Lengyelországban 70,3 százalék.

Tovább
Élet és Irodalom 2020