A tettes szétvert nyolc Hófehérkét, a hét törpéből mindegyiket, egyéb női figurákat is. Őzikék, nyuszik, Piroska. A gyilkos szerszám holléte, kalapács vagy balta, ismeretlen. Lényeges? A fővárosi ügyész személyesen hívta Pavel Bogumil felügyelőt, rábízza az ügyet. Ő kifogásokat keresett, az ügyész makacs volt, le kell lohasztania a bulvárt, ami naponta bombázza, és azt is fölvillantotta, hogy meggyorsítja a nyugdíjazási kérelem elbírálását. Egyébként tudja, hogy Bogumil már áttanulmányozta a jelentéseket. Mit gondol a tettesről?

A lánynak halványkék blúza volt és sárga szoknyája, eddig csak fehér köpenyben látták. A sárga alatt derengett a combja. Szőke copfja volt. Néha kibontja. Így is szép, de akkor még szebb lesz. Már vége a műszaknak, visszaöltözhetett. Délután három van. De még elküldték ide, a faházakhoz, hogy szóljon. Szólt is. És most úgy nevet ezen a szón, hogy szeksz, hogy látszanak a gyöngyfogai. Misi előrehajolt, úgy nézett utána.

– Te, ez már nem szűz.

A kicsik bólogattak.

– Nem szűz.

– Úgy hívják, Ildi. Berta néni se szűz? – kérdezte az egyik.

Volt egy bolondja, akit azért tartott magánál, mert bár el is kergethette volna, hogy ha valami fölidegesíti, rajta verje le. A jó tűzoltónak láng van a zsebében. Mindennap megállt előtte és nézte, mint aki máshol élt eddig, a huzalokon testes madarak ülnek. Ki akar elköltözni, én nem. Kézzel verte, egy közvetlenebb, áldás utáni helyzet. Őszintébb, mint a bot, a tétovaság máshogyan mutat. A bolondnak a házban fekhelye volt, sámlija, vacka, amit nem mindig használhatott. Ha úgy érezte, túl nyugodt, kiküldte a szabadba. Eredj az ólba, kint tágasabb.

Az idei évben aztán végleg felhagytam az irodalommal. Az olvasó képzeletére bízom, miféle tapasztalatok után döntöttem így, majd a következő lépést is megtettem, amiről azonban részletes beszámolót tartok. Matracárusnak álltam, ami nem azt jelenti, kizárólag matracokat árulnék, mert található a kínálatomban úszógumi, karúszó, de még strandlabda is. Azt a feladatot jelöltem ki, hogy amit a strandon árulok, fölfújható legyen. Mint a pezsgő, a hatalom vagy az élet. Egyedül a gumipapucsokkal tettem kivételt, mert azt is árultam, de például búvárszemüveget már nem. Amikor felhagytam az irodalommal, azt éreztem, derűsebb és kiegyensúlyozottabb lesz az életem. Nem állítom, hogy eddig rossz volt. Könyveim között akadt díjnyertes, egyszer egy realista novellám hallatán a könyvtárfiók vezetője rosszul lett, ki kellett hívni a mentőt. A mentőorvos dedik. kért.

– Nem szeretem a svédeket.

– A skandinávok – rázta meg a fejét Léonie, és követte Coline-t. Elhagyták az előadást, de nem lett botrány, mert a svédek szeme se rezdült, folytatták.

Azon a napon, 1982. április 20-án Coline enni adott a kanáriknak, kinyitotta a csíkos ernyőjét, és az esős idő ellenére átment Léonie-hez. Közölte vele, a jövő hét keddi napján nyolc órakor föllép náluk a Dupoint Théatre, ami attól különleges, hogy... de Léonie tudta. Úgy éltek, hogy amit tudott az egyik, a másik számára sem volt idegen. Coline jegyeket is vett, a barátnője utólagos engedelmével, meglepetésnek szánta. Semmi baj, viszont Léonie is vett jegyeket. Akkor így van két felesleges jegyük. Nahát! Két kedvenc helyük volt, az egyik a második sorban, a másik a negyedikben, az egyik a középtől kicsit jobbra, a másik pedig balra. A lényeg, hogy nem középen. Léonie a negyedikbe, Coline a második sorba vette a jegyeket. Jót nevettek, mind a kettejük a másiknak akart kedvezni.

Fölpillantottam, biztosan meg fog halni?

Mérget vehetsz rá, mondta a fiú. Gondolom, nem akarod, hogy becsomagoljam.

Nem hinném, hogy szeretné, mondtam. Az oroszlán rám pillantott, bólintott. Az úton hazafelé gondolkodtam, hol lesz helye. Egy haldokló oroszlán talán nem támaszt különleges igényeket. Kertem nincsen. Két szoba. Konyha. Fürdőszoba. Igen, az íróasztalom alá teszem. Itt fog haldokolni a közelemben.

Egy öregember sétált el a kisunokájával mellettünk, a gyerek fölkiáltott, papa, ez nem egy oroszlán volt? Mire az öregember, de az volt, és nem tudom, láttad-e, haldoklott.

Honnan van ennek az embernek haldokló oroszlánja?

Lophatta is. Emlékszel, kisunokám, egyszer téged is elloptak.

Emlékszem, papa.

Mr. Cambell elismerően bólogatott.

– Meggyőző volt. Azért kissé közhelyes is, nem? Egy olasz, és nyomban a pizza jut az eszünkbe. Még jó, hogy nem spagettit mondtál.

– David, az isten szerelmére. Egy olaszról mégsem juthat eszembe egy fjord.

Éppen elhajtott a házuk előtt Mr. Tuch a régi Fordjával, csúnyán hangzott a motor köhögése. Tuch az utóbbi időkben ápolatlan volt. Amióta elhagyta a felesége, nem fésülködött és borostás lett. A rigó ezért is járt át a kertjébe, amit nyilvánvalóan többet kellett volna gondozni. Valószínű, hogy egy, nem az igények szerint gondozott területen több az eleség, fűmag, virágmag, pondró, giliszta, mindenféle bogár. 

– És Sztálin?

– Mi van Sztálinnal?

– Belőle mi lett volna, ha Connecticutban születik?

A professzor úr valóban professzor volt. Három ugyanolyan márkájú és mintázatú, ugyanúgy elkopott öltönye lógott a szekrényében. Meg a frottír fürdőköpeny, a pár fekete cipő, illetve néhány fölstócolt könyv. A professzor úr éveken keresztül látogató volt, de a tavalyi év óta egy bármikor újra bekövetkezhető roham miatt ő is bentlakó lett a nagykórház elfekvőjében. A nővérek kedvelték és féltek tőle. A doktornő is szerette, bár akadtak villongásaik, a professzor úr megszokta, hogy a szabályok az ő akarata és belátása szerint működnek.

A professzor úr heti háromszor magára öltötte egyik öltönyét és átballagott a folyosó másik szobájába. A két kórterem közvetlenül egymás mellett helyezkedett el. Mint látogató éveken keresztül járt a feleségéhez, minden héten háromszor, jóllehet nem mindig ugyanazokon a napokon. Azt tartotta, kell a változatosság. Előfordult, hogy hétfőn, kedden és szerdán látogatta meg a gyógyíthatatlan feleségét, majd legközelebb a következő hét keddjén kopogott végig a folyosón a botja. Aztán csütörtökön és szombaton érkezett. A professzor úr mindig hozott csokoládét, a kórházközeli kávézóban vásárolt tejberizst, narancsgerezdeket, és általában valamilyen görög tárgyú legendát mesélt a feleségének, aki idővel egészen elhalkult, csak a szeme hunyorgása, kezének erőtlen mozdulása jelezte, kíván valamit, korty vizet, zavarja a fény. Csoda, hogy élt. A professzor hamar megértette, hogy a felesége Aphrodité születését unja, máris Echó vagy Nárcisz legendáját elemezte. Esetleg Marszüasz balesetét taglalta. Áttért az argonauták kacskaringós irodalmára. Neki személyesen az a véleménye, hogy a Tai­getosz szerepe erősen túlzott a spártaiak életében.

Mikor érkezett hozzájuk a lengyel nő, hát éppen ezen ne vitáztak volna? Dehogynem! Vitáztak az izraelita polgárok minden szirszaron. Kinek mondta először azt a lengyel nő, hát éppen ezen ne kakaskodtak volna? Vagy hogy milyen ruhát viselt, hosszú, fehér és rózsamintás harangszoknyát akkor éppen, amikor a holland vagy a német nő is szűkölködő divatra volt ítélve. Nem azt mondta a bolond lengyel nő, hogy hölgyeim, ne féljenek, lesz cérna minden színben, és finom bélés, lesz vatelin, és nem kell a harisnyára szemceruzával varrást festeni, mint az angoloknál, akik a szenespincébe bújnak a bombák elől? De igen, ezt mondta selymes, nem is annyira szlávos hangon. Az angolok szénben aztán soha nem szenvedtek hiányt.

Egyszer Picilakk zavarában megkérdezte tőle, szerinte is sziporkázott-e este, mit szól az alakításához Korc, mondja meg őszintén, pedig aznap nem is játszott. Korc magabiztosan válaszolt, akár egy ócskapiacon született Isten, hát persze, Picilakk, kivirágoztattál egy novemberi fennsíkot.

Egy másik előadásról szóló méltatásában megemlített egy teáskannát. Ki hozta be, hova helyezte, kivitte-e a műanyag virágokkal és protézisekkel teleszórt színpadról. A szakma röhögött, mintha hordárok világtanácskozása lenne. Kocsisok az internacionalista állatvásáron. Hahaha. Még hogy teáskanna! Jó, hogy nem betyárkulacs, Miska-kancsó!

Volt egyszer egy író. Na, de szép. Elég ennyi fény, ha ennyi a világítás? Jó, legyen elég. Olyan volt az az izé, ez az író, mint a cserépnyi föld, egy kis pohár víz vagy a fagylaltostölcsérbe kanyarított téli ég. Ennyi csak. Ja, és ott volt még a tűz is, az is ő volt. Négy elemecske, mind duracell. Írók írnak, ahogy a westminsteri puding bugyog főzés közben, ahogy a bukaresti főbojár pávájának a farka sepregeti az udvar földjét, ahogy a hóhér tisztogatja az akasztófa környékét, repedés között vér, fos nekem ne maradjon. Bazmeg, igazgató úr – ez még a sámlis korszak volt –, az egyik rablógyilkos, aki alól kirúgtam a kedvenc székemet, ellopta azt. Meghalt, fölakasztódott a barom, aztán ellopta a sámlit is. Még a halottcipelők se vették észre. Hajjaj, Varsányiné!

Írók írnak, mint a cipősarok, ha nem írnak, ha hallgatnak, ha behajtották a szívliftek ajtaját és gombot nyomtak, irány a pokol, gyerekek, ha némán kong az összes népharang, ha a félelem szakállt növeszt, akkor is írnak.

Szóval jött el ez az író a Könyvfesztiválról, ahol éppen könyvei névvel való ellátása volt a penzuma. De-di-ká-lás.

Harminc éve főszerkesztőnek lenni, apukám. 30! Sok szebbnél szebb történetem van az illetőről.

És hát eltaposhatatlan is. Különben érdekes korban él. Minden virágzik, minden hazaszelet és magyarnünüke egy soha nem tapasztalt pompázat része, majd meglátjátok, télen is tárva lesznek az ablakok, falusi nyuggernudizmus-őrület tör ki januárban, száll a kiáltás, éljen a király, éljen a király, és úgy mosolyog az élet, mint Dzsudzsák Balázs és Szijjártó Peti, na, pont úgy. 

Na most egy ilyen korban kritikus újságírónak lenni, ugye? Megtalálni a csomót. Nem a kákán, dehogy. A naponta kisuvickolt, újraaksizott nemzeti bráneren. Csak annyit mondani napról napra, ez így van. Látod? Látom, na és? Elmondani még egyszer, mint Sorosról a hiszekegyet. Pitbullnak lenni, apukám, csak azért is addig turkálni a nemzeti nedvektől lucskos, kokótól ragacsos szellemi ágyrajárók vackában, míg meg nem lesz az az óriástök.

Undoknak maradni, hazaárulónak, a betyár jóistenit! Tud valaki olyan firkászt, olyan újságírót, olyan sajtóembert, aki harminc éve csinálja így – plusz az előző évek irodalmilag is jelentékeny riportjai –, ilyen fölkent pozícióban, ilyen állandósított, nem lankadó figyelemmel, ilyen állhatatosan, ilyen elhivatottan, ilyen mélységesen méltatlan körülmények között, megannyi távirányítóval működtetett okostóni és kistafírozott paprikajancsi korában, amikor milliárdos kenőcsökkel puhítják a nyelvhegyet, föl ne sértse a felcsúti ánuszt. Működtetni a dohogó gyárat. Mindennap. Reggel és este. Nem állhat le, mert nem. Nincs helyette másik, amely szakmában egyébként minden és mindenki pótolható. Ez nem. Ő. Kinek van erről tudomása, ki érzi át, fogja föl, hogy ez a teljesítmény mit jelent?! Haszna, haszontalansága, jövedéke, járuléka, egyebek. Hogy történelem. Kibírni azt is, hogy a szellemi potentát szépen és halálosan költözik át, viszi drága mesterségét, szakmai csecsebecséit a virtuális világba, és nyilván jól is teszi. Itt maradunk papírnak. Kibírni azt is, hogy mindent fölszámolnak, ami civil és valóban polgári, ami független, aminek nem lehet dirigálni, aminek nem lehet kiosztani a lapot, mert van saját kártyacsomagja, és az nem cinkelt.

„Arról beszélt a Domján Editet idéző elbűvölő hang, hogy meghalt egy illető, egy nagyon szeretett, közmegbecsülésnek örvendő, egy utolsó csodaember, kihunyt a lelke fénye a budaörsi harmat csillogásában, és a temetésen elő kellene adni néhány verset. Kettőt minimum. Ki írta őket, nyögte ki Dezső a realizmus maradékát megidézve, mintegy utolsó erejével. Mert most mintha az idős Psota Irén szirénhangja bűvölte volna bele az önfeladás főzőüstjébe, ő természetesen, ő írta, mert sokoldalú ember volt, kreatív lény, univerzumot vesztettünk el vele, a csillagos égbolt egy jelentékeny darabját.

– Tőlünk ment el, tőlem, suttogta a gyönyörű hang. – És még lenne valami.

– Micsoda – köhécselt Dezső.

– Maga a kedvenc színésze, Dezső. Képgyűjteménye van magáról, Dezső.

– Rólam. Hány kép?

– Legalább száz, százhúsz biztosan. Két mappa. Még főiskolás képek is!

Dezső hallgatott, százhúsz kép. Ő ötszázat saccolt. Annyi biztosan készült róla.

Jó, suttogta aztán a telefonba, vállalom, és üvegesen nézett maga elé.”

Emi tovább próbálkozott, fölemlegette még a szülés túlvilági fájdalmait, és hogy milyen komisz gyermek volt Tomika, harapva szopott. Gúnyos kacaj volt a válasz, Lili rugdosni kezdte őket a tegnap vett hegyes orrú – méregdrága olasz márka – cipőjével. Kikönyörögték, hívjon mentőt, Lili azt sikoltotta, jó, és már a legnagyobb fakanállal verte őket, de előkerült a porszívócső és a lámpaállvány is.

Az énekest Balavány Egonnak hívták, és az egyik legnépszerűbb színpadi dalia volt a romlással dacoló városban. Szép férfi volt, ha az utcakövön kopogtak megfontolt, művészi léptei, köszöntek, kalapot emeltek. A nők csak ennyit mondtak, az Egon. Férfiköpés csattant utána, ez is fontos. Az uralkodó nép tagjai is süvegelték, mert nagy művész volt. És tényleg az volt.

Egon többször nősült, mert a színpadi embereknél a szerelem, a szenvedély és a hűség mást jelent, mint a pórnépnél. Nem tudok lelépni a színpadról, érted, fiam? Egyszer fölléptem rá, azóta ott állok. De ez nem Shakespeare. Ez nem bon mot! Ez a valóság. De négyszer nem akarok válni, elhiheted.

Erős, tiszta hangja volt, végigfutott az ember hátán a hideg, ha rákezdte, még a legundokabb kritikusok sem lövöldöztek rá mérgezett nyilakat, sztár volt. Az nem könnyű dolog.

„Új Semjén-versek? Olvasó”

„Ica, várlak zárás után a bolt mögött. Hozok virágot, mert az ovi udvarán sárgán zubog az aranyeső, és lesz néhány tüském, négyet tőletek loptam. Természetben fizetnék. Feri”

„Elképzelésem a következő. Mi, magyarok, segítsük ki orosz testvéreinket, és foglaljuk el Ukrajnát. Hadicsel, hoppá, Moszkva felől vonuljunk föl! A lófaszt alapították a vikingek Moszkvát. Mi voltunk, magyarok! Védjük is meg. Vitéz Kelemen Lajos nyugd. stb., nektek Lajos bácsi”

„Annyira fáj. sk.”

„A minap a Kisvirág Vegyeskereskedés előtt hagytam háború előtti Csepel kerékpáromat, igaz, lezáratlanul. Amikor a vásárlást elintéztem, e régi, becses családi darabot nem találtam. Visszamentem a boltba, hogy érdeklődjek, hát már bent árulták! Ügyes. Zsolt”

„Vásárlás utáni vérnyomáscsökkentést távenergia-szolgáltatással vállalok. Eti”

Bántottalak én téged valaha?, kérdezte ordítva a férfi, mire az asszony bólintott, igen, bántottál, a férfi meghökkent, de csak egyszer, egészen pontosan háromszor vertél meg, mondta a nő, harmadjára össze kellett varrni a szájamat, jó, akkor háromszor, de te nem vagy a lányom, igen, illetve nem, valóban nem a lányod vagyok, de a feleséged vagyok, akkor is az voltam, amikor ököllel megütöttél.

Hogy az anyátok megint okoskodik.

Csak szól, mondta az asszony, és leült a csöndesülő lány mellé, átfogta a vállát.

Én megmondtam, szólt neki.

A lány hisztérikusan felcsattant, megmondtad, megmondtad, miért engedted, hogy hozzámenjek?! Miért engedtétek!

Nahát, ez nagyon fáj, sóhajtotta az anya, és ő is ivott egy vodkát. Könyörögtünk, hogy ne tedd.

Puskát nehogy vigyetek!

Anya már negyedjére telefonál, hallotta mögötte apa dörmögő hangját, kétségbeesetten nyugtatta, valószínűleg most apának a legrosszabb, ilyenkor anya dührohamot kap, és sikoltozás a vége. Minden évben elmegy a háziorvoshoz. Mi a panasz, Zsuzsika. Ja, igen, a sikoltozás. A háziorvos ismerte apát és anyát, adott talán valeriánát. Vagy valami ilyesmit. Zsuzsa, harapjon rá egy fakanálra. Ilyeneket mondott. Anya egyszer a rendelő folyosóján is sikított.

Három napja hozták el őket. Samir és Hafsa, meg a két gyerek. Samir tört angolsággal azt magyarázta, hogy egy hónapon belül Düsseldorfban lesznek, az ő rokonsága ott él. Két unokatestvér, nagybácsi. Hafsának nincsen rokonsága.

Egyedül maradt.

Öt éve mondta neki az asszony, hogy költözzenek össze. Ő akkor hatvanöt éves volt, éppen nyugdíjas lett, az asszony is hatvan felett, két esztendeje vesztette el Ivánt, ő négy éve Klárát. Két özvegy, két szabad vegyérték. Régóta ismerték egymást, az őket sújtó gyász után egyre többet találkoztak, alkalomszerűen és randevút megbeszélve is, igyunk holnapután egy kávét, látta már az új parkot?, tegeződjünk, jó? Lett közöttük valami kellemes, meghitt viszony, az ember eszébe jut a másik, jó rágondolni, nem csak úgy vagyok világban, van hová menni, van kihez szólni. Kiadósakat sétáltak, moziba ültek be, a férfi mindig középre akart ülni, a nő szélre, néhányszor színházban voltak.

A jó embereket hasonlóképpen temetik, mint a rosszakat. Általános szokás, mondhatni hagyomány, hogy a rosszéletű embereknek éppolyan végtisztesség jár, mint a jóknak. A nyolcvanöt esztendős korában elhunyt Harsányi tanító néni jó ember volt. Református szertartás szerint helyezték végső nyugalomba, és legalább kétszázötvenen jelentek meg a szertartáson. Ha háromszázra becsüljük a létszámot, akkor sem járhatunk messze az igazságtól. Egy ekkora településen a rossz ember temetésén is összegyűlik kétszáz ember, és éppúgy viselkedik, mint a jó emberek temetésén. Továbbá az is törvényszerű, hogy a rossz ember éppúgy űrt és hiányt hagy maga után, mint a jó, amikor elhalálozik.