Szobaszerű szoba, van benne asztal, vannak benne székek, esetleg egy szekrényszerű szekrény; az ajtó két oldalán egy-egy mennyezetig nyúló gipszangyal hatalmas, legyezőféle szárnyakkal; az egyiknek, noha nem látszik, félig be van csukva a szeme, mint aki rögtön elalszik, a két karja csüggedten lelóg, a másik angyal szárnya ugyanolyan óriási, pontos mása a csüggő karú angyalnak, ugyanabból a formából öntötték ki, két karját viszont éppen ellenkezőleg magasra emeli, és noha nem látszik, a szeme nagyra van nyitva, mint aki éppen diadalmaskodik a világon; mintha 1937-ből került volna ide Münchenből, a Német Művészetek Házából, amelyet most nyitottak meg, és egy pillanatra mintha odavetítve Hitlert is látnánk, amint alulról fölfelé tekintve megszemléli őket, tekintete megakad a mennyezetnél, aztán minden megrendülés nélkül továbblép, eltűnik, a két angyal viszont megmarad a maga valóságában. A szoba is, amint egy pamlagon Honfi meg Honfiné ül, természetesen a nézőkkel szemben, ahogyan általában a színházszerű színházakban szokás. Nem kísértetiesek, húsból és vérből valók. Honfi kopasz, vagy nem kopasz, jó negyvenes-ötvenes-hatvanas, Honfiné ugyanúgy negyvenes-ötvenes-hatvanas, vérbő, friss haja-frizurája van, láthatólag ma délelőtt mosta meg. Mögöttük a falon egy nemzeti kvarcóra ötöt üt, öt egész órát meg három másodpercet.

HONFI (savanyúan): Úgy látszik, öt óra van.

HONFINÉ: Meg három másodperc.

HONFI: Már megint igazad van, te mindig jobban igazodsz ehhez a világhoz. Jöhetnének már, ötre beszéltük meg.

HONFINÉ: Legalább addig van még egy kis időnk. Addig átöltözhetnél, ne pólóban fogadd a majmokat, tudod, hogy Zsombor mindig öltönyben, nyakkendősen tölti nálunk az idejét, amelyre pedig annyira szükségünk volna. Zsejke meg nyaklánccal, fülbevalóval. Megadják a módját, te meg, ha nem figyelek oda, koszos, rongyos, büdös pólóban idétlenkedsz, igazán tisztességesebben fogadhatnád őket.

HONFI: Mondjuk.

HONFINÉ: Ne csak mondd, csináld is.

HONFI (Egy hellyel arrébb ül.)

HONFINÉ: Na, látod, most már egész nemzeti vagy. Félreérthetetlenül.

Nem ihattam többé, ez volt az igazi elvonókúra. Kell ennél hatékonyabb? Mert addig, ha tudná a világ, hogy hányszor jártam idegen városok kórházait, hogy kivonják belőlem azt a rengeteg alkoholt, amit magamba döntöttem! Mindig a legnagyobb titokban történt, különféle betegségek ürügyén, és mindig messze attól a kisvárostól, ahol éltünk. Egyszer még tüdőrákos is voltam, amit el is lehetett hinni, mert sokat cigarettáztam. Sikeres volt a műtét – híreszteltük –, és újra munkába álltam, de időnként vissza kellett mennem kontrollra, ami természetesen egy újabb elvonókúra volt, nyugodt lélekkel járkáltam oda-vissza a tüdőrák örvén, egyszer azonban annak is véget kellett érnie, annyi kontrollt már nem vett volna be a város. Akkor viszont veseelégtelenséget állapított meg az orvos, kezdődő, bár még gyógyítható elégtelenséget, sikerült is helyrehoznia, és amikor már végképp kifogytunk minden hazugságból, elvágódtam a konyhában, nyöszörögtem, a mentők jöttek értem, megütött a guta, ezzel véget is ért az életem. Ha jól emlékszem, egy konyakos üveget rántottam magammal, a férjem azonban időben észrevette, a fehérköpenyesek elfintorították az arcukat, ömlött belőlem a konyakszag, de voltak olyan diszkrétek, hogy Zolinak nem tettek érte szemrehányást, a diagnózisba viszont kérlelhetetlenül belekerült, de nem azzal okolták az agyvérzést, egy érgörcs tette meg alaposan a magáét.