(Marco Da Silva Ferreira: Bölény – Trafó, március 19.)

Marco Da Silva Ferreira úgy fogalmaz magáról, mint aki beáll egy résbe, hogy más szintre, új kontextusba helyezze az urban dance-t, amit autodidakta módon sajátított el, nyitottan minden stílusra és technikára: ez az anyanyelve. A cím azonban okozhat némi fejtörést, hacsak nem az ütköztetés volt a cél a nevezett nagy testű zsákmányállatban megképződni vélt masszív, rendíthetetlen (maszkulin?) erő és a táncosok személye-játéka sugallta cseppfolyós identitások között.

(Szegedi Kortárs Balett: Tűz – Nemzeti Táncszínház, január 26.)

Morelli mondhatni hazajár Szegedre, ez a hatodik közös munkája a társulattal, és bizton állíthatom, hogy ebből az együttműködésből a táncosok is bőségesen profitálhattak. Végre meg lettek táncoltatva, és nemcsak úgy ímmel-ámmal, hanem választékosan, tempósan, iramot diktálva, komoly technikai és stílusbeli kihívások elé állítva őket – s mindjárt jegyezzük is meg, cseppet sem vallottak szégyent.

(Willany Leó Improvizációs Táncszínház – Vavra Júlia: ripples in silence, The misty waltz / Trafó, december 20.)

A School for New Dance Development sztétmentjében többek közt az is szerepel, hogy ma már nem lehet konszenzusra jutni abban, mi a koreográfia, mit tartalmazhat és mit nem. Vavra történetesen ezt a (poszt)kortárs axiómának is beillő kijelentést ülteti át a gyakorlatba, azzal a kiegészítéssel, hogy beleviszi egy a már az újmédián és vizuális információdömpingen szocializálódott generáció friss megélését, tapasztalatát.

(Kovács Gerzson Péter / TranzDanz: Hermész és Vasas Erika: ONlife)

Ha most érzelgős kedvemben lennék, azt írnám, szívfájdító látni, ahogy a NER-t töviről hegyire kiszolgáló művészeti újkonzervativizmus és műmagyarkodó illúzióvilága maga alá temet ilyen őstehetségeket. De nem vagyok érzelgős kedvemben, ezért csak annyit mondok: bakfitty.

Tókosnak nincs szüksége öngyötrésre, elemi erejű külső beavatkozásokra az alakváltozásokhoz, minden belőle jön, ami pedig nem, az is annyira egylényegű vele, hogy azt hinni, Kovács Gerzson Péternek szinte csak a háttérből kellett asszisztálnia a mutatványához.

(Máté és mi – Sín Kulturális Központ, november 4.)

Az improvizáció és nézőközpontúság mindig is birizgálta Mészáros koreográfusi fantáziáját, és a kettő gyakran össze is kapcsolódott, mint a United Space of Ambivalence (2018) zárlatában, amikor a csak férfitáncosokból álló hiperaktív kompánia a közönség által random bedobott szavakra rögtönzött szabadon. (…) A Máté és én sorozat aztán tökéletesen kimakszolta mindkettőt, az improvizációt és a nézői aktivitást is.

(Közép-Európa Táncszínház: Audibles – MU Színház, október 5.)

A Közép-Európa Táncszínház a Progresszív, stílusos, kortárs hármas jelszavával hirdeti az évadát. Merész, mert számon kérhető. A stílus már megvan, talán túlságosan is. A kortárs attól függ, hogy mit értünk rajta. Ha egyfajta klasszicizálódó kortárst, akkor oké, kérdés, hogy ez volt-e a szándék.

(PLACCC Fesztivál, köztér, szeptember 3–7.)

Feltehetően nem volt mélyreható előzetes egyeztetés a közös tematikáról, a projektek mégis egy irányba húztak: nem látványosságukkal, hanem „észrevétlenségükkel”, köztérbe simulásukkal tűntek ki, és azzal, hogy a város zajszennyezésével, színes-szagos pörgésével szemben a lecsendesedést, a befelé fordulást, a figyelem kiélesítését és a környezet újszerű megtapasztalását állították szembe. Meg a részvételiséget, a „közönség”, az utca embere bevonását, ami ma már bevett alkotói gyakorlatnak számít, egészen addig a szélsőségig, hogy ha valaki a személyes jelenlétével nem aktiválja az alkotást, az tulajdonképpen nem is létezik.

(Rosas: EXIT ABOVE – after the tempest, Festwochen, Bécs, június 16.)

Ha valakik tudnak könnyedén, a konvenciókat feledve, laza eleganciával táncolni, úgy, mintha nem is tánc lenne, amit csinálnak, hanem egyfajta elemi létszükséglet, akkor azok a Rosas táncosai. A nyitó bluesátiratok finom melankóliába dunsztolják az első koreográfiai blokkot. Tizenöt táncos sétálva, menetelve, masírozva alkot tömeget, kilógni lehet, sőt kell, nem katonai díszszemle ez. Meg-megállnak, kimerevednek, majd folytatják. Ugyanakkor azt is érezni, hogy ezekhez a patinás, mélyszomorú dalokhoz ennek a huszonéves korosztálynak nem könnyű utat találnia. Igazán elemükben akkor lesznek, amikor maguk mögött hagyják ezt a zenei korszakot, és közelíteni kezdenek a mához.

(Artmenők & Hodworks: Idol – Trafó, május 31.)

Jérôme Bel szerint a színház a legpofátlanabb voyeurizmus helye, mert nem fordíthatjuk el a tekintetünket arról, ami elénk tárul, néznünk, szemlélnünk kell azt, ami ott zajlik, nincs hátraarc. Ha ez nem így lenne, talán észre se vennénk, fel se fognánk, ami az Idolban történik. Zajlik. Van. A nagy, látványos színházi attrakciókon szocializálódott nézői „csápjainknak” ugyanis erős kihívás a mikrojelenségek, aligtörténesek, a sokszor inkább a felszín alatt zajló események színpada.

(Peeping Tom: Triptichon – Nemzeti Táncszínház, április 20.)

Az eredetileg a Nederlands Danse Theater nagyegyüttese számára készült (és 2022-ben trilógiává egybefűzött) három rövid színpadi mű szép példája a Peeping Tomra kezdetektől jellemző műfaji határátlépéseknek. Arra a se nem színház, se nem tánc, se nem újcirkusz – és még sok minden más sem – színpadi (bűv)elegyre, amely patikamérlegen kiporciózott hatásmechanizmusával, borongós, baljóslatú, szinte film noiros rendezői eszközeivel olyan hívószavakkal üzen hadat a nézői érzékelés megszokásainak, mint az illúziókeltés, a szürreália, a black comedy, vagy a rémálommal vegyes tudatzavar.

(Kulcsár Noémi Tellabor: Bolero és Requiem – Nemzeti Táncszínház) 

A kontraszt így is éles, hiszen Kulcsár Noémi Requiemje nem egy másik klasszikusra, szokásosan Mozart gyászmiséjére készült, hanem Eötvös Péter A névtelen áldozatoknak című, markáns zenei gesztusokkal felvértezett kortárs zeneművét adaptálja, melynek ősbemutatóját a milánói Scalában tartották 2016-ban. Eötvös valódi vállalás, szűz terep, s bár a zeneszerző nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy művét egyszer egy tánc-requiem alapjául használják fel, nem könnyen adja magát, és ezért rizikós. Noha a Bolero is az, csak épp ellenkezőleg, mert egy gazdag játékhagyománnyal bíró darab, mondhatni lerágott csont, és már nehéz vele újat mondani. 

(Győri Balett: Movements to Stravinsky/Mimi és Magyar Nemzeti Balett: A fából faragott királyfi)

A Movements to Stravinsky (bemutató: Bécsi Nemzeti Balett, 2017) pontosan azt nyújtja, amit a címében ígér: zene inspirálta mozdulatokat, mozgásfutamokból kikerekedő szimfonikus balettet. Tiszta táncot – spiccen. Lukácsban azonban van némi rafinéria, és a tánc iránti elkötelezettsége kiegészül azzal, hogy a színpadot a zene, a mozgás, a tér, a jelmez komplexitásában szemlélje, azaz nemcsak a koreográfián, hanem az előadás minden alkotóelemén rajta tartsa a kezét.

A sors különleges fintora, hogy a Nemzeti Táncszínház épp 2022-ben hirdette meg a Társulatok évét, ahol nem meglepő módon döntően olyan balett- és néptáncegyütteseknek kínált fel kooperációt, akik a legkevésbé sem szorulnak rá. Nem is az a baj, hogy velük igen, hanem azzal, hogy másokkal miért nem kooperál? Pont most, amikor életmentő lenne. A nemzet táncszínházának kalpagján a kortárs tánc olyan, mint az árvalányhaj: dísz, cicoma, kitűző, hogy szó ne érje a ház elejét.

(Jan Martens: sweat baby sweat – Trafó, november 18.)

A konceptuális tánc egyébként, mely eleve kétségbe vonja az érzések ábrázolhatóságát, úgy próbálta ezt a problémát áthidalni, hogy vagy nem beszélt róla, vagy az ábrázolhatóságon túli dimenzióba tolta – ahogy egy vonatkozó tanulmány írja – az „érzés olvashatatlan alakzatait”. Egyszóval absztrahálta. Mit is állít ezzel a konceptuális tánc? Hogy ami olvashatatlan – mert olyan összetett, bonyolult, sokrétegű stb. –, azt ábrázolni is képtelenség. De mivel szabadulni sem tud az olvashatatlan (vö. érzések) színrevitelének kényszerétől, a v-effekthez nyúl és dekonstruál. Martens koreográfiája azért is provokatív, és ezzel kötődik meg el is szakítja magát a konceptuális tánc ideológiájától.

(GG Tánc Eger: A hosszúhajú veszedelem, Nemzeti Táncszínház, október 4.; Badora Dance Company: Időn kívül, Müpa, október 20.)

A Badora Dance Company premierjének is van irodalmi alapanyaga, bár Barta Dóra koreográfus csak mandinerből, Osvaldo Golijov argentin komponista Falling Out of Time című kortárs zeneművén keresztül jutott el David Grossman azonos című regényéhez, mely egy gyermek elvesztése feletti gyászmunka embert próbáló folyamatát analizálja. A Liszt Ünnep keretében bemutatott táncmű (Időn kívül) azonban nem regény-, hanem zeneközpontú; tárgyának – deklaráltan – nem az elbeszélhetőt, hanem a kimondhatatlant tekinti, a fájdalmon át megnyert újrakezdés megragadásának lehetőségét.

(Góbi Rita Társulat: 2 m² – Trafó, szeptember 13.)

Kétségkívül a kisebb, szerényebb költségekkel üzemelő játszóhelyek maradhatnak leginkább talpon (aminek máris ellentmond, hogy az Artus is bezár a téli hónapokra), meg a spórolósabbak, akik jobban tudják racionalizálni a működésüket, de gyakorlatilag senki nincs védett pozícióban, a teljes szektort körbelengi a bizonytalanság. Ami nagyjából előre is vetíti, hogy a trend, ami eddig is a kis létszámú és minimál produkciók felé terelte a koreográfusokat (felfogni is nehéz, hogy lesz generáció, amely – ha tehetséges is – nem dolgozik nagy színpadon és sok táncossal), nemhogy megváltozni nem fog, de vélhetően még fel is erősödik. Feltéve, ha lesz hol játszani.

(Sziget Fesztivál, Fidelio Színházi és Táncplacc)

Mindkét részvételi produkciónak alapeleme az improvizáció és a spontaneitás, még ha jól körülhatárolt keretek szabnak is neki határt. A Willany Leó Improvizációs Táncszínháznál már ilyen laza keretek sincsenek, az egyedüli iránymutató: a színpadon élőben improvizáló zenészek. A Grecsó Zoltán művészeti vezette fiatal táncosokból álló társulat, ezúttal öt előadó, ebben az inspiratív hangzó környezetben, szigorúan önmagára és egymásra hagyatkozva hoz létre a semmiből valamit. Aztán hogy ez a valami betalál-e, s ha betalál, „kit hogyan talál meg” a közönség soraiban, az már a befogadó nyitottságán (is) múlik.

(Dresden Frankfurt Dance Company: Hollow Bones – Budapest Táncfesztivál, Nemzeti Táncszínház)

Godani két szálat sodor egybe a koreográfiában: a szürreális (futurisztikus?) jelenetfragmentumokkal teli sötét képi világot, valamint a táncot, és ezeket még szembe is állítja egymással, vagy ha nem is szembeállítja, de ütközteti őket, hogy meséljen velük és általuk: hova jutottunk mi, együtt, közösen mint emberiség (és mitől kéne szabadulnunk), illetve – metaforikusan használva a táncot e fogalmak élményszerű megragadásához – mit jelent az élet, a szabadság, a jövő.

(Imre Zoltán Program – Lukács Levente: A hosszútávfutó magányossága – Trafó, Tóth Laura: Follia – Trafó, Szeri Viktor: fatigue – MU Színház)

Nehéz akárcsak egyetlen közös külső formai jegyet is felfedezni a megszólalások között, annál könnyebb viszont rámutatni arra a belső kohéziós erőre, ami összeköti őket (az utóbbi három premiert, Lukács Levente, Tóth Laura és Szeri Viktor munkáját mindenképp) – ez pedig a személyesség. Az előző koreográfusgenerációk számára a forma volt a szent, az ént, a személyest, annak lelki és egyéb vetületeivel együtt általában mereven eltartották a munkájuktól. Vagy ha mélyre fúrtak is magukban, azt a forma kontrollján keresztül tették. A mostani huszon- és harmincévesek többségének a forma már másodlagos – a személyesség, az önhitel, az élveboncolás az első.