Írások a karanténból – Tematikus próza-összeállítás

Elrendelték, hogy az illetékes helyhatóság segítse az otthon maradó, egyedül élő időseket. Felhívtam hát a polgármestert, és megígérte, hogy ezentúl a hivatala intézi a bevásárlásaimat, és egyéb módokon is gyámolít. Biztatónak találtam, hogy másnap ő maga jött el a kapumhoz fogytán lévő gyógyszereim listájáért, amelynek alapján a körzeti orvossal felíratják és a p-i patikában beváltják majd a recepteket. Mindamellett kérdés, lesz még a boltokban áru, ezért, biztos, ami biztos, szemlét tartottam a készleteim felett, és felére csökkentettem a táplálékbevitelem, a kutyákét, macskákét szintén.

(Szél) Nem szeretem, kivált nem a napokig fúvó, kitartó, szünetmentes tavaszit, amely búgó hangot kelt az üregekben, mélyedésekben, eldobott palackokban, flakonokban. A létezés végességére, napszítta, fehér csontokra emlékeztet. A hegyek óvta ófaluban ez csak szellő, de itt a Tarna‑völgy oldalában, ahol szélcsendben is huzat van, már‑már vihar, és csak azért nem szedi a teraszasztalról a védőterítőt, mert kőnehezékekkel lefogatom.

(Kisértő kérdés) 1957. szeptember 2-án, tehát már a tanév kezdete után egy parasztember, K., bérmakeresztapám vitt be Egerbe, és íratott be a Gárdonyi Géza gimnáziumba. Apám semmi elképzelést, szándékot nem nyilvánított jövőmet illetően. Abban az évben fejeztem be az általánost, és tavasszal, de legkésőbb a nyár folyamán el kellett volna dönteni, hogyan tovább. Máig nem értem, miért volt közömbös, miért nem érdekelte, mi lesz velem, továbbtanulok-e. Kanadában nőtt fel, nem értelmiségi, de eszes, felvilágosult, műszaki beállítottságú ember volt. Ondrok göndrében részint róla mintáztam Jánost. Lehet, hogy beletaláltam, lehet, hogy valóban az idegenítette el tőlem, mint ami azt István fiától? Azt kellett tapasztania, hogy én nem ő vagyok, hanem némely hasonlóság ellenére egy tőle különböző, másik lény.

Nekem kezdőként szerencsém volt, mert kissé megkésve ugyan, de egyetemista koromban Debrecenben összehozott a sors Bata Imrével, a kiváló irodalmárral, akit több évtizeden át, egészen halálig bizalmasomnak mondhattam. Néha talán nem volt elég szigorú hozzám, de azzal, hogy szinte minden soromat olvasta, sokat segített, kivált azokban az években, amikor az irodalom hivatalnokai elzárták előlem a nyilvánosságot. Ugyanezt nem mondhatom el most ez öregkoromról, amikor végző vagyok. A rög gyermekei I. részének írásakor még volt ilyen személy az életemben, a nejem, de kilenc éve, mióta elváltunk, már nincsen. Elkészülök valamivel, félre- vagy elteszem. Egyébként sincs napszámra kihez szólnom, de ilyenkor kivált úgy érzem, mintha hajótörött lennék egy lakatlan szigeten.

(Ha) Ha 1976-ban, mikor politikai menedéket kértem, végleg az Egyesült Államokban maradok, akkor nincs Márk és Matyi fiam, és nem írtam volna többé semmit. Vagy ha nem maradok ugyan, de évekkel később nem viszem ki magammal Márkot, akkor az ő révén nem kerülök az országgal olyan bensőséges viszonyba, hogy második hazámnak tekintem. Vagy ha egy újabb, kései házasságban nem akarok még egy gyereket, akkor most nem kellene senkiről gondoskodnom, és nem akarnék már élni. De nem maradtam ott akkor, és amikor egy időre még visszamentem, velem volt Márk, és akartam Matyit. És írtam. A kérdés csak az, hogy azt-e, amit kellett volna. De ki tudja, mit kellett volna.

(42) Steve állt az úton, a bejáró előtt, és nézett a traktora után. Csak a kaput akarta becsukni, de nem bírta megállni, hogy ne kullogjon ki az útra.

A traktor már távol, a laposon járt, és csak a kéménye látszott belőle, a kémény fölött a kékes füst, mert a többit eltakarta a pótkocsi, de ahogy a kanyarba ért, és ráfordult a patak hídjára, oldalról megmutatta magát. A híd után, az újbóli egyenes szakaszon került ismét fedésbe. Addig követte a járműegyüttest, míg a darnói elágazásnál, ahol végleg a falu felé kanyarodott az út, el nem tűnt a hegylába mögött.

Nem ment még be. Tekintetét továbbra is az eltűnési pontra szegezte, mintha még mindig ott lenne a traktor és vontatmánya, mintha megállította volna valami csoda, és nem engedné tovább, mi több, megfordítaná, és visszahozná. De nem volt ott, nem volt ott az égvilágon semmi.

(35.) Úgy lett, ahogy remélték. Mihály, Fáni hallgatott, és Geor­gie sem kotyogta ki, Csillagékat sikerült titokban tartani. Ott laktak velük, egy fedél alatt, részt vettek az életükben, életüknek a házban zajló részében. Hogy jelen vannak, abból a külső szemlélő mit sem észlelt. Ha a közelben szántott, vetett, szüretelt, vagy az úton ment valaki kocsival, vagy gyalog valamelyik irányban, csak azt láthatta, amit addig: Steve és háza népe éli mindennapi életét, kijönnek, bemennek, teszik a dolgukat az udvaron, a szérűn, a kertben. Semmi olyat nem műveltek tehát, ami eltért a szokásostól. Egyet kivéve. Bunkert, lefedhető gödröt ástak a kertben óvóhelynek. Ezzel viszont nem keltettek feltűnést. Úgyszólván mindenki ezt csinálta a faluban, noha nem ért többet egy lövészároknál, de abban a hitben ringatták magukat, hogy szükség esetén megvédi őket. Vagyis készültek, várták a frontot, amely még az Alföldön volt ugyan, ám bármikor ideérhetett, hiszen az oroszok már bevették Debrecent, és közeledtek a Tiszához.

A szerelem különben se tart örökké. Két-három év, aztán vége, elszáll, mint a füst. Nem azon múlik a boldogság, hanem azon, hogy összepasszolnak-e, hogy mifélék, hogy becsülik-e egymást. Júlia mellett szól az is, hogy rendes, dolgos. Süt, főz, takarít, ellátja a húgait, az aprójószágot, és még az apjának is besegít a határban, kapál, markot szed, ha annyi a munka, hogy nem győzik a napszámosok.

A tengely most is elforgott, de aztán a hornyozat hirtelen megfogta a zsákot, és rácsavarta a kezére. Ki akarta belőle rántani, de a zsák nem engedte, csavarta magával. Reccsenést hallott, és iszonyatos fájdalmat érzett, aztán semmit. Elsötétült előtte minden. És amikor pár pillanat múlva magához tért, a földön feküdt, és nem volt jobb keze.

A részesek nyomott hangulatban ebédeltek, és a szokásos időnél jóval később, mert megvárták, amíg Kankót elviszi a mentő. Cigány volt, a banda szemében nem teljes értékű ember, mégis sajnálták, hogy ilyen fiatalon nyomorék lett, és nemhogy nem zsákol, de semmilyen munkát nem végezhet többé, amihez két kéz kell. Mindamellett nehezteltek is rá, mondván, hogy magának kereste, miért volt olyan hülye, hogy megfogta azt a tengelyt.

Steve-et is megviselte az eset. Olyannyira, hogy nem is akart aznap tovább csépeltetni. Aztán mégis újra indultak, mert a bandagazda kijelentette, hogy nem akar egy nyavalyás cigány miatt fél napot veszíteni, gyászolni, mikor meg se halt, de ha meg is halt volna, akkor se lenne érte kár, mert van még a fajtájából elég.

Kankóval már Egerbe ért a mentő, de még egyszer le kellett állniuk miatta. Alighogy elfogyott a csűrben az árpa, és kihúzattak a szérűre, megjöttek a csendőrök. Kihallgattak mindenkit, de főként a zsákosokat, akik munkájukból kifolyólag legközelebb tartózkodtak a traktorhoz. Mind azt vallották, hogy nem láttak semmit. Csak hallották, hogy jajgat valaki a traktornál, és amikor oda mentek, a gyerek már a földön feküdt, és hiányzott a fél karja. Egyikük, Berta Aladár ugyan nem mondott igazat, mert igenis megfigyelte, hogy Tatlanko előtte félrehívta Kankót, de megbeszélték, hogy összetartás van, és mindenki ugyanazt mondja. Az őrmester közölte, hogy kihallgatják majd a cigányt is, de minden jel arra vall, hogy baleset volt, és maga okozta, gondatlanságból. Ez került a jegyzőkönyvbe is, amelyet a bandagazdával és Steve-vel írattak alá. Úgyhogy a délután Kankó jegyében telt el, és estig már nem sokat végeztek, a kinti veretni való zöme másnapra és harmadnapra maradt.

– Nem. Egy kis faluban, Szajla a neve.

– Szajla?! Nahát, micsoda véletlen! Akkor maga Steve Arvai.

– Az. De honnan tudja a nevem?

– Onnan, hogy én is Szajlán lakom, szajlai vagyok. De hadd mutatkozzak be: Imre Oravecz vagyok.

Kezet fogtak.

– Örvendek, Mr. Arvai.

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)