Fáy Miklós

(John Williams: Live in Vienna – Deutsche Grammophon, 2020)

Most mindenesetre csak az egyik igazságnál maradva: tényleg azt hittem, hogy az önálló filmzene, úgy értem, az önállóan forgalmazott filmzene műfaja ki fog halni a mozgókép forgalmazhatóságának általánosságával. Hogy a filmzenei lemezek arra valók, hogy fölidézzék magát a filmet, amit eleinte otthon nem lehetett megnézni.

Tovább

(Händel: Agrippina – Szegedi Szabadtéri Játékok, július 19.)

Az biztos, hogy a címszereplő Mester Viktória nagyra nő a második felvonásban, a Pensieri kezdetű árián nincs mit szégyellni. Amúgy is nagyon megtámogatja ezt a pillanatot Pányik Tamás rendezése, az álmatlan, tépelődő Agrippina most madárjósol, egy döglött kacsából tépi ki a tollakat és a belső szerveket, borzasztó és nevetséges között ingadozunk, de mintha ez volna az Agrippina lényege.

Tovább

(Puccini: La Bohème – a Metropolitan Opera honlapján)

Így múlik a rendezők dicsősége, mondanám, de a lényeg az, hogy nem múlik. Hiszen ott van a régi előadás, a héten szombaton lesz mindenki számára hozzáférhető, csak be kell írni, hogy metopera.org. Ha vállaljuk. Mert először én sem tudtam, mi volna a lényeg a Bohéméletben. Az ember kiöregedik a darabból, már régen nem tartja romantikusnak a szegénységet és a padlásszobát, még Párizsban sem, nem reméli, hogy bekopog hozzá a kis művirágkészítő, vagy, ha bekopog, majd csalódottan távozik, eltévesztette az ajtót. Nem nekünk szól, nem rólunk szól. Legalábbis egy ideig.

Tovább

(Maurizio Pollini: Chopin – Deutsche Grammophon, 2019)

Magamba szálltan hallgatom. Két noktürn, három mazurka, h-moll szonáta. Minden belefér, ami Chopin, elegancia, mélység, halál. És semmi nincs benne, vagy én nem hallom, hiába próbálom át- és újragondolni a Pollini-jelenséget, hiába képzelem azt, hogy csak van valami oka az újrajátszásnak.

Tovább

(Verdi: Otello – Sony, 2020)

Nyomokban ez is egy Otello-felvétel, bár azt ma már nem engedheti meg a kiadó, hogy Otellót a címlapfotó kedvéért bekenjék bagarollal, Jonas Kaufmann-nak épp csak jó, egészséges színe van. A lemezhez kapcsolódó londoni előadásban még az sincs, őszes haj, fehér bőr. Egyelőre még nem találtak hozzá hasonló nemzetközi afrikai sztártenort, addig tessék használni a nézői fantáziát. 

Tovább

(Wagner: Siegfried – a Müpa honlapján)

Tudom, hogy egy kicsit hurráoptimisztikus a következtetés, de alighanem jót tesz a Wagner-napoknak az idei kimaradás. Mert maradt is, láttuk is, mégsem azt láttuk, most várhatjuk, hogy újra találkozzunk. Még jobban szeressük, és még jobban utáljuk.

Tovább

(Az élet álom – Zádori Mária portré az M5-ön)

Nem is erről van szó a filmben, bár egyszer ezt is feldolgozhatnák. De most kisebb madárra lőnek, Zádori, született Horváth Máriára, látni lehet Ki mit tud?-nyertesként, ahogy integet valami vonat ablakából, még Gildát énekelt, utána nem is vették föl a Zeneakadémiára. Elment a Rádiókórusba, és most azt mondja, ott tanult meg mindent, amit a szakmáról tudni lehet, amit egyfelől nem hisz az ember, mert akkor a többiek miért nem tanultak meg mindent, másrészt mintha benne az volna az igazán egyedi, ami nem a szakmából jön. 

Tovább

(Schubert: A-dúr szonáta D.959 – YouTube) 

Május 30. volt Kocsis Zoltán születésnapja, minden évben koncertet adott (a Gyermekmentő Szolgálat javára), és jó esély volt valami emlékezetesre. Aztán jött a halál, és tessék, semmi sem változott, Kocsisnak van Facebook-oldala, onnét kérdi, hogy ehhez mit szóltok.

Tovább

(Berlioz: A trójaiak – a Metropolitan előadása a színház honlapján)

A leglényegesebb változás az, hogy nem James Levine a karmester, pedig eddig A trójaiak New York-i rendíthetetlensége mintha rajta állt volna. 2013-ra viszont átadta a lehetőséget Fabio Luisinak, akit az emberek általában úgy tartanak számon, mint a két lábon járó unalmat, a hibátlan semmit mondást. Berlioz viszont könnyedén kijátssza Luisi gyengéjét azzal a trükkel, hogy ha szól, akkor már jó is.

Tovább

(Beethoven-sonatas – Warner, 2020)

És nem tudok másra gondolni közben, mint hogy ki az a Fischer. Mert van az egyfelől, hogy a legjelentősebb magyar zongoristák egyike, kezében folyton a cigaretta, meg benne van az a haragos félig kivonulás, hogy élete vége felé csak egyetlen karmesterrel, Mura Péterrel volt hajlandó zenekari koncerteket adni. A koncertjeire bejutni persze lehetetlen volt, így elevenebb emlék a sok fénykép, kezében cigarettával, mellette meg Richter, de valahogy ott vannak körülötte az új csillagok, Kocsis, Schiff, akik róla csak mint Annie néniről beszéltek. De valahogy azt érzi az ember, hogy hiába muzsikus, mintha elevenebb lenne a látvány róla, mint a zenei emlékek, ahogy feszes kontyba fogott hajjal, pucér karral uralja a klaviatúrát.

Tovább

(Wagner: Lohengrin – A Metropolitan előadása a színház honlapján)

Az ember újra és újra elgondolkodik azon, hogy mikor is volt a fordulat az operában, mikortól számított a külső, mikortól kell inkább szépnek lenni, mit jónak, inkább látványnak, mint hangnak lenni. Biztos, hogy Peter Hofmann is egy állomás volt ezen az úton, és lehet, hogy utálni kellene ezért. Örülök, hogy nem megy.

Tovább

(Grigory Sokolov – Beethoven, Brahms – Deutsche Grammophon, 2020) 

A Szokolov-féle indulat kihuny minden tétel végén, és mindent elölről kell kezdeni. Na persze, Szokolov mégis a kis formák nagy művésze, minden koncert egyenletesen és fékezhetetlenül megy a ráadások felé, a hat, műsorban nem szereplő darabig, ami egyszerre az érzékek gyönyörűsége meg az artistaság ámulata, így nem lehet játszani, ennyi hangot ilyen rövid idő alatt senki nem tud eljátszani. Csak Szokolov.

Tovább

(Beethoven: Triple concerto – Deutsche Grammophon, 2020)

A rondaság ösvénye. De tényleg. Mindkét vonós jelentősen visszafejlődött az évek során, Yo-Yo Ma hamiskás is lett, Anne-Sophie Mutter hegedűhangja pedig olyan éles, mintha sással metszené az ember fülét. Olyan furcsa kimondani (most a Barenboim-rajongók ne figyeljenek ide), hogy még mindig ő teljesít a legjobban, nem túl invenciózus, de korrekt a zongorázás, a zenekar meg végig van vezetve rutinosan mindenféle dinamikai és tempóbeli kalandokon, mintha Barenboim maga is azt mondaná: nem túl jelentős a mű, de azért Beethoven.

Tovább

(At-Home Gala – közvetítés a Metropolitan Opera honlapján)

Azt akarom mondani, hogy ez egy nagy-nagy csoda volt. Nem koronavírus csoda, nem az, hogy jaj, az emberiség a bajban összefog, vagy hogy az operaénekesek mennyire jó fejek Tbiliszitől (ha jól számolom, ez volt a legkeletibb bejelentkezés) New Yorkig és még tovább, ez csak úgy simán operai csoda volt. Akkor is, amikor egyáltalán nem értettem, ezt hogyan is lehet csinálni. Főleg az előre fölvett anyagoknál. Eljátsszák egy opera zenekari részletét, de úgy, hogy mindenki otthon van, a tubás a klozetben fújja, az üstdobos az alagsorban csépeli a bőröket.

Tovább

(Music for Hope – Andrea Bocelli koncertje a milánói dómban)

Most pedig, amikor bajunk van, úgy értem, állandóan arról beszélünk, hogy „ha majd ez elmúlik”, meg hogy ilyen időkben csak a zene segíthet, Andrea Bocelli a milánói dómban adott koncertet, amelynek a rövidített formáját eddig 38 millióan nézték meg.

Tovább

(Mahler: 2. szimfónia – a Budapesti Fesztiválzenekar honlapján)

A lényeg, persze, pont nem itt van. Nem az számít, hogy mennyit változtat a közvetítés az eredeti koncerten, hanem hogy mégis fogható, érzékelhető, átélhető egy teljes értékű interpretáció, ami többé-kevésbé egyenes úton, határozott léptekkel jut el addig, hogy hitelesen tomboljon a sok hangszeres, ujjongjon a kórus, hogy feltámadunk. Hogy az egész ne úgy hangozzék, hogy az ember a végén azt mondja, milyen nagy mágus ez a Mahler, még önmagát is csaknem meg tudta győzni.

Tovább

(Wagner: Parsifal – a Bayerische Staatsoper előadásának internetes közvetítése)

Pierre Audi munkásságára visszatérve: nem is tudom, mennyire maradandó. Mennyire ő a maradandó. Mert ha az előadás vagy a látvány egészére gondolok vissza, nem ő a meghatározó, hanem a díszletet tervező Georg Baselitz. Grafikai Parsifal, a leomló fal, ami rajzolva van meg a meztelenség.

Tovább

(Wagner: Tannhäuser – A Metropolitan előadása a színház honlapján)

Mert nincs is szebb, mint Wagner úgy, ahogy van, miniatúrának vagy festménynek látszó díszletben izgatott énekesek lelke, szíve zeng a dalban. Az egyetlen probléma az énekes maga, azt nem lehet elvarázsolni, a dolog természeténél fogva elhízott, gömbölyded tenorista néz szembe élete értelmével, egy nagyra nőtt, masszív asszonysággal, és bár a szerelem nem kizárólag a szépek életének értelme, mégis ahhoz szoktunk, hogy az ifjak és karcsúak szerethetnek a színpadon.

Tovább

(Puccini: Tosca – A Wiener Staatsoper előadása az intézmény honlapján)

Bécsben sincs kolbászból az Operaház kerítése, ha ez öröm, akkor örüljünk. De nem öröm, mert az ember szereti azt képzelni, hogy csak Pesten uralják a színpadot az alkalmatlan emberek, erre tessék. Maria José Siri sem épp ideális Tosca, pont az hiányzik belőle, amitől primadonna a primadonna, hogy a világot változtatja meg maga körül, mindent úgy látunk, vagy úgy érzékelünk, ahogy ő. Hullanak a hősök, de az mind nem számít, mert mi (mármint primadonna-énünk) életben van, énekel, öl, menekül, meghal. Ha majd lemegy a függöny, ébredhetünk a valóra, de addig olyan utat teszünk meg, amelyet önerőből képtelenek volnánk.

Tovább

(Wagner: A bolygó hollandi – a Metropolitan előadása a Bartók Rádióban)

Persze, ilyenkor jön a kérdés, hogy ha nem tudom, hogy Gergijev és Metropolitan, csak bekapcsolom a rádiót, és ez szól belőle, akkor is ilyen alázatos szívvel keresem a magyarázatot, hogy ez miért ilyen, és ha ilyen, akkor az miért jó?  Nem, hát persze hogy nem. Úgyhogy ne is fárasszuk egymást és magunkat: nem jó.

Tovább
Élet és Irodalom 2020