(Decolonize Your Mind Society: A Courteous Invitation To An Uninhabited Anabatic Prism; Qiyan – mindkettő Hunnia Records, 2020)

A két lemez különböző, mégis van – a zenészek mindenféle egyéb kapcsolódásai mellett –, ami összeköti azokat: az ismeretlen terep bátor vállalása és egy vitális saját világ felépítése. A Decolonize… tudatosabb törekvések nyomán halad, még saját fejlesztésű hangszert is alkalmaznak (Váczi Dániel a glissonicot), külön idiómát teremtenek, a Qiyan pedig hagyományokat gyúr össze energiákkal, tapasztalatokkal, amik végül ellenállhatatlan sodrássá alakulnak.

(Raktárkoncertek – MindiGo TV)

A Raktárkoncertek a zenészek megsegítése céljából jött létre, csak sokadlagos szempont a közönség és az, hogy a magyar kultúra szempontjából egyáltalán szükség van-e egy ilyen rossz aurájú tablóra. Ez a tabló persze sok mindent megmutat arról, mi zajlik itt, például cégérként ki lehetne tűzni rá a Dinamit együttest. A Dinamit annak idején is csupán két évig létezett, hasonlóan pártközponti szándék keltette életre, ahogy most a Raktárkoncerteket is.

(Nubya Garcia: Source – Universal/Concord, 2020)

Ugye még önök sem hallottak kolumbiai cumbiát a jazzben? Egy bogotai kis kórussal vegyülve, szédítő dallamára reflektálva, azt kibontva, majd monoton ismételve megjelenik Archie Shepp szelleme, és vele jutunk el a transz állapotába. Vagy az Inner Game lassan kibomló és kicsavart calypsója Sonny Rollins híres koncertfelvételét, a Don’t Stop the Carnivalt idézi, míg a másik karibi allúzió, a yoruba ritmusokig vezető Before Us: In Demerara & Caura vendégszólistájával, a trombitás Ms Maurice-szal egy újabb dimenzióba lépünk, ahogy a kvartett kvintetté alakul.

(Bill Frisell: Valentine – Blue Note, 2020)

Pedig mind-mind posztmodern fricska, finom fricskák ugyan, de nagyon is maivá lesznek Frisell jellegzetes soundjával és fordulataival átitatva. Ugyanis ő mindent játszik, minden területen otthon van, és megvan az a képessége, ami tulajdonképpen senki másnak nincsen meg: aki úgy akarja, élvezi az elsődleges felületet, és az sem fog csalódni, aki a duplacsavarokat várja tőle, Bill Frisell tökéletes választás bármikor. Rendkívül szofisztikált látásmódú, egyszerre vagány és konszolidált, hatalmas művész, bátran kimondható, hogy a ma élő legnagyobb gitáros. Aki pedig látta már színpadon, tudja, hogy végtelenül szerény is.

(Kahil El’Zabar ft. David Murray: Spirit Groove; Mulatu Astatke: To Know Without Knowing; Idris Acka­moorand the Pyramids: Shaman!)

Mulatu Astatke zenéjét Jim Jarmusch 15 évvel ezelőtt bemutatott Hervadó virágok című filmjéből ismerte meg az egész világ. A Yekermo Sew sláger lett, pedig akkor is már egy régi dal volt, ahogy Horcae Silvertől a motívumában és karakterében nagyon hasonló Song for my Father is, ami egy zöld-fok- szigeteki dalból keletkezett. Különös felismerés, hogy a képzeletbeli nyugat-kelet transzafrikai vonalon miként terjedhetnek dallamok, ugyanis Astatke az ethio-jazz atyja.

(Joshua Redman, Brad Mehldau, Christian McBride, Brian Blade: Round Again – Nonesuch, 2020)

Joshua Redman 1994-ben jelentette meg első, saját neve alatt futó kvartettjének egyetlen lemezét, a Mood Swinget. Redman rögtön érezte, hogy ezt az együttest nem tudja egyben tartani, olyan erővel tört felszínre Brad Mehldau, Christian McBride és Brian Blade tehetsége, és visszatekintve tényleg kitüntetett pillanat volt, amikor a jazz következő 25 évének leghatalmasabb alkotói keveredtek egy csapatba.

(Jean Rondeau–Thomas Dunford: Barricades; Les Vents Français: Romantique – Warner/Erato, 2020)

Tegye fel a kezét, akinek a fúvósötös napi betevője! Persze, senki nem így hallgat zenét, de a Francia Fúvósok (Les Vents Français) ebben a gondolati körben mozognak új lemezük fülszövegében, amely arról ír, hogy a fúvószene és azon belül is a kvintett soha nem tartozott a legnépszerűbb műfajok közé.

(Hungarian FolkEmbassy: Báthory–Balassi–Bem–Balatonboglár – népzenével és régizenével a magyar–lengyel barátságról – Fonó, 2020; Subtones: Octopus – Tom-Tom Records, 2020)

Korszerű, modern, könnyedén elegáns jazzfunk formabontó megoldásokkal és kiemelkedő hangszeres játékkal. Jónás Vera és Kiss Flóra rokon hangfekvésüket az előadói habitussal teszik egyedivé, kiegészítik egymást, párbeszédet folytatnak, és mellettük olykor harmadik „énekesként” kapcsolódik be Subicz Gábor hosszabb trombitaszólóival. Ha majd újra élő zenét hallgathatunk, a Subtones bizonyosan ott lesz a pörgős buliéjszakákon.

(Brad Mehldau: Suite: April 2020 – Nonesuch, 2020)

 Talán még soha nem történt meg, hogy egy időszakban szinte minden zenész ugyanarról, ugyanabból a megfontolásból zenéljen az adott szűkös fórumokon, és még inkább nem történt meg, hogy a valóság ilyen erősen jelenjen meg, szinte konfrontálódjon a legmetafizikusabb művészeti ággal, a zenével. Azt érzem, ennek az esztétikai-művészeti dilemmának áll most a középpontjában Brad Mehldau Suite: April 2020 című lemeze.

(Grecsó–Hrutka Tandem: Első évre fecske – szerzői kiadás, 2020)

Az év elején megjelent album kettős szerzői lemez, az egymásra találás lenyomata a zeneszerző Hrutka Róberttel. És azt hiszem, a lemez egyik igazán szimpatikus vonása éppen az, hogy Grecsó nem sajátítja ki egy műfaj megszületésének pillanatát, és bátran támaszkodik a remek szerzőtársra.

(Kováts Kriszta: Biblia show – Gryllus Kiadó, 2020)

Színes, de mederben tartott sokféleség kavarog dalról dalra, aminek kifejezetten jót tesz a trió felállás (három számban kiegészítő gitárral) és az, hogy Kováts Kriszta eredendően mégiscsak színésznő. Előadásában még a lemezen is átütő új árnyalatok jelennek meg, és a minden részletükben kidolgozott dalok így szépen illeszkednek az életműbe.

Ennyire formalista, csupasz zene soha nem ért el a Kraftwerkéhez fogható népszerűséget. A Kraftwerk úgy írta le a XX. századot, úgy emelt be gondolatokat, elveket, művészeti hatásokat a popkultúrába – anélkül, hogy előadói attitűdje bármiben hasonlított volna az addig ismert előadókéhoz –, hogy közben maga is a történelem részévé vált.

(A húszéves Besh o droM jubileumi albuma – Fonó, 2020)

Olyan zenét hallunk, amit létre kellett hozni, mégis az az eredendő sodrás ragad magával, ami a lassabb, például a Jamange című cigány balladában is jelen van, és ilyenkor nem közvetlenül a felszínen, hanem a mélyebben zajló örvényléssel hat. Döbbenetes zenészi teljesítmények. Tempó, ritmika, dallamformálás, harmóniakezelés, összjáték: a masszív hangszerelésben mindenkinek megvan a szerepe, a zenefolyamban senki nem kevés és nem sok.

(Chick Corea húsvéti online közvetítése otthonából – Facebook, április 12.)

Corea célja a sessionjeivel az esendőségre is felhívni a figyelmet, olykor neki is frissíteni kell az óriási repertoárral és a jazz történetével írt memóriáját, ahogy mondja: nem jön kézre kapásból minden darab. A Reverie-t már régen játszotta, lassan szedte össze a hangokat, és ez az újra rátalálás az, ami a megroggyant világ hiteles szimbóluma lehet. Ám Corea szeánsza nem patetikus, éppen hogy szikár, natúr, a maga egyszerűségével engedi, hogy közös nevezőn érezzük magunkat vele.

(Hauber Zsolt újra játssza – videosorozat a Youtube-on)

 A műsoroknak külön jót tesz, ahogy a zeneszerző bevezetésképpen szakmai problémákon elmélkedik, miközben a nézők kérdéseire válaszol, a kulturális kötődésekről mesél, és történetekkel árnyalja az adott dal keletkezését. És ez az, ami még nem volt! Egy zenész kitárulkozik és beavat az alkotási folyamatba, láthatjuk, hogyan játssza fel a dallamot, elmondja, hogy eredetileg milyen hangszerekkel szólaltatták meg a dalban hallható hangszíneket, és megmutatja, hogy ő most mivel tudja szinte ugyanazt produkálni.

(Jorge Rossy Vibes Quartet – Budapest Jazz Club, március 2.)

Hiába világpolgár, Rossy ízig-vérig katalán, jót viccelődött azon, nevét hogyan mondják spanyolul és hogyan katalánul. Zenei nyelvezete ugyanakkor univerzális, a jazztörténet aprólékos, mély ismerete az alapkészségei közé tartozik, ez már csak a repertoárból is kiderül; ám főleg abból, hogy a két egyórás koncertrészt, az elhangzó 13 számot könnyedén játszotta le fejből. Szóval a nagy húzás a vibrafonra váltás, bár kvintettje és triója már volt Vibes néven, igazán stabilnak a jelenlegi kvartett tűnik.

(Santa Diver: Blue Horizon – Szerzői kiadás, 2020)

Bevallom, eddig Kézdy hegedű hangszínével voltak bajaim, de arra fogtam, hogy Jean-Luc Ponty után nehéz mit kitalálni. Most viszont egy teljesen egyedi, szenvedéllyel átitatott hangot hallok, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az alkalmazott effektek az újak. Valami beérett, az autonóm alkotási vágy utat tört és ennek eredménye a Santa Diver eddigi legjobb lemeze.
 

(Dés László Free Sounds Quartet: Capricci – TomTom Records, 2019)

A Capricci nem egyszerű anyag, a többszöri meghallgatás során különféle mélységeket fedezhetünk fel. Például a hallgatás körülményei befolyásolják, mit érzünk hangsúlyosabbnak, még a tempót is változni érezzük a bioritmusunknak megfelelően. És éppen ez a körülírhatatlanság, a megfoghatatlanság az improvicázió lényege: túllépni formákon és kötöttségeken, mégis megtartva a zenészek karakterét

(Brad Mehldau: Finding Gabriel – Nonesuch, 2019)

Brad Mehldauról van szó, a kétezres évek talán legnagyobb jazzművészéről, aki az újításaival együtt nem újító alkat, legalábbis nem az újítások emelik őt magasra, hatását a kisugárzása és az összkép adja, ahogy a stílusok, a hétköznapok felett áll. Tíz jelölés (és a nevén futó triójának további két jelölése) után végre díjat kapott, méghozzá a legfontosabb jazz kategóriában: a legjobb instrumentális jazz album kategóriájában. Hogy mennyire kínosnak érezhették, hogy a közel negyven, saját néven megjelentetett és több száz, közreműködőként jegyzett – legtöbbször magasan értékelt – lemez után sincs aranybetűvel írva Mehldau neve a legfontosabb díj történelemkönyvébe, azt jól mutatja, hogy ennél vokálisabb lemezt kitalálni se lehetett volna.