(Lakatos Róbert: 30 duó; Ephemere: Te is tudod – Fonó, 2022)

Lakatos Róbert eltökélten építi életművét, a Rév és az Esszencia zenekarokból jól ismerhetjük a felvidéki prímást és brácsistát, aki művészeti tevékenysége mellett a komáromi Egressy Béni Művelődési Központ igazgatója is. Most az utóbbi hangszert kapta kézbe, miután megírta a 30 duót hegedűre és brácsára. Nem tévedünk, amikor már a címet olvasva áthallást feltételezünk Bartók Béla 44 duó két hegedűre című ciklusával. A pedagógiai célzatot nem hangsúlyozza Lakatos, de a 30 kis mű, vagy csokorba foglalva: tétel, annyira adja magát és annyira egyértelműen jó tananyagnak tűnik a lemez remek előadása alapján, hogy hiba lenne nem bevezetni a zeneiskolák tananyagába.

(SFJAZZ Collective: New Works Reflecting the Moment – Müpa, június 24.)

Az SFJAZZ Collective-ben eddig az amerikai jazz (és az r&b) 30-40 legnagyobb alakja váltotta egymást Brian Blade-től Joshua Redmanon keresztül Bobby Hutchersonig és Joe Lovanóig; ki egy évig, ki hosszabb ideig volt tag. A kitűzött cél hatalmas munkával jár, nem tudom, ez a szakajtónyi sztár hogyan képes időt áldozni erre a projektre, de kétségkívül működik, és az irgalmatlan magas minőségű muzsikálásukkal őrzik a jazz lángját.

(Gyémánt Bálint trió – Opus Jazz Club, június 9.)

Az összhangzás szuper, Gyémánt Bálint gyöngyöző futamait, nagy akkordozásokból kiperdülő dallamait, a háttérben bujkáló finom effekteket részben biztosan Bill Frisell ihlette, Bartók Vince egyszemélyben testesíti meg John Patituccit és Jaco Pastoriust, Szabó Dániel Ferenc gazdag, intenzív dobolása pedig mintha Baló István játékát ötvözné egy modern felfogással.

(Phil Minton – Mezei Szilárd Duó – Lumen, JazzaJ koncertsorozat, május 22.)

Mezei Szilárd és Phil Minton megismételhetetlen duója több mint zene, de a viszonylag régen ismert idiómái ellenére nem tudom pontosan megmondani, hogy micsoda. Egyfelől kiismerhetetlen, másfelől nagyon is világos, mit várhatunk. A JazzaJ kompromisszumok nélkül vállalja marginális területek bemutatását, amelyek után bizonyosan lesznek, akik nemhogy marginálisnak, hanem egyszerűen nem létezőnek fogják tekinteni, amit láttak és hallottak.

(Raul Midón – Budapest Jazz Club, május 8.)

Midón az elmúlt bő 15 év egyik nagy amerikai hőse, a vak csodagitáros, aki trombita nélkül trombitál dalaiban. Apja argentin táncos bevándorló, anyja afroamerikai, látását a rosszul alkalmazott inkubátorban vesztette el ikertestvérével együtt. Tulajdonképpen semmi nem volt adott ahhoz a szárnyaló karrierhez, ami a 2005-ben megjelent dal és az azonos című State of Mind lemezhez vezetett, hacsak azt a belső vibrálást nem tekintjük, ami a koncert(ek)en (mert egyszerre két előadást is tartott) ránk is átragadt.

(Uri Caine: Bartók Project – Bartók Tavasz a Művészetek Palotájában, április 10.)

Uri Caine pályafutása, ha klasszikusokhoz nyúl, garanciát jelent arra, hogy komoly projektet hoz össze, és hát Bartók már régóta szerepet játszik az életében. Nem is a mostani koncert előfutárának tekinthető, 2006-ban a Trafóban végül „Hungarian Project” néven bemutatott koncertre gondolok. Akkor – és ezt szeretem elmesélni – volt alkalmam egy díszkötéses, első szériás ezer forintost átnyújtani neki, gondoltam, micsoda ereklye lesz a Bartók-képmással díszített bankjegy; de rögtön közölte, hogy a nyolcvanas évek közepéről már vitt haza magával a jó öreg ezresünkből, mert a zeneszerző – ahogy nagyon sok jazz-zenésznek – neki is a szíve csücske régóta.

(Brad Mehldau: Jacob’s Ladder – None­such, 2022; Ethan Iverson – Every Note is True – Blue Note, 2022)

Jól ismerjük Mehldau viszonyát a pop-rockhoz, budapesti koncertjein is rendszeresen játszik feldolgozásokat a Beatlestől Joni Mitchellig, most azonban kiderült, hogy a progresszív rock a szíve csücske. A lemezen lényegében mindenki szerepel a trióján kívüli világából, akikkel zenélni szokott, és új arcokat is beemelt, ilyenpéldául a nagy lépésekkel a csúcs felé haladó énekes, Cécile McLorin Salvant. Ha a lemezeknek lenne rendezőjük, ezt az albumot Quentin Tarantino rendezte volna, annyi az oda-vissza hatás, kis megbújó elem, nivellálás, a kontextusok szédítő pörgetése.

(Genesis of Genius – Ornette Coleman: Something Else!!!!; Tomorrow is the Question – Contemporary/Craft/Universal – 1958, 1959/2022)

Don Cherry, akinek Coleman lényegében több lemezén is a társfőszerepet biztosította, a háromdimenziós sakkjátékhoz hasonlította Ornette zenei rendszerét. A pocket trombita (Cherry) és altszaxofon (Coleman) semmihez sem hasonlítható, jellegzetes együtthangzása körül minden forog, a blues 13 vagy 25 ütemes, a fogódzók nem egyértelműek, haladunk a hangok egyenrangúsága felé, ami másfél évtized múlva Coleman harmolódikájában válik igazán alapvetéssé.

(Cserepes Károly: Nachtmusik – Fonó, 2021)

Valahol mindegyik anyag más, mégis érezzük, hogy egybetartoznak úgy, hogy stilárisan, az alkotóeszközöket és az alapanyagokat tekintve markáns különbözőségeket lehet felfedezni, ugyanakkor már az első néhány hang alapján beazonosítható Cserepes keze nyoma. A feketetói vásár vagy a gyermekdalok önmagukban fókuszált koncepciót takarnak, viszont a következő két lemez, főleg az új Nachtmusik igazán tág perspektívába helyezi a korábbi munkákat is.

(Kóródi Tamás és a Hit Space You­Tube-csatornáiról)

Kóródi Tamás videocastjében sok tartalék van még, több ötlet indult el párhuzamosan, gyakran azt az emberi oldalt is felmutatva, amivel a sanyarú helyzetben lévő utcazenészekre is felhívja a figyelmet. Ez a Youtube-csatorna a zenei élet közepéről igyekszik tudósítani, szórakoztatni, művelni egy nagyon helyén lévő fiatalember szemléletmódján keresztül.

Glass rendkívül szűk eszköztárral dolgozik, vázakat épít, amiket aztán nem öltöztet fel. Azt hihetnénk, hogy ez nem más, mint jól megfontolt konstruktivista hozzáállás, ami egyszer bejött, ezért úgy maradt. Az életkor azonban legitimálja Glass elképesztően népszerű stílusát, mert ha csak a jól menő bolt érdekelné, 85 évesen már nem volna miért csinálni.

(Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2022, nyitókoncert – Zeneakadémia, Solti Terem, január 8.)

Az Átlátszó egyfajta gyúanyag, mert ha folyamatos gondolkodás és a megnyilvánulási felület pásztázása zajlik, akkor a haladás garantált. Az Átlátszót övező vibráló alkotni vágyás, ami az újzenei értelmezés szerint az előadókra is kiterjed, rendkívül megkapó: talán nem is csak az elhangzó zenéket szeretjük meg, hanem azt a közeget, amely a művek megszületését indukálta.

(A 64. Grammy-díj jazzjelöléseiről)

A szubjektív szemezgetés végén még külön kiemelném a két legszebb lemezt. Ron Carter, Jack DeJohnette és Gonzalo Rubalcaba Skyline-ja a latinos hangütést vegyíti a termés legcoolabb ritmusszekciójának finomságával, míg Eliane Elias Chick Coreával elkezdett kétzongorás Mirror, Mirrorja Chucho Valdés-zal befejezve is érzéki, lüktető, és a két hangszert eggyé olvasztó lemez lett. Mindezek mellett a jazz további kategóriákban is megjelent, komoly támogatója, kiszolgálója lett más műfajoknak, ami egyvalamit jelent: a piacosodás meghatározóvá válását, ami a jazznek nem biztos, hogy jót tesz.

(Pátkai Rozina MINKA: Tilos csillagon – Pilinszky János versei – Szerzői kiadás, 2021)

Pátkai Rozina pályájának és előadói személyiségének bonyolultságából nem következik egy ennyire egységes lemez, ami formai elemeit tekintve valójában nem is egységes, de ez a sokféleség végül kötőanyaggá válik. Az alapvető hangulat a keskeny szájrésen át artikulált spleen, ami minden negatív felhangjával együtt fordul át a lemez erényévé. Az énekesnő, valamint Dóczi Bence és Fenyvesi Márton gitárosok és az elektronika felelősei telibe találták, hogyan lehet megragadni a Pilinszky-feelinget, és markáns, mai arcélt szabni a verseknek tartalmi újraértelmezések, belemagyarázások nélkül.

(Polska Jazz Fesztivál: Wójciński/Szmańda Quartet és Hang Em’High – BMC Opus Jazz Club, november 12–13.)

Jó tizenöt éve interjúzhattam Urszula Dudziakkal, a híres jazz énekessel, akinek Európán kívül is voltak slágerlistás számai. Akkor elmondta, hogy a jazz Lengyelországban az ellenállás szimbóluma volt, az ötvenes években tiltották, és titokban, földalatti óvóhelyeken játszották csak, de játszották hajthatatlanul, mert erőt adott sokaknak. Amikor lengyel jazzt hallok, ma is érzem ezt az erőt.

(Gilberto Gil – Liszt Ünnep, MOMkult, október 22.)

Gilberto pedig hatalmas! Ha nagyon akarjuk, észrevehetjük, hogy kicsit fátyolosodik a hangja, az ereje azonban három szám után megjön, az öt-hat évtizeddel ezelőtti magasságok pedig még bőven megvannak. Miután élőben hallhattam a rendkívül színes gitárjátékát a szárnyaló énekkel együtt, a magam részéről már nyugodtam mondom, hogy akár meg is lehet halni.

(Patti Smith a Liszt Ünnepen, október 13.)

Nem mondom, hogy az ikonok közül zeneileg ő volt a legjobb, mert Laurie Anderson és Marianne Faithfull két-két, illetve a Van der Graaf Generator koncertjei jobbak voltak, de mégis Patti Smith tud valamilyen varázslatot. Ennek megfelelően már nyoma sincs annak, amiért a „punk nagymamája”-ként kezdték el őt emlegetni, ráadásul amikor ő még valamennyire punk volt, akkor egyáltalán nem volt nagymama korú. Smith mára bölcs indián asszonnyá változott, tele tapasztalattal és olyan rutinnal, ami tulajdonképpen mégsem teszi rutinszerűvé a valószínűleg standard műsorát.

(Right On! – Müpa, október 3.)

A Right On! hatamas show-t produkált, szokás szerint káprázatosak Tóth témái. Ha a nagy idol, Charlie Parker korában élnénk, bizonyosan klasszikussá válnának szerzeményei, mégis azt hiszem, most vagyunk jó korban ezekkel a darabokkal. Vagy legalábbis annak bizonyságát hallhattuk, hogy kissé megforgatva, modernebb hangvételt keresve a jazz örök, és generációkról generációkra öröklődik a megmagyarázhatatlan csodája.

(JÜ: III – Rare Noise Records, 2021)

A kiindulási pont a jazz, ám mára a kilencéves formáció zenéjében ennek jelei fedezhetők fel legkevésbé. Ehhez az is hozzájárul, hogy maga a jazz is alakul, így hát megnyugvással konstatálhatjuk, hogy van egy magyar csapat, amelynek munkáiban egyértelműen megjelenik, hol tart ma a progresszív jazz. Majdnem leírtam, hogy „íme, a jövőbe vezető út”, de a hozzáépítmények több száz, ezer éves hagyományokra tekintenek vissza, ezért a JÜ munkássága sajátos dilemma elé állítja a hallgatót: képezhet-e modernitást az ősiség?