(Lucian Ban, Mat Maneri, John Surman: Transylvanian Folk Songs; Bill Frisell – Thomas Morgan: Small Town – április 24. és 27., Zene Háza)

Az üvegfalú terem teltházas közönsége egy pisszenés nélkül, leesett állal figyelte a mesteri előadást, ami ugyanúgy szólt a generációval fiatalabb Morgannek, mint a világ talán legsokoldalúbb és – szubjektív megítélésem szerint – legjobb élő gitárosának. Frisell csak egy pöttyintés erejéig használta kezdéskor az emblematikus soundjához hozzátartozó hangzásfordító samplert, aztán tiszta hangon, lényegében effektek nélkül szőtte egymásba a dallamokat; az első tapsnyi szünet csak negyven perc után következett.

(Kollár-Klemencz László Kamarazenekar és vendégei a Ritmo Fesztiválon – Bartók Tavasz, április 15.)

A dalköltészetet Bob Dylan – akkor meglepő – irodalmi Nobel-díja után ma már megértéssel szemléljük, és úgy látszik, értelmezhetjük akár világzeneként is, hiszen az irodalom, a zene és valamelyest a folklór tényleg közös megmutatkozási formát nyer; nagy szó ez akkor, amikor oly nehéz már adekvát leíró kifejezést, ne adj’ isten, műfajmegjelölést találni. Kollár-Klemencz ezt ragadta meg akkor, amikor egy szélesebb társasággal állt színpadra, olyan személyiségekkel, akik tulajdonképpen egész életükben a dalköltészetet művelték és művelik ma is.

(Depeche Mode: Memento Mori – Columbia/Mute, 2023)

Csak remélhetjük, hogy nem a Memento Mori a zenekar utolsó lemeze, és csak én értem félre az összegző szándékot, mert az előadásban még bőven van erő. Dave Gahan most is csodálatosan énekel, már-már operai baritonként éli bele magát ezekbe a nem igazán sikerült dalokba. Ilyen a záró Speak to me és a Don’t Say you Love me is, amelyben a „You are the singer/I am the song” strófában at „I” hangra úgy csúszik rá, olyan hangszínen kapja el, ahogy ebben a szakmában senki.

(Decolonize Your Mind Society: A Second Invitation to an Uninterrupted Katabatic Lens – lemezbemutató koncert, Zene Háza, március 11.)

Hock Ernőnek bund nélküli basszusgitáron ugyancsak nem okoz gondot a szokatlan hangolás és az új dobossal, Porteleki Áronnal meghökkentően erős alapot adnak. És ez az az alap, amire rögtön a kezdéskor azt mondtam, hogy a Zene Háza kicsi hozzá. Annyira masszív a megszólalás, olyan ügyesen játszanak az alapkoncepción túl is a dinamikával, a hatásokkal, a poénokkal, hogy ez a high-end produkció egy stadionban is ugyanúgy megszédítené a közönséget, ahogy most itt a teltházzal tette.

(Kézdy Luca: Home – Bábel Arts, 2022)

Nehéz kimondani, melyik a lemez csúcspontja, mert a hullámzó érzelmek, a hangzásbeli egyneműség már-már ciklusra emlékeztet, nekem mégis a valahol Michael Nyman-i világot idéző Little Hymn tűnik annak. Ennek oka az az önvallomás is, amit a családi felvételekből hozzá készített klip visszatekintése tükröz, és oka az említett, egyetlen hangszerből megalkotott ensemble hangzás, amely egyes helyeken a kevéssé patternszerű statikusságával egy eltérő karaktert ragad meg a többi darabbal szemben.

(Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig – A Magyar Zene Háza kiállítása)

Nehéz megmondani, hogy a magyar könnyűzene miért magyar, és ha ez a kiállítás – a kérdéseket nem feszegető, meglepő reflektálatlanságával együtt – választ ad valamire, akkor az éppen ez a kérdés. A ránk letekintő, felnagyított zenészek között állva rádöbbenünk, hogy talán nemcsak az angolszász popkultúra követői voltak a mi zenészeink, hanem képesek voltak sajátos zenevilágot is teremteni, amely a 30-60 év távlatában egyértelműen arról szólt, ami itt volt.

(A Király – sorozat Zámbó Jimmy karrierjéről, RTL+)

Zámbó Jimmy óriási hatást gyakorolt a rendszerváltoztatás időszakának Magyarországára, de nem úgy, ahogy egy zenésznek hatást gyakorolni illik. Szerencséjére akkor még nem léteztek netes mémek, ám így is rengeteget kapott: személye és külseje gúnyolódások tárgya volt anélkül, hogy zenéjének a mélyére nézett volna bárki is, megpróbálta volna elhelyezni abban a környezetben, amelyben létezett, és magyarázatot keresett volna arra, hogy pályája miért lett egy társadalmi törésvonal szimbóluma.

(Ligeti elágazások, az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál nyitókoncertje – Zeneakadémia, Solti Terem, január 6.)

Idén ünnepeljük Ligeti György születésének századik évfordulóját, remélhetőleg több koncertprogram, hangfelvétel és rádióműsor is megemlékezik majd róla. A fesztivál mint az év első jelentősebb eseménye ezt úgy tette, hogy Ligeti művei lényegében nem szólaltak meg, keresték munkásságához, vívmányaihoz a kapcsolódási pontokat, és bár az átlátszóság egyik lényege éppen az, hogy a művekről beszélnek a kurátorok, arról éppen nem esett szó a bevezető játékos előadásban, hogy kifejezetten a fesztiválra íródtak-e egyes művek. De ez nem is baj, mert így azt érezhettük, hogy Ligeti szellemisége ma is él, rendkívüli hatású életműve valóban az újzene egyik első képviselőjévé avatja őt, nem kell apropó ahhoz, hogy rá hivatkozzunk.

(Nesrine – Művészetek Palotája, december 14.)

Nesrine Belmokh a címként saját nevét viselő albuma előtt nem volt ismert szóló előadóként. Komoly projektekben vett részt pallérozott csellistaként: például Lorin Maazellel és Daniel Barenboimmal  rendszeresen fellépett, erre ki is tért a dalok között. Hozzánk mégis „jazzes világzenei előadó”-ként érkezett, pedig sem a lemeze, sem a koncert nem egyszerűsíthető le e kategóriák szerint. Nesrine igazán érett előadói arcát mutatta, és ehhez nem a könnyű népszerűség útját választotta; dalai meglehetősen karcosak, helyenként formátlanok, érzelmi hullámoktól átöleltek, a sokféle hatás és impulzus ellenére mégsem eklektikusak.

(Tárkány Trió: A cimbalomprímás – Fonó, 2022)

A cimbalomprímás egyértelműen forrásértékű mű, olyan, amilyet ma egy, a hangszere iránt elkötelezett zenész létrehozhatott. Sok mindent átad a zenekultúra feledésbe hajló fejezetéből, a hallgatót hangulatok ragadják meg, azonosságokra és különbözőségekre lesz figyelmes, és bár a lényegében ciklussá összeálló anyag bizonyára sikeresen bemutatható koncertkörülmények között is, összességében sugárzik belőle a spontaneitás ereje; érezni, hogy bárhol, bármikor érvényesen előadhatóak a számok ebben a felfogásban.

(Redman–Mehldau–McBride–Blade, november 3.; Jacob Collier, november 7.; Youssou N’Dour, november 8. – Művészetek Palotája)

Joshua Redman, Brad Mehldau, Christian McBride és Brian Blade – ahogy azt két éve megírtuk – megérzett valamit, és mint generációjuk legnagyobb hatású jazz-zenészei visszatekintettek egy új közös albummal a 27 évvel azelőtti kezdetekre. A Round Again az artisztikus jazz keretein túllépve a népszerű popzenék közé verekedte magát, utoljára talán csak Miles Davis tudott olyan eladásokat produkálni, mint amilyeneket ez a kvartett. Végre valami, amikor nem válik el élesen a minőség, a művészi indíttatás és a kereslet, azok egyszerre haladnak a mind magasabbra vezető úton.

(Ravi Coltrane: Cosmic Music – Liszt Ünnep, Müpa, október 18.; Chris Thile – Magyar Zene Háza, október 21.)

Chris Thile nemcsak pallérozott, de mélyen ösztönzenész is, aki egyszerűen összenőtt hangszerével, mintha a csillagzata elválaszthatatlanul ehhez a hangszerhez kötötte volna. Ömlik belőle a zene, Bartókot szerintem mindenki most hallott először mandolinon, és ebből a szuperior előadásból mégis a hála, az elköteleződés és a jókedv sugárzik.

(Mózes Tamara és Kaltenecker Zsolt: Futurized – BMC, 2022)

A Futurized bekúszik a bőr alá: a rendkívüli előadók rendkívüli dalai (közöttük két feldolgozás) mégsem a rendkívüliségről szólnak, hiszen hallgatóként nincsen késztetésünk szétszálazni a megszülető egységet, mert a flow olyan erővel ragad magával, hogy tulajdonképpen eltekintünk a markáns karakterelemek taglalásától, a jazzben kevésbé honos metálhangzástól, a hangok finom elhangolt lebegtetésétől, nem akarjuk megfejteni, melyik dal, ötlet hogyan s miért született.

(Coltrane Legacy: Nairobi – Fonó, 2022)

Valahol minden jazzrajongó a St. John Coltrane egyház tagja (a valóságban is létezik ilyen San Franciscóban), de a magyar Legacy szextett – megőrizve Coltrane lényének és muzsikájának szent áhítatát – élővé varázsolta a hagyatékot és nagy-nagy tisztelettel tett hozzá. Ha nem tudjuk, mi ez a felvétel, mondjuk egy úgynevezett blindfold, azaz vaktesztet csinálnánk akár egy avatott coltrane-istával, még ő is zavarba jönne, mert itt bizonyosan reinkarnálódásról van szó, egyértelműen olyan, mintha ő játszana, holott pont ezt a zenekari hangzást nem találjuk meg a felvételei között.

(Subtones: Lángolj, lemezbemutató koncert – Várkert Bazár, szeptember 3.)

A Subtones országos ismertsége az A Dal című tévéműsorra vezethető vissza, amit meglepő módon majdnem megnyertek. Nem azért meglepő, mert rossz volna az ott bemutatott Nem segít más című szám, amelynek soraiból a lemez címét is merítették, hanem azért, mert a hangnemből kitérő, lényegében jazz-szerzeményként nem csupán két-három hármashangzatra támaszkodó, fejlett vokális képességekről tanúskodó dalról van szó. És valahol ez a Subtones titka, vagy mondhatjuk azt is: a jótéteménye, hogy az igényes sokrétegűséget ötletesen, humorral, értékeket felmutatva csempészik vissza a szélesebb közönség elé.

(Djabe and Steve Hackett: The Journey Continues – Budapest Jazz Club, augusztus 18.)

Biztos vagyok benne, hogy az együttes elsőszámú titka az, ahogy képes megszólítani a közönséget. A másik nagy titok szerintem a szinte kizárólag instrumentális számok dalszerű szerkezete, amelyek úgy találják meg a kulcsot a népszerűséghez, hogy közben azért finom zenei csemegékkel és jó hangszeres teljesítménnyel felépített világuk jó 25 éve meglehetősen állandó. A Djabe kétségkívül a magyar kultúra legkurrensebb árucikkei közé tartozik, bődületes adatokat olvasni a weboldalukon, hogy a világon hol, hányszor, kikkel léptek fel, és az sem mellékes, kik voltak és kik most a zenekari tagok.

(Barre Phillips és ifjabb Kurtág György: Face à Face – ECM, 2022)

Ifjabb Kurtág György is készített már lemezt az ECM-nél Kurtagonals címmel, Phillipsszel mégis egy félreértésen alapuló eset nyomán kezdtek el dolgozni. A nagybőgősről dokumentumfilmet forgató rendező 2013-ban szerette volna, ha Kurtág Györggyel egy duófelvételt készítenek, ám ő a papára, idősebb Kurtágra gondolt, míg Phillips épp akkoriban hallotta egy fesztiválon ifjabb Kurtágot, és automatikusan hozzá fordult. Együttműködésük azóta is tart, a magyar közönség többször is hallhatta őket, például néhány éve a MU Színházban az Újbuda Jazz Fesztiválon Gőz Lászlóval kiegészülve egy remek koncerten.

(Aki Takase Carmen Rhapsody – Opus Jazz Club, július 21.)

Mayumi Nakamura előadásában végig nyilvánvaló az idézőjel, valahol a groteszk és az irónia között billeg, még akkor is, amikor tisztán a közismert dallamokat énekli. Remek énekes ő, így nem a hangok tisztaságáról van szó, hanem arról, hogy Takase jelentősen átdolgozta az operát, talán improvizatív részeknek is hagyott benne felületet, ám lényegében egy kortárs jazzművet tett le elénk, és így is megmaradt sok eredeti elem.