„Az öregasszony „kedves”-nek nevezi a fiút. Persze, neki mindenki „kedves”. Így szólít mindenkit, aki valamiképpen része az életének. Öreg, tehát ma már kevesen vannak azok, akik részei az életének. A fiú udvarias és kötelességtudó. És tiszteli az idősebbeket. Ezt az asszonyt meg pláne. Országosan ismert művészről van szó, ez külön is imponál neki. Persze, örömmel kíséri sétálni. Nincs abban semmi. Sőt, megtiszteltetés.
Séta közben az öregasszony belekarol a fiúba. Nem kapaszkodik belé, hanem úgy fűzi át a karját a fiú karján, mintha összetartoznának. Mesél az öregasszony, magyaráz, viszi a szót, beszél a fiatalságáról, arról, hogyan bújkált a háború idején. Elmondja, miképpen vitték el a testvéreit meg a szüleit is Auschwitzba. És hogyan menekült meg ő. Aztán mesél arról, miket fest. És közben magához szorítja a fiú karját. És mosolyog, és oldalról nézi a fiú arcát, és olykor-olykor könnyes a szeme.”

Hadd beszéljek most ezekről a bizonyos fura érzésekről, ami korábban jellemezte a viszonyunkat. Volt, hogy úgy éreztem, igencsak kedvel a Főnök. Ilyenkor jókedvű voltam, felszabadult, majdhogynem gondtalan. A gondtalanságomba, persze, vegyült valami kicsinke szorongás, hiszen a Főnöknél soha nem lehet tudni. De mégis. Ha úgy éreztem, kedvel, és netán ennek valami jelét is adta, olyankor boldog voltam. Egészen egyszerűen, boldog.

Aztán olyan is volt, hogy „elegem volt” a Főnökből. Ez furán hangzik, tudom. Hogyan is lehetett volna nekem elegem! Nekem, az egyszerű közkatonának. Ilyenkor, amikor ezt éreztem, látszólag – vagyis magamnak ezt beszéltem be – nekem, a közkatonának volt elegem, de valójában ő volt az, aki valahogy úgy nézett rám, hogy megijedtem tőle, és elképesztő szorongás fogott el, hogy talán már nem szeret, talán már meg akar szabadulni tőlem, talán vége mindennek, egyszerűbben szólva, nincs értelme az életemnek.

Semminek semmi értelme, gondoltam ilyenkor.