Tárcatár 2023 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 31 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2023-ban Markó Béla, Molnár T. Eszter és Tamás Zsuzsa írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

Képtelen vagyok újat kitalálni. Írom, amit hoztam magammal. A gyerekkorból. A kamaszkorból. A katonaságból. Izgalmasak a katonaemlékek. Akkor is, ha békeidőben voltál katona. Gyűjtenem kellett volna ezeket is. Lusta voltam. Inkább verseket írtam. Meg nyilván gyűjtöttem. Hogy majd legyenek összegyűjtött verseim. Ez is veszélyes szenvedély, de legalább nem töltöd meg verssel a házat, mint az egyik barátom festményekkel, szobrokkal és mindenféle régiséggel. Nekifogtam bélyeget gyűjteni, aztán abbahagytam. Rájöttem, hogy nem lesz meg a kék Mauritius. Még a moldvai ökörfejes sem. Az igazi gyűjtő a gyűjtésért gyűjt. Alkalmatlannak bizonyultam. Pedig mindenki gyűjtött körülöttem. Régi pénzt, színészképet, lepkét.

Olvastam valahol, hogy a férfi gyöngéden megcsókolja az ajkát a nőnek. Nem volt szokás nálunk nyilvánosan csókolózni. De azért tudni véltem a módját. Tudtam, de nem tapasztaltam. Csakhogy Kézdivásárhelyen az ajkunk tulajdonképpen az állunk. „Felütöm az ajakadat”, rázza az öklét behajlított karral a liberális székely legényke. Így mondja: „ajakadat”. Amit pedig ti ajaknak neveztek, az nekünk: „a szájunk préme”. Szeretek nyelvészkedni azóta is. Talán a prémből, talán a peremből származik ez a prémes száj. Vagy a bajuszból. A keleti asszonyoknak is lehetett annak idején egy kis bajuszkájuk. De ez most megint egy kollektív me too. Nem folytatom. Gond van a nyelvünkkel. Kínlódtam, hogy elképzeljem, amit olvastam. Az állon csókolt nő. Hát ez előjátéknak is gyenge. Bár nem lehet tudni.

Aztán egyszerre mégis dolgozni akartam. Nyári vakációban. Csak néhány hetet. Kellett a munka. Vagyis a pénz. Most jövök rá, hogy kimaradt az életrajzomból. Lehet, hogy pótolom a Wikipédián. Nem voltunk szegények. Gazdagok sem. Tellett mégis apámnak egy robogóra. Megvette. Mentünk diadalmasan nagyanyámékhoz. Hátul ültem. Nekimentünk egy fészernek. Eladta. Vásároltam volna én is ezt-azt. Nem könyvet, arra mindig adott anyám. Hegyesorrú cipőt. Talán nemességre is áhítoztam. Bár akkoriban hasznosabb volt prolinak lenni. Grófok és bárók is kerültek a kezük alá. Évek múlva találkoztam egy grófnővel, aki virágot árult a marosvásárhelyi vendéglőkben. Azt hiszem, mégsem a nemesség végett dolgoztam kilencediktől egy-két osztálytársammal minden nyáron. Töltöttük a permetezőrepülőbe nagy papírzsákokból a gyomirtó vagy rovarirtóport, azt sem tudom, mit. Hajnali ötkor kezdtünk. Máskor meg nyűttük a lent. Majd elmondom, miféle munka. Maradjunk annyiban, hogy nehéz. Hordoztam a topográfusoknál a piros-fehér lécet. Ha kiáltottak, megálltam, és tartottam függőlegesen. Egy másik évben raktuk egymásra a deszkát a fatelepen. Vagy fekete-fehér sakkfigurákat gyártottunk egy rozoga műanyagfröccsöntővel. Ráadásul éjszakai műszakban. Valahányszor hozzáért a gép karja a cementhez, enyhén megütött az áram.

Nagyanyáméknál vakációztunk, kergetőztem az unokatestvéremmel az utcán, úgysem fogsz meg, kiabáltam lelkesen. Kommunikációs zavar. Kirontott egy kutya a Piroskáék nyitott kapuján, belém harapott, majd diadalittasan visszaszaladt. Piroska szép kislány volt. Nem biztos, hogy Piroskának hívták. De tetszett nekem. Nem vártam volna ezt a kutyájától. Szepegve értem haza. Nagyon megijedt a gyermek, csapta össze a tenyerét nagyanyám, szenet kell vetni neki. Csupor víz, három szem parázs, sistergés, füstölgés, itatás. Mármint engem itattak vele. Kellett volna szőrt hozni a kutyától, mondta nagyanyám. Ne beszéljen butaságot, szólt rá apám az anyjára. Fogalmam sincs, miért nagyobb butaság kutyaharapást szőrével gyógyítani, mint egy csupor szenes vízzel. Végül az anya és fia közti gyors orvosi konzílium oda vezetett, hogy máig nem tudom, miként is gyógyítottak egykor kutyaszőrrel. A seb ennek ellenére begyógyult, összevarrni sem kellett, viszont amikor később A kutyák dalát olvastam Petőfi Sándortól, lelkesen egyetértettem. Farkaspárti lettem.

Mióta ír verset a költő bácsi? Mindig költő akartam lenni. Igaz is, nem is. Eredetileg vadász lettem volna a legszívesebben. Vitték a vállukon a puskát. A rendőröknek is volt fegyverük, de a többségük román volt. Ez nem tetszett nekem. A fegyverük igen. Általában a fegyverek. Mogyorófából íjat hajlítottunk. Nádból nyílvesszőt készítettünk. Vagy parittyát kerékpárgumiból és rossz cipő kivágott nyelvéből. Jó volt a közönséges fekete kerékpárgumi is. Jobb volt a piros, és legjobb a fehér tejgumi. Sokat ért. Mint a kínai töltőtoll. Később megtudtam, hogy ezt a parittyát valójában csúzlinak hívják. Idétlen szó. Csúzli, cucli, cumi. Vitám van az akadémiával. Nekik nincs vitájuk velem. Egyébként a parittya is fegyver. Sőt, az az igazi fegyver. Kőhajító eszköz. Baj van a szókincsünkkel. Lehet, tényleg később tanultunk meg magyarul. Még más nyelven foglaltuk el a hont. Tény, hogy állandóan fegyvereket fabrikáltunk. 1848-ban Gábor Áron.

A jehovistákat üldözték a kommunisták. Margit néni talán prédikátor volt, bár nem tudom, a jehovistáknál lehetnek-e a nők prédikátorok. Nem találkoztam vele kisgyerekként, mert börtönben volt. Sanyit, a fiát ismertem. Ő is prédikátor lett. Ezek javíthatatlanok. Most viszont nem róluk akarok beszélni, sőt, nem is Nelli keresztanyámékról. Ez csak captatio benevolentiae. Volt a családunkban mindenféle ember. Csendőrök is, csempészek is. Például apám öccse, Laji bácsi, aki alaposan kihasználta, hogy a bécsi döntéskor tőlük délre húzták meg a határt, és Észak-Erdélyben magyar világ lett. Sajtot csempészett. Északról délre vagy délről északra? Fogalmam sincs. Ennek ma már legfeljebb gazdaságtörténeti jelentősége van. Inkább délről északra, a románoktól a magyarokhoz. A románok többnyire juhászok. Nem hiszem, hogy Laji bácsi nekik adott el sajtot, akármilyen tehetséges volt is. Megvan neki is a története. De most keresztapámról szeretnék mesélni.

Úsztak a hatvannyolcas nemzedék kiöregedett bonvivánjai, szívtiprói és testépítői. Nem ittak, nem dohányoztak. A Maroson készültek a Dunára. Mert így gyűrheted le az országos iszonyt. Amikor be vagy zárva egy országba, mint egy pincébe. Hiába az erdők, mezők, nem vagy kint sehol. Bent vagy. Átúszni a Dunát valahol Orsovánál, Szerbia felé. Akkor még Jugoszlávia. Aztán tovább Nyugatra. Volt, akinek sikerült. Volt, akit lelőttek. Volt, aki belefulladt. Volt, akit elkaptak, és egy jóval kisebb cellába dugták, mint az eddigi, az erdős-mezős. De nemcsak úszással, hanem kúszással is meg lehetett szabadulni az iszonytól. Szárazföldi átkeléssel. Lehet, ők is gyakoroltak, csak ezt nem láttuk. Elképzelem, hogy a lefüggönyözött lakásban kúsztak ide-oda fáradhatatlanul a virágos szőnyegen nap mint nap. Egyvalakit mégis ismertem. Nagyon közelről. A saját öcsémet. Ő nem gyakorolta a kúszást, mert sportoló volt amúgy is. Hosszútávfutó. Országos bajnok is. Egy ideig nem tudta, hogy be van zárva.