Amikor Apa először elhozta ide franciaórára, akkor annyira megijedt Hanna nénitől, hogy szó szerint majdnem összeszarta magát az ijedségtől, amikor Hanna néni kinyitotta nekik az ajtót, pedig Apa előre megmondta, hogy Hanna néni furcsán, és hát elég ijesztően fog kinézni, mert nagyon-nagyon sovány szegény a betegségétől, de amikor Hanna nénit meglátta, ahogy ott állt a zöld selyemruhában, amiből kilátszott a két hústalan válla, meg a csontvázkarjai és csontvázlábai, és ehhez még a csontvázfejével rájuk is mosolygott és mondott valamit franciául Apának, akkor ő azt érezte, hogy jéggé fagy belül a hasa, és az a jég valahogy rögtön szilánkokra is robban, és aztán kásásan olvadni kezd, és fagyosan végigfolyik hátul a combjain, le a térdéig, és tovább végig a lába szárán, egyáltalán nem tudott megmozdulni, de még megszólalni se, a köszönést meg, amit Apa egész úton odafelé tanított neki, aztán pláne nem tudta kimondani, bonzsur ser, Mádám, ennyi lett volna az egész, ahogy mentek Apával fel a tizedikre (...)

Gondosan kiterítettem a tekercset a masszázságyon, és mire talptól fejtetőig a kávészínű műbőrre simítottam a pauszt, Matleena csontjainak, izmainak, idegeinek és belső szerveinek színes ceruzákkal gondosan megrajzolt, pontosabbnál is pontosabb térképével, megjelent előttem a professzor asszony teste, láttam, hogy áttetszően és tisztán ott lebeg a pausz fölött, és a legfontosabb mondat eleje készen is volt már a fejemben, amikor az ajtón túlról meghallottam Matleena nevetését és Paavo dörmögő hangját.  Eltartott vagy két másodpercig, amíg megértettem, hogy ezek, a szakma egyik fontos íratlan szabályára fittyet hányva, egyszerre jönnek, az arcom egészen forró lett a haragtól, ennél sokkal, de sokkal kevesebbért örökre eltanácsoltam a mesterségtől nem egy tanítványomat.

Jaceknek egyszerre Graz jutott eszébe, az óratorony, az a tél, még a polgárháború előtt, amikor neki kellett elkísérni oda a nagymamáját népi szőtteseket árulni, évek óta nem jutott eszébe, nem akart menni, de nagymamája ragaszkodott hozzá, azt mondta, nem a semmiért fizette neki a német magánórákat, most legalább gyakorolja a nyelvet, a régiségkereskedés jutott eszébe, ott a templom mellett, ahova először bementek, és ahol ő egyáltalán nem tudott megszólalni, de úgy, mintha kuka lett volna, csak állt és hallgatott, a csend egyre mélyebb és súlyosabb lett – az orgona közben már régen elhallgatott, már rég számolnia kellett volna magában, kurac, szakadt ki belőle a szó, aj kurac, rászorított a csúszófékre, hogy elengedjék a sodronyt szépen a fékpofák.

A hatvanadik születésnapján (Parti Nagy Lajos remek és merész ötlete volt) hatvan írót kértem föl, hogy írjanak neki egy-egy mondatot. Abból szerkesztettem össze egy Esterházy-„vendégszöveget”. Nem örült neki. Nem lehet és nem is merném a gesztust az ő Ottlik-átírásához mérni (bár szerkesztői szempontból maga volt a pokol), de azt talán lehet mondani, hogy úgy nem örült, ahogy az anekdota szerint Ottlik fanyalgott a tárgyiasított Iskolát látva. Bárcsak várhatnám megint, ehhez mit szól itt.
Kiváló kollégáinkat arra kértük, ihletődjenek meg egy rövid szövegrészlettől a Harmoniából.
Esterházy Péter április 14-én lenne hetvenéves. Mi meg magunk vagyunk.

Tekerem a kurblit, a szédülésre gondolok, a disznókra, arra, ahogy vágyakozva és a mohón hallgatják a betonkeverő nyikorgását, a hang körbecsapkod a termükben, eltűnik a falakra szegecselt vasrácsok között, a forrását keresik, egyik sarokból a másikba mennek, a hang elszédíti és körbeforgatja őket, ott köröznek bent a sötétben a vályú körül.

Elfordulsz, a partot nézed, az üres strandot, ami nyáron biztosan egészen más, ez a város nem ugyanaz télen, mint nyáron, itt semmi se ugyanaz télen, mint nyáron, az emberek se. Most már nincs egészen tél, de még nyár sincs, hogy az milyen, azt nem fogod megtudni. A part mentén mész, a fagyos homok ropog a lépeseid alatt, magad elé nézel, a földre, a homokra. Egy helyen jéglemezeket lökött partra a szél, rézsutosan a homokba ékelve állnak, olyanok, mintha bordák volnának, mintha lefoszlott volna róluk a hús, mélyen a homokba fúródtak, ahogy a legszélsőt megérinted a bakancsod orrával, mind megmozdulnak, a jégcsontváz roppanva vonaglik egyet, a mellkasodban érzed.

Megint a víz felé fordulsz, a szirtfokon túl vagy, ez már nem az öböl, a szél itt már felszakította a jeget, a víz szürkén hullámzik, recsegteti a jégtáblákat.

Nézed, a dallam jut eszedbe, elmosódott és pontatlan, idegesítő.

Tárcatár 2015 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 23 éve indult az Élet és Irodalom tárcatár rovata, Széky János vezette akkor a prózarovatot (utána tizenöt évig Dérczy Péter). A hagyomány szerint minden évben három szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”.

2015-ben Szilágyi Zsófia személyes és szubjektív irodalomtörténeti tárcasorozata, nyugodtan mondhatjuk, íróvá avatta a szerzőt. Dragomán György sejtelmes, háború utáni krízisszövegeivel, ígérete szerint, még jelentkezni fog a prózarovatban. Kőrössi P. József pedig szinte regénnyé sűrítette a falusi házat és a falusivá lett sors eseményeit.

Köszönjük nekik, hogy velünk voltak!   

(Könyvheti megnyitó, Győr, 2015. június 4.)