– Hol voltam? – makacskodott. – Hol a jóistenben lehettem éppen akkor?

Ebédidő volt, ez már a harmadik alkalom, hazavonszoltál, addig mondogattad, hogy most akarod, hogy ezzel a dumával hazáig vonszoltál. A megszokott kis bűzbarlangomból jöttünk el éppen ebéd helyett. Szellőztetem magam, mondogattam, csak azért kísérgetlek. Meg hogy benned is utálom, amikor hozod a hajadban meg a kabátodban a bagószagot. Ezzel árultam el magam. Azzal, hogy benned is utálom. A bagószagot, a lötyögős farmergatyát. Magamat.

– A férjemmel voltam éppen, amikor odakívántalak. Mondtam is neked a harmadik alkalommal, amikor már nem volt húszperces villamosod se. Időben jöttél, tudtad, hogy csak ezt akarom.

„Barátai már nincsenek” (Maupassant)

– Mégis idejöttem, hozzád.

– Most nem arról, nem arról beszélünk, hanem arról, hogy morózus voltam, és arról, hogy miért.

– Meg kell értened – mondta a férfi –, hogy mindig lesznek olyan programjaim, vacsorák meg ilyenek, amelyeken nem vehetsz részt.

– Mert azt hiszik, hogy a gyermeked vagyok.

– Nem! – a férfi kiáltott. – Nem! És nem papi, és nem papa! Nem. Hanem mert gyermeket nem viszek partneri megbeszélésre, ha senki más sem hozza a maga nőjét.

– Ha mindenki más meg a feleségét viszi, akkor azért.

Enni kezdtek, megkenni a pirítóst, ki-ki a magáét, szombat reggel.

– Nekem is vannak olyan programjaim, amelyekben te nem vehetsz részt – mondta a lány.

– Igen – mondta a férfi –, például nem engedsz be a fürdőkádba harmadiknak.

– Igen! Meg azért sem, mert még hiányozhatna belőle a negyedik.

– Kivel basztál a fürdőkádban? – üvöltötte a férfi.

– Nem veled.

A salgótarjáni piachoz közeli téren, egy áruházlánc boltja falának támasztva a hátát, a biciklitároló mellett évek óta, télen és nyáron egy letakart faládán egy koldus ül. Egy jó arcú, középkorúnál alig-alig valamivel idősebb asszony. És olvas. Könyvet olvas télen és nyáron, reggeltől estig. Ha megszólítják, felnéz. Szép arcú, jó arcú férfiak és nők szólítják meg, korabeliek meg idősebbek is. Beszélgetnek. Késő délután, amikor a munkájával végzett, összecsomagol, a takarót magához öleli, a láda, amin ült reggelig, ott marad. Soha nem követtem, nem tudom, hova tűnik. Nem számít (talán), de azért megírom: jól öltözött. A könyveit gyakran váltogatja, nem állnak hozzám közel azok a szerzők, akiknek a nevével a borítóra lesve találkozom. Nem baj, érdeklődő ember, egy időre most már a koldusasszonyom. Ha arra járok, rendszeresen a cipősdobozba ejtek az érmék közé egy papírpénzt.

Meghalt Árpi, na de hogyan?

Árpihoz hasonló, „utolsó embere” minden falunak van, vagy volt, amíg az „utolsó ember” meg nem halt. És akkor helyébe lép a következő utolsó ember. De Árpi úgy volt utolsó – ha készült volna rangsor, felmérés, ami manapság szokás –, ő úgy lett volna utolsó, hogy simán belefért volna a falusi nemzeti tizenegybe, és talán feljebb is vihette volna, akár két vagy három szomszédságos falu nemzeti tizenegyébe is bekerülhetett volna.

Ördögien tudott cselezni, fejjel, mellbedobással, lábbal és ollózva is rúgta a góljait, és lefeküdni is képes volt, fájdalmas képet vágni meg pláne, hangtalanul vagy jajveszékelve, mikor milyen hangulatra volt vevő a kis­számú közönség. Ezt ő mindig érzékelte már a kocsmában a mérkőzés előtt. Felszántotta a pályát, de ha a fölény megengedte, kifutott a vakondok túrta pálya szélére és bedobott egy újabb felest. A kapuban is jó volt részegen. Egy ágyúból kilőtt golyó volt, gyakran futott túl a pályán labda nélkül, ha volt háló a kapun, az fogta meg, ha nem volt, akkor a kapu mögötti mocsárban a nádas.

„Egyik kora reggel csörgött a telefon, a konyha és a bejárat közötti előszobában, a kisasztalon. Egyszerre nyitottunk rá a telefonra, a szobáink ajtaja nyitva maradt. Őt keresték. Az ő szobájából a román Szabad Európa szólt, az enyémből a magyar. A két hangot zavaró ismert zörgések, zörejek közös előszobánkban találkoztak velünk. Híreket mondtak, az egyik szobában Kádárt, a másikban Ceauşescut szidták igazságosan. Ettől kezdve nem csak a vásznak színéről, a cérna vastagságáról, meg a gombok milyenségéről, korhűségről és modernitásról beszélgettünk. A hátra maradt estéken, továbbra is kerülve a politikai aktualitásokat, a színház büféjében borozgattunk, vacsoráztunk is együtt.

Abban az évben választások voltak Romániában, a darab témája a választási csalások. Korrupció, vesztegetés, árulás. Mi sem természetesebb, hogy miközben mindenütt Európában, de még Ázsiában is elővették a darabot, Romániában az előadása elképzelhetetlen volt. A szolnoki előadás vidámra, vaskosra, és hogy ne mondjam: fergetegesre sikeredett, a mindig aktuális balkáni ízekkel leöntve, nekünk, magyaroknak is hitelesen üzent ezerkilencszáznyolcvannégyben.

A bemutató előtti főpróbákról elengedtek bennünket. Mind a ketten Pestre utaztunk, Dudu ismerkedik a magyar fővárossal, ahol azelőtt sohasem járt, én pedig magánéletemben próbáltam elrendezgetni azt, amit nem lehet.

Előtte a színház titkársága megkért, mondanék néhány nevet, akik Magyarországon kötődnek a román színházhoz, s akiket a legnagyobb román író bemutatójára érdemes Szolnokra hívni, különös tekintettel a kerek évfordulóra. Gondolkodjak protokollban is. Hogy adtam-e tippeket, ha igen, kiket, nem emlékszem, de arra igen, hogy jól összevitatkoztunk a színház titkárságvezetőjével. Vajon a követséget, a nagykövetet, a követségi titkárokat szabad-e meghívni? Nem tekintik-e provokációnak már magát az előadást is?”

Ezen a napon Sára állandóan és folyamatosan produkálja magát. Eufória. Extázisban van, dobálja magát. A legváratlanabb pillanatokban ott terem Ágnes ágyánál, hogy megsimogathassa a lábát. Bizonyitani akarja, hogy szereti. Másfél év van közöttük. Mondja is a nevét: Áágnees. De azt is mondja, hogy az anyját szereti. Csak Ágnest. Csak az anyját.

Este Árpádnak is (Kanadából) műsort teremt Sára. Labdáznak. Sára a labdát a feje fölött szándékosan hátraejti, és mondja: hol? Aztán újra fölkapja és dobja Árpádnak, majd csüng az anyján.

Ha az anyja szoptat, mászik fel Ágnes mellé, és cirógatja. Nehéz levakarni az anyjáról. Ha megkísérlem, sír is. Aztán belenyugszik, hogy most nem szabad.

Az éjszakát nagyon várjuk: elviseli Ágnes jelenlétét a gyerekszobában a másik ágyban vagy nem? Igaz, hogy ma délután már aludtak együtt egy szobában, de az éjszaka, az más. Sára az idő alatt aludt el, míg Ágnes üvöltözött, nyüszített. Mégis.

A depresszióról beszélgettünk halkan. Most meg arról, hogy hogy is van az, amikor nincs, és ez is, ez a két lány, meg minden más mégis. Például most, amikor nincs nyoma se annak, hogy itt vagyunk. Annak sem, hogy ketten vagyunk együtt. Kell-e hozzá orvos, vagy majd te magad, én meg magamat. Ha nem oldod meg, akkor mi van? Itt vagy nekem te, mondja. Ki mondja? Áldozat vagy? Ezekről még most is, azóta is, hogy csak úgy vagyunk, beszélünk. Meg arról, hogy kinek miért nem, és kinek miért igen, aki szeretőt tartott és veszít, annak jár-e ez a kapcsolattartó semmi. Nem mondjuk ki.

Sohasem ücsörögtünk kávéházban. De nála olyan volt, mintha ott ücsörögnénk. Sohasem ittunk, például kávét sem, és mégis, kávéház volt az a javából sok-sok megidézett kávéházi alakkal. Ő néha felemelte a vodkás­üveget a lába mellől, egy-egy beszélgetésünk alatt legfeljebb egyszer, kétszer. Kínált, de én nem ihattam. Az ennél is nyersebb beszédet, beszélgetéseinket alaposan megszerkesztettem. Cenzúráztam is. Ebben segítségemre elsősorban Barna Imre, Várady Szabolcs, Parti Nagy Lajos és Lator László volt. Óvtak és védtek engem is. Köszönet jár érte.

Megjelent 2016-ban a Bokáig pezsgőben című hangos memoár, amelyben Réz beszélgetőtársa Parti Nagy Lajos volt. Azt olvasva jutott eszembe, hogy én is beszélgettem Palival, Rézzel, s azokat a beszélgetéseket én akkor azonnal le is jegyeztem. Emlékezetből, látogatásaim után, éjszaka, sokszor hajnalig írtam. Ezeket a szövegeket kerestem meg a masinámban, ezekből állt össze a többrészes kézirat.

Életedben három, plusz még egy kapcsolat a legfontosabb, ha nem is egyszerre, és ha nem is egy időben. Orvos, ügyvéd, szerető. Szerető szerető. Fordított sorrendben. És az angyal. Az első három a végrehajtóval áll bizalmas kapcsolatban, a negyedik meg pláne. Nekem korábban mindig megvolt, mind a három, és egy ideje egyelőre folyamatosan megvan a negyedik is. Féltem őt, féltem az angyalt.