► Argentin történetek. Argentin film. Rendező: Mariano Cohn és Gastón Duprat. Forgalmazza a Cirkofilm.

Az Argentin történetek összekötő anyaga nem az epizódok tartalmi hasonlósága, hanem az abszolút főszereplő, Guillermo Francella játéka. Tizenhat különböző alakban tűnik fel, tehetős üzletembertől érzelmes maffiózón át balfék családapáig, kisstílű nepperig, narcisztikus filmrendezőig, hülye és okos nagypapáig, tökéletes átlényegüléssel, rá sem lehet ismerni. Ilyen elképesztő átváltozást eddig csak a világsztár Cate Blanchettől láthattunk a Manifesztumban, és a zseniális Orson Wellestől az Egyszemélyes zenekarban. Kihagyhatatlan.

► Újratervezés. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Max Walker-Silverman

A tájszólást, a dialektust meg lehet tanulni, de a mozgásokat, a mimikát, a gesztusrendszert nem, arra születni kell, mondhatnánk, ha O’Connor nem cáfolna ránk. Nála tősgyökeresebb jenkit rég láttunk a vásznon. Ha létezik még amerikai álom, annak ő a hőse.

► Az Arany Spatula. Ausztrál–skót dokumentumfilm. Rendező: Constantine Costi. Forgalmazza a magyarhangya.

Fölségesen szórakozunk a Dylan Thomas-i, Thornton Wilder-i, Jiří Menzel-i mesebeli falu és vendégei bájos ügyködésén, miközben a szegedi Zsigmond Vilmos Filmfesztiválon díjazott remek operatőr, Dimitri Zaunders kamerájával bebarangoljuk a skót Felföld nyugalmat és békét sugárzó vadregényes tájait.

► A gyűlölet. Francia film. Forgatókönyvíró-rendező: Mathieu Kassovitz.

A Budapest Film a harmincadik évfordulón bemutatta a film digitálisan felújított kópiáját. Újranézve A gyűlölet ma is erős élmény, mert ugyanolyan aktuális, mint elkészültekor volt. Mintha beakadt volna az időgép fogaskereke, s ugyanazt a ritmust kattogná évtizedek óta. Kassovitz, aki első filmje világsikerét követően kevésbé érdes zsánerfilmeket készített, jól látta, miért vált A gyűlölet kultmozivá, s kerül elő rendszeresen ma is.

► Ádám almái. Dán–német film. Forgatókönyvíró-rendező: Anders Thomas Jensen.

Nem kellene a párizsi Cinémathèque-ig, az amszterdami Eye-ig vagy a londoni BFI-ig menni jó példáért, elég elnézni a közeli Pozsonyba vagy Belgrádba, két olyan ország fővárosába, amelynek nincs hozzánk hasonlóan gazdag filmművészeti hagyománya. Nem szokásom tippeket adni kultúrpolitikusoknak, de ha be szeretnék írni magukat a magyar filmtörténetbe, állítsanak fel egy budapesti Kinematékát, vetítőtermekkel, múzeummal, kiállítóhelyiségekkel, könyvtárral, tantermekkel, barátságos kávézóval, példák fentebb.

►10. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál. Szeged, 2026. május 13–17.

Nagy, erős és kíméletlen film ez, mint az élet a közvetlen szomszédunkban. Nemcsak a fájdalmakról, a veszteségről szól, hanem az újrakezdésről is: a reményről, amit nem lehet elvenni az embertől. Remélhetően talál magyar forgalmazót, hogy minél több nézőhöz jusson el.

► Otthon, édes otthon. Lengyel film. Rendező: Wojciech Smarzowski. A szeretet, ami megmarad. Izlandi film. Rendező: Hlynur Pálmason. Nem én vagyok. Magyar–kínai film. Rendező: Zhang Ge.

Talán csak a véletlen hozta úgy, hogy az utóbbi időszak filmpremierjei közül három is a mai valóság tala­já­ról rugaszkodik el, hogy a képzelet onirikus túlpartján kössön ki. Közös bennük, hogy női történet mindegyik: az év lengyel filmjének választott Otthon, édes otthon, a Cannes-ban bemutatott, Oscarra nevezett izlandi A szeretet, ami megmarad és a magyar–kínai Nem én vagyok. Három kultúra, három fantázia- és mítoszvilág.

► Az idegen. Francia film. Rendező: François Ozon.

Viscontival ellentétben Ozon megváltoztatta a történet végét, de ez a hűtlenség inkább előnyére, mintsem hátrányára vált. A kivégzőhely a sötét dombtetőn, lábánál a gyászoló anyával, amely tekinthető álomképnek is (miként az egész filmben van valami álomszerű), a Koponyák hegyét idézi; azt az egyetlen Krisztust, akit Camus szerint megérdemlünk.

► Nouvelle Vague – Az új hullám. Francia–amerikai film. Rendező: Richard Linklater.

Linklater szorgos kutatómunkát végzett. A visszaemlékezések szerint valóban így készült a Kifulladásig. Godard éjjelente írta a másnapi dialógusokat, nem tartotta a határidőket, órákig váratta a stábot (egyszer össze is verekedett a producerrel, amikor kiderült, nem betegen fekszik otthon, hanem egy kocsmában iszogat), a Champs-Élysée-n maga tolta a tricikliben kuporgó Coutard-t, a vágószobában nem egyes jeleneteket vágott ki a túl hosszúra nyúlt nyersanyagból, hanem mindegyik snittet megrövidítette, így születtek a híres ugró vágások – s így született meg minden idők egyik legnagyobb filmje, s kezdődött egyik legfontosabb művészének hat évtizedes impozáns életműve.

► Queen of Chess. Amerikai film. Rendező: Rory Kennedy. Netflix

Alighanem az idő dönti el, Polgár Judit kivétel-e, vagy korát megelőző pionír, akit később sokan követnek, amíg egyszer már nem lesznek külön női és férfiversenyek.

Az Oscar-jelölt amerikai producer-rendező, Rory Kennedy filmje erről a küzdelemről szól. A helyzetről, anélkül hogy az okokat boncolgatná, a miérteket keresné. Őt, a filmest, a sztori érdekli, amely izgalmasabb-fordulatosabb, mint bármely hollywoodi forgatókönyv. Polgár Judit e történet igazi hősnője, megírni sem lehet tökéletesebbet.

► Itt érzem magam otthon. Magyar film. Rendező: Holtai Gábor.

Jó néhány kritikus szerint a film azért nem kapott állami támogatást, mert az Orbán-rendszer kritikáját nyújtja. Ez a mai filmpolitika teljes félreértése. Jelenleg nincs politikai cenzúra, az a Kádár-rezsimben volt. Pálfi, Mundruczó, Hajdu, Fliegauf terveit nem politikai okokból utasítják vissza, hanem azért, mert nem az ő embereik, nem az ő szájuk íze szerint működnek. A nagy pénz a csókosok propaganda- és presztízsfilmjeinek jut, akik dilettánsok, jobb esetben középszerűek.

► Drakula halála. Magyar–román–francia film, 1921–2025. Rendező: Gödri Attila, Buzási Gyopár, Kovács Flóra, Sztercey Szabolcs, Orbán Orsolya, Farkas Boglárka Angéla, Miklós Nóra, Makkai Zsófia. Producer: Lakatos Róbert.

A világítás, a kamerakezelés a sok fix beállítással, a plánozás az erős közelikkel s az ehhez alkalmazkodó színészi játék a némafilmek elbeszélő stílusát idézi. Ugyanakkor nem akarja mindenáron az avíttság hamis látszatát kelteni, akad benne bőven anakronizmus, rugalmas kameramozgás, elvégre nem régi filmről van szó, hanem megidézésről, reenactmentről. Avantgárd gesztusról, amellyel mai diákok, tanáruk, Lakatos Róbert vezetésével, visszatekintenek a filmtörténeti időben, s értelmezik tárgyukat: Lajthay 1921-es némafilmjét.

► Father Mother Sister Brother. Amerikai–olasz–francia–ír–német film. Forgatókönyvíró-rendező: Jim Jarmusch.

Jarmusch filmjének titka az egyszerűségében rejlik. Szinte az egyetlen hollywoodi sztárrendező ő, aki nem engedett a filmvárost elöntő megalomániának. Művei mögött nem érezzük sem az ipart, sem az agyoncsavargatott, spekulatív forgatókönyvet. Az események olyan természetesen esnek meg, mintha az ablakon bámulnánk ki, vagy a szomszéd presszóasztalnál ülők beszélgetését hallgatnánk. A játszók is ehhez a sallangmentes, puritán stílushoz alkalmazkodnak. Míg a mai divatos blockbusterekben a világsztárok erőteljes, nagyszabású alakítását csodálhatjuk, Jarmuschnál elfelejtjük, hogy színészek: mintha az utcáról léptek volna elénk.

► 45. Magyar Filmszemle. 2026. febr. 2–8., Budapest

A tavaly még bátortalanul, biztatóan újraindult Magyar Filmszemle ebből a szempontból az idén vérbeli fesztivállá érett. Kétszáznál is több filmmel (a benevezett csaknem félezerből), élénk vitákkal kritikáról, forgatókönyvírásról, finanszírozásról, animációról, dokukról, s – igen – olyan atmoszférával, amilyet vagy másfél évtizede, a még Tarr által életre hívott dacos „fapados” óta nem élt át a filmesek népe. Két vetítés között a Nemzeti Sírkertben Tarr Bélától búcsúzott a szakma, majd vissza a moziba – jelképesnek is tekinthető ez.

► Csak egy baleset. Iráni–francia–luxemburgi–amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Dzsafar Panahi

Ő a világ egyetlen élő filmrendezője, aki megkapta mind a cannes-i, mind a berlini, mind a velencei filmfesztivál fődíját (a többi százat most nem sorolnám). Végigtekintve a pályáján, nem kétséges, akkor is korunk egyik legjelentősebb filmművésze, ha nem tudunk az egyéb körülményekről, s csak a műveit ismerjük. Kezdetben, amikor még nem üldözték, a mestere, Kiarosztami utáni iráni mozi legnagyobb tehetsége volt. Első remekműve, a Fehér léggömb 1995-ben megkapta Cannes-ban az Arany Kamerát, az utána következő Tükör (1997-ben Locarnóban és Isztambulban nyert) máig az egyik legfontosabb, legszebb mozgókép, amelyet film és valóság kapcsolatáról készítettek.