Ebben az évben december huszonnegyedike estére vártuk apámat és Olgát. Anyám az ünnep előtt néhány nappal elment fodrászhoz és manikűröshöz, majd kiment a piacra, és jól megtömte a hűtőt.

– Mindig túlzásba viszed – mondtam neki, amikor benéztem a frizsiderbe. – Nem értem, minek teszed ki értük a lelked.

– Még csak az kéne, hogy Olgához mérjem magam – mondta büszkén, aztán a kezembe nyomott egy rongyot, és megkért, hogy töröljem át az ünnepi porcelánkészletet.

– Ezzel sem fogsz imponálni nekik. Csak jól leburzsujoznak a hátad mögött – jegyeztem meg.

Néha komolyan elképedek, mennyire elkorcsosultak mára az emberek. Olyanok, mint a robotok, csak parancsokat tudnak végrehajtani. Talán ez a sok technikai újítás, a kényelmes élet a gond, ez szoktatta le őket arról, hogy használják a saját fejüket, pedig erre még az ősember is képes volt. Jó lenne azokhoz az egészséges gyökerekhez visszatalálni! De hiába adjuk meg az esélyt a kibontakozáshoz, ha egyesek képtelenek ezzel élni.

Ez van sajnos anyámmal is, aki tényleg rendes, meg minden, de hihetetlen, néha mit képes művelni. Totál az őrületbe kerget a hülyeségével, aztán meg csodálkozik, ha kiborulok.

Garde-de-dames - Tematikus prózaösszeállítás

Összeállításunkban két novellát olvashatnak, többek között a kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról.

Hogy jól érzem-e magam? Persze, alapvetően minden ok, bár történt valami nemrég, de szerintem már azon is túl vagyok, amúgy, ha épp tudni akarja, doktornő, akkor elmondhatom.

Az egész azokkal a lányokkal kezdődött, akiket egyébként eléggé sajnálok. Nap mint nap látom őket az egyetemen, bejönnek az órára kisminkelve, szűk szoknyában, magas sarkú csizmában, és nem veszik észre, hogy ezzel csak maguk alatt vágják a fát, meg az összes többi nő alatt.

Ott volt például Szirmay Nóra azon a szemináriumon, ahol a test reprezentációival foglalkoztunk. A legjobb órának ígérkezett. Füredi tartotta, aki a tanszéken az egyik legnagyobb koponya. És akkor megjelent ez a csaj, persze már a második órán késett pár percet, a tanár úrnak meg kellett szakítania a mondandóját miatta, mert ő tűsarkúban végigkopogott a termen, aztán nyikorgott a székével, turkált a táskájában.

Remeg a levegő a forróságtól, amikor kiszállunk a lovas tanyán a kocsiból. Nem tudom, hogy vészelem át a következő egy órát. A lányomat hoztam lovagolni, úri sport, ilyen időben mégis az egész csak kínlódás. Ő szénné ég a lovon, én várok rá a kopár mezőn, zihálok a légszomjtól, és számolom a perceket, hogy mikor szabadulok.

„Na, hogy ment az első óra”, érdeklődött a mama a szűk kis konyhaasztalnál, amelyet épp, hogy körbe tudtak ülni, fejük felett barna, koloniál konyhaszekrény volt a falra erősítve, csak óvatosan állhattak fel, hogy ne üssék be magukat. „Kérdezd a lányodat”, válaszolt kurtán Tóni, de Emma csak a tányérban gőzölgő húslevest nézte, amelyben ott úszott egy darabka szív és nyak, „jó étvágyat”, mondta az anyja, de ő nem mozdult, „egyél, lányom”, szólt rá az anyja, Emma csak nézte a szívet, elképzelte, ahogy lüktet, pumpálja a vért, amely átfolyik a kis csöveken, és mintha a sajátja dobbanását is hallotta volna, ütemesen lüktetett a fülében, C-dúr első ujj B-húron első fekvésben, második ujj D-húron második fekvésben, a harmadik ujj az A-n, „And when the broken hearted people living in the world agree…”, hallotta az apja rekedt kappanhangját, látta, ahogy barna zokniban, műanyag papucsban veri a ritmust, a sarkánál a zokni vékony volt, mint a pókháló.