Kormányunk nem fogja ratifikálni a svéd NATO-csatlakozást, hiába kérik erre a Facebookon volt külügyminiszterek és egyéb notabilitások, minek is tenné. Mindannyian tudjuk, hogy Svédország, de mellesleg Finnország is a legválogatottabb jelzőkkel sértegeti Magyarországot, vagy legalábbis ezt állította az országházmester két héttel ezelőtt, amit pedig ő egyszer kimond, az úgy igaz, vagy ha mégse, akkor is. Az udvari sajtó rögvest neki is látott, hogy a válogatott jelzők egy csekélyebb hányadát tételesen felsorolja. Az e tárgyban született Így gyalázzák Magyarországot a svéd és finn politikusok című fogalmazvány egyetlen konkrét példát se tudott említeni, ám ezen tudtunkkal senki se csodálkozott.

Mi tagadás, honunk legjobbjainak orcáján ekkor már némi bizonytalanság kezdett tükröződni, kormányzó urunk azonban megmutatta a helyes utat: „Azért váltsunk már pár szót ezekkel a derék finnekkel és svédekkel. Mert az mégsem járja, hogy gátlástalan hazugságokat terjesztenek rólunk, a magyar jogállamiságról és demokráciáról, az itt folyó életről”, mondta ő, kisvártatva pedig nagy örömmel hallottuk, hogy Hende Csaba vezetésével büntetőexpedíció indul a két északi államba, sorra járja az elkövetőket, és mindenkit felpofoz.

„I. György: Megjelenik egy cikk. Hát bazdmeg!

II. György: Ki nem szarja le? (...)

I. György: Mi a faszomnak? Megjelenik egy cikk, leírják, hát bazdmeg, leírják.

II. György: Amúgy magunk közt: ki nem szarja le? (...)

I. György: Most egy Telex-cikknek miért kell a Kúria elnökének odabaszni? (...) És mi a faszom az, hogy követelem? (...) Illetőleg, ha lépten-nyomon minden basztatásra meg baszomtatásra csinálunk egy közleményt, és visszautasítjuk, akkor az utána semmit nem fog érni.

II. György: Szaros Telex-cikkre ne bassza már meg – már bocsánat – a jó ég, hogy a Kúria elnöke reagáljon.

I. György: (...) Egy újabb támadást bazdmeg.”

A fenti pár sor uralkodó elitünk két érdemdús tagjának, Senyei (azaz I.) és Schadl (azaz II.) Györgynek eredetileg nem a nyilvánosság okulására szánt eszmecseréjéből készült sűrítmény.

„Csomagolok: műanyag vödör, sátorlap, honvédségi kanálkészlet, szerszámok, burkolóanyagok, szerelvények és hasonlók. Viszem magammal mind. Kórházba megyek, nem is először, tehát pontosan tudom, mire lesz szükség. Vödör azért kell, mert a kórterem plafonjáról folyton csöpög lefelé valami. Ez a valami – szagáról ítélve legalábbis – nem az égből jön, veteményeskertben direkt hasznos volna, éjjeliszekrény előtt kevésbé az, fölkel az ember, megcsúszik a trágyalétől síkos kövön, beveri a fejét a vaságy valamelyik szögletébe, annyi. Ezt kikerülendő vödörben fogjuk fel az áldást, a vödröt rendszeresen ürítjük, környezetünk messzemenően higiénikus lesz, ha nem is igazán szagtalan. (…) Elrakom a nagy svédkulcsot, a többit csak egy pillantással ellenőrzöm: tartalék biztosítékok, szögek, facsavarok, sósav, csemperagasztó, viharlámpa, zsineg, szekerce, gumicsizma, patkányméreg, túlélőkés, Neomagnol, gyertya, gyufa, rovarirtó, amire egy profi betegnek szüksége lehet, mind együtt van.”

A szöveget, amelyből a föntebbi idézet származik, huszonhét évvel ezelőtt írtam, 1996 májusában jelent meg ugyanitt, az első oldalon. Az ispotály, ahová bevonulni készülődtem, a Szabolcs utcai kórház volt, melyet a két világháború között Budapest egyik legrangosabb egészségügyi intézményeként tartottak számon, a fenti szöveg megjelenésekor pedig Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem néven tisztelhettük. 2007-ben megszűnt.

„Magyarországon tizenegy egyetem a világ élvonalában van, a legjobb öt százalékban szereplünk, mondhatjuk, hogy topligásak vagyunk” — szögezte le a Kulturális és Innovációs Minisztérium innovációért és felsőoktatásért felelős államtitkára a 23. Educatio nemzetközi oktatási szakkiállítás megnyitóján. Szívderítő hír ez azon szülők és nagyszülők számára, akik szeretnék, ha jó eszű sarjadékaik az elérhető legmagasabb szintű képzést kaphatnák, viszont evvel párhuzamosan azt is szeretnék, ha a család ifjú reménységei itthon maradnának, nem kéne hosszú éveken át valahol külföldön tanulniuk, ahonnan aztán vagy hazajönnek, vagy nem. Ha eszük van, akkor nyilván nem, ám a szülői-nagyszülői lélek ehhez a kérdéshez némiképp ambivalens módon közelít. Most viszont a dilemma megoldódni látszik, topligás felsőoktatásunk az illetékes államtitkár szerint az élbolyban díszeleg, immár a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, az iskolák ablakain meg pláne, bár ez utóbbit elképzelnünk oly nehéz feladatnak tűnik, hogy inkább nem is próbálkozunk. Nekiállunk inkább kideríteni, melyek is azok a magyar univerzitások, amelyek magukat immár a világ élvonalához tartozónak tekinthetik.

► Rubin Eszter: Mit esztek ti otthon, mannát? Kalligram Kiadó, Buda­pest, 2022, 504 oldal, 9990 Ft

Önmagában az a tény, hogy irodalmi szakácskönyvvel állunk szemben, még nem tenné a művet különlegessé, ez létező műfaj, van­nak sikeres képviselői, vannak kevésbé sikeresek. Viszont a bennük ol­vasható szöveganyag rendszerint szorosan kapcsolódik a kulináriáh­oz, mondhatni arról szól. Rubin Eszternél nem feltétle­nül. Író vagyok, nem gasztroíró, mondta egy interjúban, könyve is ezt igazolja. Írói világa duális felépítésű. Egyik szegmentumát erő­teljes nosztalgia hatja át a régi vágású polgári élet szokásai, ízei, illatai, rendje, bizton­sága, vagy­is egy olyan létforma iránt, amely a tökélynek ezen a fokán soha­se létezett, a másik szegmentumban viszont minden il­lékony, ta­lányos, megbízhatatlan, foszladozó, nemcsak a vágyak, ér­zelmek és gondola­tok, hanem létezé­sünk legátfogóbb keretei, a tér, az idő és az okság is; az individuum­nak fo­galma sincs, ki ő, mit érez, mit akar, hol van és mikor, hogy a miértről már szó se essék.

Egyetlen megoldás a béke, mindannyiunk érdeke a béke, mi a béke pártján állunk, békét akarunk és tűzszünetet, a béke neve Trump. Ezt mind ugyanaz a személy mondja, és minden adandó alkalommal, de alkalom hiányában is. Ez jön a szájára, van ilyen.

Példa nélkül álló békeszeretetét bizonyítja továbbá az a körülmény, hogy bár az ukránoknak az oroszok ellen vívott honvédő háborúját a NATO harminc tagállamából huszonkilenc fegyverszállításokkal is támogatja, mi ebből a legszigorúbban kimaradunk, ő tudniillik ennek már a gondolatától is a szívéhez kap és a repülősóját követeli. Fegyvert?! Hogy aztán orosz barátainkat vegyék célba velük? Soha!

► Bartholomaeus Platina reneszánsz receptjei – Az első nyomtatott sza­kácskönyv. Fordította Darida Benedek. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 267 oldal, 5499 Ft

Receptjeinek zöme ma is elkészíthető, eredményképp újszerű és igen jó ételeket kaphatunk, kulináris horizontunk pedig nagy mérték­ben tágul­ni fog. Megállapításainak nem elhanyagolható hányada napja­inkban ugyanúgy igaz, mint volt ak­koriban. „Az olívaolajat számos mó­don hamisítják”, írja ő, és mit tesz Is­ten, az olívaolajat most, ötszázöt­ven évvel később is ugyanolyan lelke­sen hamisítják, csak épp többet keresnek vele. „Fenntartás nélkül dicsérjük a ligur borokat, leg­inkább pedig azokat, amelyek Genova partvidékén teremnek”, írja Plati­na, jó­magam ugyanezt tudom mondani. „Nem lehet szót emelni a bor ellen, amely Etruriában, San Gimignano városa mellett terem”, írja ő. Nem bi­zony, mondom én, minthogy a Vernaccia de San Gimignano az általam ismert legjobb fehérek közé tartozik.

A visegrádi együttműködést mi egy harmincéves sikertörténetnek tekintjük, mondta múlt csütörtökön Kassán, a Visegrádi Négyek találkozóját követően. Közismert szerénységéből fakadóan nem tette hozzá, hogy az  ő személyes sikertörténetéről van szó, hiszen ezt a bulit az ő legjobb tudomása szerint ő maga hozta össze, ő tartja működésben, és ő is fogja elhantolni, ha itt lesz az ideje. (Az idő egyébként elérkezett, viszont kapkodásra semmi szükség, a dolgok akkor is kiforogják magukat, ha mi magunk nemigen rúgkapálunk, ám ezt Kassán nem tartotta szükségesnek elmondani.) További figyelemre méltó megállapításait nincs módunk méltatni e helyt, pedig volt belőlük egypár. Mi vagyunk az egyetlen ország Európában, amelynek egyszerre két migránsválsággal kell megküzdenie, mondta többek között. Vagyis az oroszok elől menekülő ukrán = migráns, viszont eszerint az oroszok elől Nyugatra menekülő magyarok ugyancsak migránsok voltak. Más kérdés, hogy az ilyen ügyek kezelésének adekvát módszere akkor még nem állt rendelkezésre, azt is őneki kellett kidolgoznia. Kapjon a migráns két jókora sallert, és zavarják haza, egyszerű ez, mint egy pofon.

V4-ügyekben mindig is kezdeményező és kreatív szerepet iparkodott játszani, más kérdés, hogy ilyen irányú törekvéseit partnerei nem feltétlenül díjazták. 2002 elején a négyek akként határoztak, hogy az unió bővítésével kapcsolatos álláspontjukat közös miniszterelnöki sajtótájékoztató keretében Budapesten hozzák nyilvánosságra, ám ez végül elmaradt. Azért maradt el, mert ő a megbeszéltnél három nappal korábban kiállt a világsajtó elé, és az általa közös akolba képzelt négy ország álláspontját tartalmas trónbeszéd keretében tárta a világ elé.

„Mutass nekem boldogságot, / Valódi tündérvilágot, / Hol kész sonkák szaladgálnak, / Vége nincsen a kolbásznak…” – sóhajtotta Vajda János (Édes álom, boldog álom), nyilván abban a biztos tudatban, hogy való­di tündérvilág nem létezik. De tévedett. A tündérvilág az Ibériai-félszi­get két országa, Portugália és Spanyolország, bár nem egyenlő mér­tékben. Például egy portugál virágbolt kirakatában gerberát, jácintot, nárciszt, fréziát és hasonlókat látunk, és persze egész sonkákat is; a portugál cukrászdában süteményeket, tortákat krémeket és nyilván sonkát, a zöldségesnél krumplit, hagymát, sonkát, a papírboltban pa­pírt, tollakat, gémkapcsot, sonkát.

Spanyolországban nem így van, a spanyol virágbolt mindenek­előtt sonkát árul, és esetleg némi nyamvadt amarilliszt, a spanyol cuk­rászdában elsőbben is a plafonról lógó sonkák tűnnek szembe, utána látjuk meg a süteményeket, a zöldségesnél egész sonkák vannak, ezen kívül sonkák és sonkák, bár némi saláta is akad. Andalúzia abban kü­lönbözik Spanyolország egészétől, hogy ott talán már salátalevél sincs a zöldségesnél, csak sonka van, ahogy csak sonka van a virágboltban, a kocsmában, a patikában, és mindenütt.

► A történelem asztalánál. Ku­li­náris kalandozások Nagy Balázs 60. szüle­tésnapja alkalmából. Mar­tin Opitz Kiadó, Budapest, 2022, 370 oldal, 4900 Ft

Ötvenkét szerzője van a kötetnek, zömmel az ELTE és a CEU kö­zépkorászai, mások a bécsi, cambridge-i, kolozsvári, prágai, sanghaji, stockholmi, utrechti stb. egyetemen tanítanak. Tízen angol nyelvű dol­gozatot küldtek, azok úgy is kerültek bele a könyvbe, ahogy a szerzőik őket megírták. Rövid lélegze­tű gasztrohistóriai vagy ahhoz közelálló, de általában tudományos igé­nyű írásokról van szó, melyeket táplálko­zás­történet iránt érdeklődő nagy­közönség is haszonnal, sőt élvezettel olvasgathat.

Idősebb úr nézegeti a felvágottak pultját, orcáján a megdöbbenés, a hitetlenkedés és a felháborodás kifejezése váltakozik. Nyilván nem gyakran jár vásárolni, legalábbis nem mostanság. Füstölt szalonna kétezer-öt, sós szalonna kétezer-hat, kolozsvári szalonna négyezer-nyolc, tepertő harmincdekás kiszerelésben ezeröt. Az micsoda, kérdi az eladótól, ő pedig megigazítja az árcímkét, noha el se volt mozdulva. Tepertő. Ennyiért? Kilója ötezer, feleli az eladó, és ki tudja, miért, de egy pillanatra zavarba jön. Ötezer, visszhangozza az idősebb úr a pánik szélén egyensúlyozók hanghordozásával, szeme forog, mint a rulettgolyó, a kijáratot keresi.

Ifjúkorunkban a tepertő volt a mindennapi kenyerünk mellé fogyasztott szerves hulladékok egyik legolcsóbbika. Most úgyszólván luxuscikk, a szalonna dettó, a többit említeni se érdemes. Noha valamit mégiscsak be kell vinnünk a szervezetbe, ellenkező esetben ugyanis Orbán fanclubjának eggyel kevesebb tagja lesz, bár ami azt illeti, marad úgyis elég. Közép-Európában leginkább a magyarok dicsérik a kormányukat, ezt az örvendetes tényt a Nézőpont tárta a nyilvánosság elé még a nyár derekán, hatvanegy százalékuk elégedett vele, ez az arány azóta minden bizonnyal tovább javult.