(Lakatos Róbert: Ki kutyája vagyok én?)

Lakatos önironikusan követeli a magyar kutyafajták elismerését, feltámasztását, de a kutyák jövője, sorsa felett érzett játékos aggodalom mögött egy komolyabb kérdés rejlik. Erdélyi magyar filmrendező a kuvasz múltján, jelenén, jövőjén keresztül nem kevesebbre kérdez rá, mint az erdélyi magyar identitás mibenlétére.

(Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál, 2022. október 25–30.)

A fesztivál versenyprogramjában számos eredeti megközelítésű, a dokumentumfilmes fősodron kívül eső alkotás kapott helyet és nyert végül díjat. Volt itt madárdalokra és természeti zörejekre felfűzött mese egy ornitológusról és egy kamasz lányról (a fődíjas 7 óra 15 – Feketerigó), egy tokiói parkról szóló életképsorozat (Yoyogi), Tajvan természeti tájairól, vidéki lakosairól készült lírai-humoros meditáció (Néma tekintet), játékos dokumentumopera formájú portré (Kapr kód), megfigyelőkamerák talált képsoraiból összeállított lírai montázs (Önarckép). A száznegyven filmből álló programot összességében a cseh alkotások uralták. Volt miből válogatniuk a jihlavai programszervezőknek, mert Csehországban virágzik a dokumentumfilm, hála a jól kidolgozott, szakmai alapokon működő támogatási rendszernek és a köztelevízió példás szerkesztő-támogatói gyakorlatának.

(Jan P. Matuszyński: Nem hagytak nyomokat)

Nem Grzegorz Przemyk a kritikus polgárokat elpusztító állami erőszak jelképessé vált áldozata, s nem is édesanyja, Barbara Sadowska költő, a Szolidaritás ismert aktivistája a film főhőse. Matuszyński a pár évvel idősebb barátot és szemtanút, Jurek Popielt teszi meg a sokszereplős történet fő alakjának, s ezzel a döntéssel a magányos hős tragédiáját erősíti fel (a fontosabb szereplők közül egyedül az ő nevét változtatták meg, a valóságban Cezary Filozof volt a neve). Jurek a vád kulcsfigurája, az őrszobán és a szeme előtt verték össze brutálisan Grzegorzot, így a köré rendezett történet örök érvényű drámai téttel bír: sikerül-e a mindenkori hatalomnak megtörnie az igazság nyilvános kimondására felesküdött polgárt.

(Stefan Arsenijević: Mennem kell)

Ahogy a főhősnő nyilatkozik az együttérző újságíró számára a menekülttáborban: ember vagyok, nem menekült. Ha nem a menekültlét partikularitását látjuk a történetben, akkor előléphet a „migráns” külsőségei mögül az ember, a mindenkire tartozó emberi dráma. Stefan Arsenijević a Strahinja bán című középkori szerb hősköltemény cselekményét használja a Mennem kell sorvezetőjéül, s ezzel időtlenné és univerzálissá avatja a híradók aktualitásával rendelkező történetet.

(Csoma Sándor: Magasságok és mélységek)

Az emberi akaraterő szélsőségei a filmművészet Werner Herzogjait inspirálják alkotásra, Csoma Sándor azonban nem herzogi rendezői alkat, az extrém teljesítmények helyett művészileg éppen azok fonákja érdekli, az, hogy mi rejlik a ragyogó emberfeletti küzdelmek, győzelmek és bukások árnyékában. S bár az igen tehetséges fiatal filmrendező debütáló nagyjátékfilmjének egyik főhőse Erőss Zsolt, a leghíresebb magyar hegymászó, a Magasságok és mélységek nem a celebritások életéről szól, hanem özvegye, Sterczer Hilda belső küzdelmeiről.

(Audrey Diwan: Esemény)

A teherbe esett lány kálváriája ismerős a Ceaușescu-diktatúra pállott mindennapjait felidéző 4 hónap, 3 hét, 2 napja vagy az Egyesült Államok szegény sorsú fiatal nőivel szolidaritást vállaló Soha, néha, mindig című filmből, de a három megesett karakter közül messze a francia lány a legharcosabb és legöntudatosabb. Anne nem testálja az abortusz lebonyolításának felelősségét másra, mint teszi a terhes lány a román filmben, de még barátnő sem kíséri sem végig, mint az amerikaiban, a francia egyetemista teljesen egyedül, leendő hivatása, a szépirodalom iránti hittel harcolja végig az utat az abortuszig.

(Paul Schrader: Svindler)

Schrader remek karaktereket teremt: Oscar Isaac belsőleg meggyötört veteránja, az apja traumáját tovább cipelő szétcsúszott fiatalember (Tye Sheridan) és a svindlerek ügynökeként az élet sötét oldalait belülről ismerő, mégis az örömre szavazó bölcs és megértő nő (Tiffany Haddish) egyaránt izgalmas figura, alkalmi triójuk pedig némi humort és gyengéd érzelmet visz az egyébként sötét tónusú filmbe. Schrader mélyre megy a lélek rejtelmeiben és kíméletlen a végkimenetelében, ugyanakkor eltúlzott utalásokkal (ilyen Tell Vilmos alakja és a pókerben legyőzhetetlen, csillagos lobogós Mr. USA, Tillich örök mumusa) és idealizálva, erős humánummal mutatja be a kínvallatásokat elkövető amerikai katonák utóéletet.

(Kerékgyártó Yvonne: Együtt kezdtük)

Az új magyar populáris mozi, az Együtt kezdtük az előzményekhez képest csupán egy turisztikai marketingfilm, melyben összesen három helyszínt látunk két-három visszatérő kompozícióban az egész Balatonról: egy kellemes badacsonyi panziót a tóra néző kilátással, egy hangulatos borospincét a Káli-medence tetején és a tó közepén ringatózó vitorlást. A szállások képeslapfotói és balatoni naptárfelvételek montázsa azonban nem mesél a tó hangulatáról és a környék tájairól, így aztán az Együtt kezdtük története leginkább egy kitalált PR-világban játszódik, ahol megállíthatatlanul ömlik a pálinka és hangulatos kilátópontokon ragyog a napfény. És ahol nincsenek nagy álmok, nincs lázadás, csak csendes beletörődés a fennálló rendbe.

(Sean Baker: Vörös rakéta)

De vajon mi történt a pornósztárral, aki – mint mindenkinek elbüszkélkedik vele – számos alkalommal került be a pornó hírességeinek csarnokába, miként zuhant le odáig, hogy kénytelen lett hazatántorogni fiatalsága megvetett helyszínére? Sean Baker író-rendező nem fedi fel a titkot, képzeljük el magunk az alászállás csúfos történetét, helyette pompás jellem- és környezetrajzot kínál az amerikai Délről, ahol Donald Trump beszédei szólnak folyamatosan a tévéből a 2016-os megválasztását megelőző kampányidőszakban.

(Fernando León de Aranoa: A jó főnök)

Szép hazugságok gyárában dolgoznak a vezetők és a beosztottak a Blancónál. A főnök lelkesítő beszéde vezet be minket a gyárba, az üzemcsarnokban csak úgy röpködnek a dicséretek és az öndicséretek. Ám a mosolygó arcok, a tapsoló kezek közül hányan hisznek még a negédes szavakban és a hányan látnak át a szitán a vezérnek szánt mosolyuk mögött? Vajon hányan teszik fel a kérdést, hogy az emberek is érdeklik-e Blancót a profiton és az újabb szakmai elismerésen kívül? Színlelések és elhallgatások szövik a mérleggyár mindennapjait, mindenki a csalfa látszatok mögött űzi kisded játékait.

(Friss Hús Rövidfilmfesztivál 2022 – A díjazott magyar kisfilmek.)

A szemünk előtt felnő egy filmes generáció, amelynek kisgyerekkorától fogva keze ügyében van a mozgóképrögzítő eszköz – vajon hogyan nyúlnak ők a filmhez, s mit mondanak el magukról? A Friss Hús rövidfilmfesztivál, a fiatal magyar alkotók legfontosabb hazai seregszemléjének hazai díjazott filmjeiből készült válogatásban (a MOME Animáció és a freeSZFE hallgatóinak munkáiban) a generáció tagjai a mozgókép eszközeivel villantanak fel töredékeket saját léttapasztalatukról.

(Fazakas Péter: A játszma)

A játszmának – szemben A vizsgával – van egyetlen pozitív hőse, aki kívül áll már a politikai rendőrség gyomorforgató közegén, ő Kulka János figurája. A pillanatnyi embersége miatt nyugdíjazott belügyi tiszt túlkerült politikán, túllépett az egész emberi vircsafton, azzal, hogy kiiktatták őt, megölték feleségét, megadták neki a belső emigráció szabadságát. Kulka hallgatag, a szavakkal fájdalmasan küszködő megrendítő jelenléte a saját halálát túlélő ember élettapasztalatával kínál jóval többet egy kémthriller olcsó bonyodalmainál.

(Jacqueline Lentzou: Hold 66)

Jacqueline Lentzou a kortárs európai művészfilmes fősodortól eltávolodva szólal meg a mozgókép nyelvén. Ez az ellépés azonban az elsőfilmesek tétova útkeresésének hat. Az eredeti görög (és angol) cím is sokatmondóan zavaros: Hold. 66 kérdés – ezek a kérdések azonban nemcsak a magyar címből tűntek el, a filmben sem fogalmazódnak meg. Az erős várakozásokat ébresztő drámai alaphelyzet közel két órán keresztül nem sokat mozdul, fullasztó unalomban telnek a percek.

(Baranyi Benő: Zanox – Kockázatok és mellékhatások)

Baranyi Benő igazi komikus vénával bír, üde és pergő dialógusokat írt, humoros helyzeteket teremtett, helyenként térdcsapkodós bohózati szituációkat álmodott a vászonra. Vérbeli vígjátékszerző tud csak eredetit mutatni arról, hogyan veszejt el az alkohol ördöge egy újabb ártatlan lelket.

(Eliza Hittman: Soha, néha, mindig)

Hittman egyetlen folyamatot elemez kimerítően alaposan, egy nemkívánt terhesség nyomán tervezett abortuszt. A fiatal amerikai rendezőnő érzelmileg-fizikailag végtelenül kimerítő procedúraként festi le egy kamasz lánynak a terhesség felismerésétől a művi vetélésig vezető napjait,  s miközben a női létnek ezt a komoly gyászmunkával járó, felkavaró és fájdalmas mozzanatát nézzük végig a maga részletességében, nem lehet nem arra gondolnunk, hogy a film szülőhazájában, az Egyesült Államokban jelenleg zajló legfelsőbb bírósági folyamatot, az abortusz szigorítását készíti elő, amely megfosztja a jövőben a főhősünkhöz hasonló lányokat attól a lehetőségtől, hogy a legcsekélyebb mértékben rendelkezzenek saját testük és sorsuk felett.

(Csuja László – Nemes Anna: Szelíd)

A Szelíd realisztikus mozaikokból építkező elbeszélése végül melodrámai történetté kerekedik és egy teátrálisan felfokozott zárójelenetbe torkollik. Edinát identitáskeresése súlyos választás elé állítja: egészségét, életét kockáztatva kitart élettársa mellett, vagy saját érzelmi-szexuális vágyait követve kitör teste zsarnoki megfegyelmezéséből? Az elbeszélés finom jelzésekkel és súlyos elhallgatásokkal vezeti a nézői fantáziát.

(Pedro Almodóvar: Párhuzamos anyák)

A szenvedélyes, mégis alapvetően derűs hangvételű filmben Almodóvar nem változtatott megszokott stílusán, elegáns, színes berendezési tárgyakból alkot lakásbelsőt, erőteljesen bevilágított, nagy, élénk színfoltokból komponálja meg képeit, ám sajnálhatjuk, hogy sem a történelmi trauma, sem a szexuális erőszak, sem a súlyos titkok nem vetnek sötét árnyat a látványvilágra. A veszteségeikkel, félelmeikkel, az elszenvedett erőszak emlékével küszködő nők érzelmi hullámvasútját a derűsen napfényes, élénk színű képek helyett Alberto Iglesias a klasszikus hollywoodi filmeket idézően folyamatosan szenvedélyesen áradó zenéje érzékelteti.

(Hamagucsi Rjúszuke: Vezess helyettem)

A sokszoros rétegzettségű filmben számos téma épül rá az alaptörténetre és erősíti egymást, az elbeszélés komplexitása ugyanakkor a forgatókönyv némi túlírtságából, a motívumok kissé erőszakolt egymásra rímeltetéséből ered. A gyászmunka mellé a kommunikációképtelenség és a másik megértésének lehetetlensége emelkedik ki fő témaként Hamagucsi adaptációjában.

(Fazekas Máté Bence: Kilakoltatás)

A Kilakoltatás nem művészfilm, ami akár a szociológiai összefüggésekben, akár a lélektani vizsgálódásban mélyre hatolna, hanem széles közönséget megcélzó dramedy, a vígjáték és a dráma különös öszvére. Fazekas és a fiatal, tehetséges alkotócsapat szellemesen és gördülékenyen mesél el egy nem mindennapos esetet, ami mindennapos kálváriákra döbbenheti rá a nézőt.

(Pálfi György: Mindörökké)

A sztori kiinduló ötlete, hogy Nyugat-Európa évek óta háborúban áll a Kelet-Európát már meghódító Oroszországgal, Magyarország és Szlovákia a kihalás szélén áll, a magyar katonaság gerillaháborút folytat. Ha forgatásakor a történet még fantazmagóriának tűnt, a hazai bemutató napjára már fenyegető lehetőséggé vált. A Mindörökké aktualitása kísérteties, ugyanakkor megbénítja a kritikai véleményalkotást. Az ukrajnai háború árnyékában a film által felerősített szorongástól és fájdalomtól igazán csak ordítani lehetne.