A lövedéket érzéstelenítés nélkül vették ki a hadikórházban. És ott másfél hónapig tényleg csak bottal tudott mozogni. Aminek az életét köszönheti: mivel nem lévén türelme kicsoszogni az udvari dohányzóhelyre, így nem volt ott akkor sem, amikor a vidáman pöfékelő maródis bakákat lekaszálta egy Rata. (Vagy egy Stuka. Mert Vince úgy vette észre, a golyók a fronton össze-vissza röpködnek. Egy ellenségnek szánt lövedék éppúgy leteríthet egy szövetségest, vagy akár egy saját nemzetbélit.) Vincét a kórházból hazaengedték. Hogy végleg rendbe jöjjön. Most ezt várja. Várja? Dehogy várja! Az kéne még csak, hogy idő előtt újra egészséges legyen! Ő ezzel az Isten adta sebesüléssel már ki akarja húzni a háború végét. Először úgy gondolta, rejtőzködéssel kell ezt megsegíteni. De mivel a hivatali akták elől nincs menekülés, taktikát váltott: rendre megmutatja magát. S az ő nagy szerencsétlenségét. És ma még különösen mérges is.

Pohánszkiék egy életre választottak új otthont, részletesen megtervezték hát, hogyan újítsák fel. A vályogtégla nagyon jó nyáron, mert tartja a hűvösséget. Nagyon jó télen, mert tartja a meleget. De a nedvességet nem bírja. Ezért Pohánszki András lépésenként haladva gödröket vájt a fal alá, melyeket betonnal töltött ki. Hogy pászintos legyen az alap és a falazat illeszkedése, cserepet dugott közéjük. Kiváló fundamentumot varázsolt utólag a ház alá.

Pohánszkiné Böbe gyökérkefével tisztította meg a tetőtér fapadozatát, majd két réteg lakkal kente be az erezetüket és színüket visszakapott deszkákat. Az apa leverte a repedező, hólyagzó vakolatot, és újat tett föl. Ezt a két lány (a gimnazista Pirkó és a nyolcadikos Jázmin) segítségével kőporos mésszel bepucolta.

Carlos harmadik asszisztense már valóban civil. Egy vastag pulóveres, széles szárú farmert viselő fiatalember. Vele csínján bánik az artista. Pedig csábító a trapézgatya alját odaszegezni a deszkához. A fiatalember, miközben tűri a mellette becsapódó késeket, telefonjával lefényképezi Carlost. S a mutatvány végén úgy is készít egy képet, ahogy a két hős egymást átkarolva áll. A közönség kilencven százaléka erre előkapja saját mobilját, és lefotózza eme fotózkodást.

Az artista most tesz egy kört a porondon. Fel-felszökken a szegélyre, mintha úgy jobban szemügyre tudná venni a közönséget. Végül, a kiindulási helyre visszaérve, Bogár Katalinon állapodik meg a tekintete.

– Hékás, ez téged bámul! – löki meg Polacsek Böbi Bogár Katalint, aki mégis inkább hátrafordul, hogy megtalálja az érdeklődés címzettjét. De más is őfelé fordul. Carlos pedig egy szál rózsát dob neki. És invitáló mozdulattal szólítja színpadra. Bogár Katalin rázza a fejét, feláll és úgy is rázza a fejét, elindul a sor szélére, s a fejét még mindig rázva mutatja, hogy lehetetlen részt vennie ebben a mutatványban. És megáll. Erre Carlos felmegy érte.

Mert Gizi szerelme, „ideálja”, Áts Feri, biztosan katona- vagy rendőrtiszt lesz. A rokon lelkek és rokon hivatások pedig vonzzák egymást. Ahogy Áts Feri már most is ellenállhatatlanul vonzza Gizit. A lány iskola után a lakásuk ablakába telepedik. Ha az utcán felbukkan Áts Feri, rohan elé. Nem ölelheti át, mert Feri nem udvarol neki hivatalosan (ahhoz engedélyt kellene kérnie a szülőktől), s még ha udvarolna is, ölelés egy udvarlónak csak karácsonykor jár. (Már persze azoknál, akik ünneplik a karácsonyt.) De ahogy Áts Feri megáll a török (valójában bosnyák) édességárus előtt, Gizi már mellette is terem. A fiú diós prünellát nyújt a lánynak. A lány magyar csavartat a fiúnak. (Ez a nemzeti izé most nagyon módi. Magyar honvédhadsereg, magyar érdekű kvótaarányosítás, magyar kalap, magyar mellény, magyar pipa, magyar bajuszpödrő és magyar kandiscukor, melynek egybefonódó három szalagja a magyar zászló színeire van festve.) A két szerelmes ajándékcseréje olyan, mintha legbelsőbb lényegüket és gerjedelmüket öntenék át a másikba. Ha Feri aztán a Mohusek bácsi papírkereskedésébe megy, Gizi a következő, aki kinyitja az ajtót, s a polcok előtt mindketten úgy hajolgatnak megfelelő árkust, ceruzát, vinyettát keresve, hogy folyton és mintegy véletlenül egymáshoz érjen csípőjük, combjuk.

Wolf Benedek, a sóstói erdőkerülő már hajnalban kiül a három magas tölgyfa és a mogyorósövény kerítés által védett vadászlak tornácára. Bár a vendége nem szokott ilyen korán jönni. Az erdész pipázik, szemlélődik. Hinni lehetne, nincs nála nyugodtabb ember a világon. Csodás munkahely, jó levegő, saját időbeosztás. Amikor akarja, pihenő. De remegve tömi meg újra a pipáját. A vágott dohány leszóródik a földre.

Dél körül végre megjelenik a tisztás szélén Piroska. Talpig kékben. Vadonatúj világoskék farmer, matrózing, zöldeskék kordbársony kabátka van rajta. Szőke hajában égszínkék pánt. És persze a szeme is kék. Tengerkék. Mert az ilyen kékségben éppúgy el lehet merülni, mint a végtelen vízben. Aki pedig ennek a nőnek a szemébe belenézett, az biztosan el is veszett.

Olyat csapnak kívülről a nappali ablakára, hogy megreped az üveg.

Csesznák Pál, Margit, a felesége és Teri, az idén munkába állt lányuk legszívesebben bebújnának a cserépkályhába. Ami most hideg. Mert bár hűvös az október vége, úgy gondolják, a füstölgő kémény is árulkodó lehet. Bezárkóztak, hátha ez az egész világháború-világfelfordulás elmegy mellettük. Pedig nem hisznek benne, hogy ilyen szerencséjük lehet.

– Nem kellett volna leszerelned a kapuharangot! – korholja Margit az urát. Ami apró asszonyi öröm. – Akkor legalább az ablaküveg…

– Akkor! Akkor! – morog a férfi. – Mit akkor? Mit számít az az üveg?

Megint rávernek az ablakra. És látni egy puska csövét. Ki kell menni hozzájuk. 

Bevonuláskor ezzel biztatták a tisztek az újoncokat: „Örülhettek, most már az állam gondoskodik rólatok, az ad ruhát, zsoldot. Meg ennivalót. Nem a család éléskamráját fogjátok apasztani! Lesz szalonna, kenyér bőven, a fületeken is az fog kifolyni!” – ilyeneket mondtak a tiszt urak. Nem minden honvédnak tetszett ez. Pósa Pista azt dörmögte Kruták Bandinak:

– Ezzel akarják kiszúrni a szemünket? Kenyérért, szalonnáért nem érdemes bevonulni. És mit érnek a golyók meg az aknák ellen? Inkább gyorsan töltő géppisztolyokat, pontos légvédelmi ágyúkat meg vastag páncélzatú tankokat hozzanak, hogy ne tudják a ruszkik megpörkölni a seggünket.

Jenőnek sosem volt kapcsolata az ellenkező nemmel. „Született agglegény” – ezt tartotta róla a család, az utca. Az egész Városmajor.

– Minek születik meg az ember, ha úgyis meghal? – kérdi most Jenő fáradt bölcsességgel, miközben nyársra húzza a gusztusos császárszalonna-darabot. – Azért, ha már világra jöttem, igyekszem élvezni is valamennyire az életet, de hogy utódokat nemzzek, akik majd szintén rádöbbennek az élet végességére... Á, az ki van zárva. Mindig így gondolkodtam.

– Jenő bácsinak igaza van – helyesel Ervin, és egy hagymával gazdagon megrakott kenyérszeletet tesz nagybátyja nyársa alá. – Ha az ember nagyon igyekszik, vagy különösen szerencsés, úgy érheti öröm az életben, ám az igazi öröm a szenvedéstől való megszabadulás, ahogy azt Buddha is megmondta, s a szenvedéstől az szabad, aki meg sem születik.

– Én nem tudom, miket mondott Buddha – ellenkezik Nelli –, de az életedet kísérő társ megkeresése, az utódnemzés és az utódok felnevelése adja a legnagyobb boldogságot. Ezekről kár és ostobaság lemondani.

Igor Sevcsuk egy fél üveg snapsz benyakalása után szünetet tart. A partizánvezér, miután felszabadította a falut, kijelölte főhadiszállásának a volt kolhozirodát. Második dolga volt behívatni három éve nem látott menyasszonyát, Mása Szokolovát, akit az asztalon rögtön magáévá tett. Aztán ital után kezdett kutatni. A snapsz a helyiek nyelvén köménymaggal ízesített denaturált szeszt jelent. Undorító. De meg lehet szokni. Sevcsuk viszont a hosszú erdei évek alatt elszokott tőle. Öklendezik. Könnye, nyála egybefolyik. Ezért nem hallja meg, hogy kopognak. Az ajtó kinyílik, és belép Szerhij Pitra.

– Mit akarsz!?

– Egy listát hoztam. 

– Mutasd! – és a partizán tanulmányozni kezdi a neveket. Néhányat ismer, hisz ő maga is a környékről származik. A szüleivel gyakran jött a jurovói templomba, aztán meg komszomolistaként itt volt az ideológia szeminárium. Azon ismerte meg Mását is. Sevcsuk még csak huszonnyolc éves, és már partizán ezredparancsnok. Igaz, hogy sok, fölötte álló parancsnokot likvidáltak a megszálló németek és magyarok, meg a velük szövetséges Ukrán Milícia. Néhányan meg átszöktek az utóbbihoz. Ilyenkor új rejtekhelyet kellett keresni a partizáncsoportnak.

"Az alfőtörzs újra az szabadban. Nedves az őszi levegő, de kedélyesen kisütött a nap. Jó lenne üldögélni a dohányzóhely lócáján, csak ne lenne benne az állandó félelem a leleplezéstől. Járkálni kell hát, hogy mindenki azt higgye, ügyet intézni megy. Vagy beülni valahová. De idővel mindenünnen kinéznék. Mint az előbb a törzsön. Mondott valamit, azon röhögtek, és ha újra meg akart szólalni, mégis leintették. (Az szóba sem került, miért rendelték föl.)

Mordul valaki mögötte. Haptákba vágja magát és szabályos hátraarcot csinál. Nincs ott senki. A morgást mégis hallja. Figyeli az épületek ablakait. Hiába. Elmegy a belső őrség tárazójáig, az őrszobáig. Itt már ritmusossá válik a hang, nem morgás az, hanem horkolás. Felnéz. Hát persze, elaludt a toronyban az őr. Feje az orifon mellett, a vegyvédelmi felszerelésen. A toronyajtó tárva-nyitva. „A laktanya főbejáratánál, a szovjetek látogatása idején horkolva alszik az őr! És nyilván a kapuügyeletes is, mert különben már rég beszólt volna az ügyeletes tisztnek. Vagy azt is elnyomta a buzgóság? Mit gondolnak a Néphadseregről, a nép hadseregéről a laktanya melletti forgalmas úton közlekedő civilek, ha látják? Vagy a szovjetek!” Kovás III igazán felháborodik, és már tátja ki a száját, hogy fölkiabáljon a toronyba, mikor eszébe jut, hogy a város másik honvédségi laktanyájában, a Vorosilovban nemrég éppen így ébresztettek fel egy alvó őrt, mire az ijedtségében össze-vissza lövöldözni kezdett. Isteni szerencse, hogy senki nem sérült meg.

Tárcatár 2012 – a finis

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

Az Élet és Irodalom minden évben három szerzőt kér fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. Az idei csapat ezzel az összeállítással búcsúzik, Térey rendhagyó prózaverseit Tompa Andrea néhol személyes, néhol egészen közéleti tárcái követték. A hónapot rendre Csabai László zárta, aki a háború idején magát is megtipró tirpák világról küldött írásokat.

Jövőre, 2013-ban – Darvasi alteregója mellett – Kiss Judit Ágnes, Kántor Péter és Szilasi László számít a figyelmükre.