(David Fray zongoraestje. Zeneakadémia, március 4.)

Szerintem Fray semmiképp sem hódította meg a darabot. Azt nem állítanám, hogy „meghalt” a koncert közben, azt azonban igen, hogy próbálkozása hangszeres és szellemi szempontból egyaránt kudarc volt, nehezen élvezhető előadás (a közönség lelkesen és hosszan brávózott), amely sok kérdést vet fel, és amely után a következő évek találkozásaikor bizonyosan tatarozásra szorul majd a művész ez alkalommal jelentősen megrongálódott nimbusza.

(A Budapesti Fesztiválzenekar Stravinsky-műsora, vezényelt Fischer Iván. Müpa, február 17.)

Fischer karmesteri invenciója Stravinskyhoz méltón tele van leleménnyel, új iránti fogékonysággal, kombinatorikus képességgel és humorral. Apróság, hogy a műsort indító Négy norvég kép csupán koncertmesteri intésre, karmester nélkül indul, s maga a dirigens is csak az Intrada első ütemeire masíroz be a színpadra, mosolyogva véve át a már elkezdődött mű irányítását – apróság, de üzenetet hordoz: a szabad kísérletező szellem, a nonkonformizmus üdvözletét. Hogyan is lehetne másképp játszani Stravinskyt, mint nonkonform módon?

 (Yuja Wang: The Berlin Recital. Deut­sche Grammophon)

A Kínában született, Kanadában nevelkedett, de New Yorkban élő, harminckét éves Yuja Wang a világ legtöbb nagyvárosában otthon érzi magát, de kiváltképp szereti Berlint, ahová előszeretettel jár vissza, hogy koncerteket adjon a Filharmónia nagytermében. 2018 nyarán lezajlott hangversenye nemrég hanglemezen is megjelent. Hajmeresztően igényes programot szólaltatott meg ezen a júniusi estén a zongorista: a műsor egyetlen száma sem kínált pihenőt, minden egyes darabban folyamatosan felsőfokon kellett működtetnie pianisztikus készenlétét.

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, január 12.)

Az már korántsem elterjedt szokás, hogy egy szólista két egymást követő estén két különböző versenyművet adjon elő: általában mindkét alkalommal ugyanazt a darabot szokták játszani. A hatvanéves angol muzsikus azonban előzékeny volt a magyar közönséggel: az első hangversenyen Saint-Saëns 1. (a-moll) csellóversenyét, a másodikon viszont már – továbbra is az a-moll hangnem keretei között maradva – Schumann versenyművét szólaltatta meg.

(Johann Sebastian Bach: Sonatas & Partitas BWV 1001–1006. Giuliano Carmignola. Deutsche Grammophon)

Megjelent egy felvétel, amelynek előadója barokkhegedűn játszik, ám stílusa egyesíti a modern hangszeres tolmácsolások és a historikus előadópraxis minden erényét. Ez aligha lehet véletlen, hiszen az olasz Giuliano Carmignola (1951), bár barokkhegedűsként tartják számon, hosszú és sikeres pályafutása során nem kizárólag a régi zene historikus előadópraxisának nagyjaival dolgozott együtt, de a hagyományos iskola képviselőivel is, ráadásul tanulóéveiben többek közt két olyan, a Bach-szólóművek romantikus gyökerű előadásmódját folytató, korszakos nagyság növendéke volt, mint Nathan Milstein és Henryk Szeryng.

(Brahms: The symphonies, concertos, Ein deutsches Requiem. Wilhelm Furtwängler. Warner Classics)

Furtwängler Brahms-zenekarának hangzása súlyos és nemegyszer vaskos vagy nyers, a zene gesztusvilága robusztus, az ellentétek drámaiak, a hangsúlyok nagyon bátrak, az indulatok végletesek. Rendkívüli energiát szabadítanak fel a fokozások, az átvezető szakaszok, a feldolgozó jellegű formarészek – vagyis minden, ami a zenében változás és mozgás, történés és dráma. És ez az erő magával ragad.

(Francia imák – Müpa, november 8.)

Kovács János koncentrált, szuggesztív és átszellemült vezényletével a hatalmas mű minden súlya, ereje és drámaisága érvényesült, eksztatikus csúcspontok születtek, és a kompozíció befejezése is lenyűgözően hatott.

(Schubert: Piano Works, Trout Quintet, Lieder ­– Artur Schnabel. Warner Classics)

Az élet igazságtétele, hogy az utókorban egy olyan előadóművész „fedezte fel” Schubert zongorazenéjét, aki Beethoven tolmácsolásának is meghatározó alakja volt. Artur Schnabelről (1882–1951) a zenekritikus Harold C. Schonberg azt írta, hogy a mester harminckét zongoraszonátájából 1935-ben elsőként teljes hangfelvételciklust készítő zongorista volt, aki „feltalálta” Beethovent. A Schnabel-kép akkor teljes, ha hozzátesszük, hogy előadóművészi égboltjának másik napkorongja Schubert volt.

(Zeneakadémia, október 2.)

Fontos volt az elmúlt évtizedekben annak megértetése szakmával, közönséggel, hogy Rachmaninov, akit a századforduló és a XX. század első fele egyik legnagyobb zongoraművészének ismert a világ, zeneszerzőként is megkerülhetetlen? Feltétlenül, hiszen jól emlékezhetünk arra, milyen sok fanyalgás övezte az utóromantikus zeneszerző műveinek konzervativizmusát, sokak szerint „érzelgős” vagy „bombasztikus” hangvételét.

(Steven Isserlis, Dénes Várjon. Chopin: Cello Sonata, Schubert: Arpeggione Sonata. Hyperion)

A lemez legfőbb értéke az ellentétek között egységet teremteni képes egyensúlyérzék; az a tudás és művészi ösztön, amellyel Steven Isserlis és Várjon Dénes különféle értelmezési és magatartásbeli pólusok között megtalálja a középutat. Persze aki középen hajózik, azt mindkét pólus felől egyszerre éri a vonzerő, amely feszültséget teremt – ez az a jótékony izgalom, amely mindvégig jellemzi megunhatatlanul tartalmas előadásaikat.

(Magyar Rádió Márványterme, szeptember 4.)

Kifogásolni már csak azért sem szeretném a százhúsz éves „jubileum” megünneplését, mert egyrészt Gershwint hallgatni mindig jó, másrészt ez tette lehetővé, hogy e kettős alkalomnak köszönhetően egy gyékényen árulhasson az amerikai zeneszerzés két jelese, Gershwin és Bernstein, s ez hasznos ösztönzéssel szolgált többféle összefüggés felismeréséhez.

 (Mozart: La clemenza di Tito – Deut­sche Grammophon)

Az új felvétel, ahelyett, hogy a La clemenza di Tito invenciójának gazdagságát hangsúlyozná, inkább a formális opera seriák csúcsminőségű kései leszármazottjának mutatja művet. A zenekar Nézet-Séguin tempós vezényletével most is szilárd keretbe foglalja a vokális történéseket, a figurák azonban többnyire nem kelnek életre – a felvétel nyomatékosítja, hogy amit hallunk, koncert és nem operaelőadás.

 (Charles Gounod: Piano Works. Decca)

Most itt az alkalom találkozni Gounod egy másik arcával – azaz nem is eggyel, de erről később. A Decca megjelentetett egy CD-t, amelyen egy és egynegyed órányit hallhatunk a zeneszerző zongoraműveiből. Rafinált válogatás, amúgy a zeneszerző zongoraműveinek nem csekély része, hiszen a billentyűs játékosként nem kiemelkedő Gounod összesen negyven-egynéhány zongoradarabot írt. Az itt hallható művek mozaikját úgy illesztették össze, hogy a darabok így, együtt, kétségkívül sugallnak valamit.

(The Great Book of Flute Sonatas, vol. 5 – Soviet and Hungarian Works. Hungaroton)

Két kiváló zongoraművész partnere, Nagy Péter és a 2017-ben elhunyt Gábor József társaságában Ittzés ezen a CD-n az 1943 és 1968 közötti időszak magyar és orosz fuvolazenéjéből válogat, Lajtha László, Otar Taktakisvili, Ediszon Gyenyiszov és Szergej Prokofjev egy-egy szonátáját tolmácsolva. Mi köti össze ezeket az alkotásokat? Némi keserűséggel felelhetnénk: talán az, hogy valamennyi darab diktatúrában keletkezett.

(Concertante! Les Vents Francais. Warner Classic)

Azt várnánk, hogy egy olyan album hallgatásakor, amelyben három úgynevezett kismester zenéje szólal meg egy Mozart-mű társaságában, az lesz az alapélmény, hogy a kismesterek milyen kicsik, a nagymester pedig milyen nagy. Nem így történik: a két CD hallgatásakor folyvást arra csodálkozunk rá, hogy Danzi, Devienne, Pleyel zenéje milyen választékos, elegáns, karaktergazdag, fordulatos, szellemes.

(Roman Maciejewski: Requiem. Warner Music Poland)

A közelmúltban megjelent egy lemez, amely egy lengyel zeneszerző fő művét tartalmazza: egy Requiemet. A kompozíció alkotójának neve még annyira sem ismerős a magyar zenehallgatók számára, mint az imént felsoroltaké. Roman Maciejewski (1910–1998) rendhagyó alakja volt a XX. századi lengyel zenének. Egy kívülálló, akit kétszeresen is annak nevezhetünk: egyrészt, mert életének nagy részét hazájától távol, az otthoni zeneélet közösségétől elszigetelve töltötte, másrészt, mivel konzervatívként törekvéseivel nem igazodott a lengyel zene fő áramlatához, a modern kortársi törekvések elfogadásához és feldolgozásához.

(Az utolsó romantikus. Dohnányi amerikai koncertfelvételei. Rózsavölgyi és Társa)

Rehabilitációjáért, illetve alkotásainak a zeneélet vérkeringésébe való újbóli bekerüléséért a hetvenes-nyolcvanas évtizedtől kezdődően sokat tett első monográfusa, Vázsonyi Bálint és néhány áldozatkész hazai előadóművész, a rendszerváltás után pedig előbb létrejött a Zenetudományi Intézet Dohnányi Archívuma, majd hosszú előkészítő munka után a magyar állam megvásárolta a zeneszerző amerikai hagyatékát, s a Zenetudományi Intézet 20–21. Századi Magyar Zenetörténeti Archívumának munkája nyomán ez a hagyaték haza is került. Ez a fordulat jelentős előrelépést tett lehetővé a Dohnányi-életmű modern szellemű s a korábbinál teljesebb igényű tudományos feldolgozásában. Ennek része, hogy a Dohnányi-kutatásban meghatározó szerepet játszó Kusz Veronika válogatásában a közelmúltban kétlemezes album jelenhetett meg Dohnányi amerikai koncertfelvételeiből. Ez az antológia, ahogyan a lemezkísérő füzetben a zenetudós fogalmaz, „messze az eddigi leggazdagabb ilyen jellegű válogatás”.

(Vivaldi Concertos. Capella Savaria on period instruments. Hungaroton)

Vivaldi a nagyközönség számára nemcsak hogy versenymű-komponista, de még e műfajon belül is egy körülhatárolt csoporté: a hegedűversenyeké. A Vivaldi-hegedűversenyek előfordulása ugyanis a koncertprogramokon összehasonlíthatatlanul gyakoribb, mint bármilyen más hangszerre írt Vivaldi-versenyműé. Pedig komponált furulya-, fuvola-, oboa-, fagott-, csellóversenyeket – sőt a mandolin is szerepel a szólóhangszerek között. Ennek ellenére legtöbbször a hegedűversenyek szólalnak meg, a többi instrumentumot szinte teljesen háttérbe szorítva. A Capella Savaria (művészeti vezető Kalló Zsolt) új lemeze ebben az összefüggésben tekinthető gesztusértékűnek.

(Menahem Pressler, Csaba Péter, MÁV Szimfonikusok – Zeneakadémia, május 7.)

Megindítóan szép élmény volt Menahem Presslert ismét hallani. Játéka túlmutat önmagán és a hangszeren, egy magatartásformát, életszemléletet, filozófiát közvetítve: a béke, az erőszakmentesség, az emelkedettség elvét, a másik fél tiszteletét és önmagunk alázatos korlátozását.

(The Sound of Leonard Bernstein. Warner Classics)

Bernsteinnek nincs saját hangja. Zenéje radikálisan eklektikus: hangzó Amerika-metafora. Mindent magába szív, mindent elfogad, és ezt a sokféleséget skrupulusok nélkül, színes konglomerátumként tárja elénk. Van itt mindenféle hatás és áthallás: Schubert és Rossini, Liszt és Stravinsky, Orff és Copland, Bartók és Prokofjev.