A Capitolium ostroma háttérbe szorította Soros György bérelt helyét a kormánypárti hazai közbeszédben. Gyaníthatóan azonban a „spekuláns” elleni gőzhenger szinte természettörténeti törvényszerűséggel újra be fog indulni, merthogy a tőle való elhatárolódás jó ideje szerves része a jobboldal identitásának. De nem csak az látszik biztosnak, hogy rövidesen újraéled a sorosizmus, hanem az is, hogy megjelenik majd ennek ellenzéki pandant-ja, kiegészítője – az „őrült beszédezés” vagy a hallgatás. A kormányoldal szerint minden út Soroshoz vezet, az ellenzék szerint Sorosnak semmi szerepe semmiben. Ez a „mindent vagy semmit” akár zéró összegű játszmává is összeállhatna, azonban én úgy gondolom, a dolgot nem intézhetjük el annyival, hogy a két pólus kiöli egymást. A témáról beszélnünk kell.  

Amennyiben az ellenzék valaha is nyerni akar, először is meg kell értenie: akármennyire is utálja, a Fidesz tartós vetélytársa, saját célokkal, eszmékkel és elképzelésekkel. Amely pártban ráadásul van tanulási hajlam. Egyrészt látványosan tanult a késő Kádár-korszak demokratikus ellenzékétől (hogyan kell társadalmi kapcsolatokat építeni); másrészt tanult az 1994–98-as MSZP-től (hogyan kell gazdasági hátországot építeni és karbantartani).

Az első Fidesz-kormányzás idejére már világossá vált, hogy a „sima” demokrácia és a „liberális” demokrácia hívei két különböző értelmezési keretben gondolkodnak.

Az elmúlt hónapok egyre lüktetőbb és zaklatottabb bevándorlási hullámai közepette – érdekes módon – nem fordítódott különösebb figyelem egy fontos kérdésre: hogyan érinti a társadalmi kohéziót általában és a magyarországit különösen a világméretű és egyre nagyobb méretű vándorlás. Hogy erről szinte semmilyen szó nem esik, önmagában is tünet, az pedig, hogy Magyarországon ki nem ejtette az utóbbi hónapokban senki ezt a szót, még beszédesebb tény.

Ketten egy új könyvről - Schein Gábor: Esernyők a Kossuth téren. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014. 206 oldal, 2800 Ft