Vásárhelyi Mária

A XX. századi magyar történelemnek kevés katartikus pillanata volt, ám 1989. június 16. bizonyosan e ritka alkalmak egyike. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése – ha csak néhány órára is, de – összekovácsolta a magyar nemzetet. A mártír miniszterelnöknek és bajtársainak búcsú­szertartásán részt vevők és a televízió képernyője előtt ülők úgy érezhették, sorsfordító pillanatokat élnek át, mert új fejezet kezdődik a magyar történelemben, és ennek szimbolikus nyitányát jelenti az ünnepélyes gyászszertartás, a szabadságért életüket áldozó forradalmárok emléke előtti tisztelgés. A ceremónia megrendezése is a közös gyász és újrakezdés szellemét kívánta kifejezni, ezért tartották fontosnak a szervezők, hogy ne csak a múlt tanúi, hanem a jövő letéteményesei is szót kapjanak a búcsúztatáson. Ez a nap egyszerre volt a gyász, a megrendülés, a felszabadulás és a bizakodás ünnepe. Mintha angyal szállt volna el az ország felett. Akkoriban úgy képzeltük, hogy június 16. örökre a nemzeti egység, a szabadság és a demokrácia, közös megálmodott jövőnk ünnepe lesz. 

Tovább

Az Orbán–Simicska-konfliktus 2015. februári kirobbanását követően a Fidesz másfél évtized alatt körültekintően felépített médiabirodalma összeomlott.

Tovább

Tovább

Azt gondoltam, hogy az én gyerekeim életében már nem fog előfordulni, hogy kisiskolás közösségeket a szülők politikai nézetei oszthatnak meg, jóvátehetetlenül. Ám tévedtem.

Tovább

Tovább

Valamikor a ’90-es évek elején a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájának sírjai között sétáltam a gyerekeimmel, és az államszocialista diktatúráról meséltem nekik. A forradalom vezetőinek meggyilkolásáról, a börtönévekről, a bezártságról, a félelemről, a titkosrendőrségről, a besúgókról. A lányom egyszer csak megállt, rám nézett, és hangjában őszinte értetlenséggel megkérdezte: „Mama, de hát miért tűrtétek?” Ugyanezt a kérdést ugyanilyen értetlenül tettük fel mi is saját szüleinknek és nagyszüleinknek néhány évtizeddel korábban, amikor soha meg nem ismert nagyapámnak, nagyanyám kilenc testvérének, édesanyám közel száz meggyilkolt unokatestvérének sorsáról meséltek.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A moszkvai egyetemi hallgatók, a Karatigin ikrek arra áhítoztak, hogy híresek legyenek. Így kerültek egy tévés vetélkedőbe. A műsorvezető váratlanul azt kérdezte a lányoktól, hogy mit jelent a „holokauszt”. A lányok tanácstalanul néztek egymásra, fogalmunk sem volt, de hogy ezt ne kelljen beismerniük, némi tanakodás után azt válaszolták a hangzásból következtetve, hogy a holokauszt egy tapétaragasztó. Ez adta Mumin Sakirov filmrendezőnek az ötletet, hogy elvigye őket, akik még soha ki nem tették a lábukat Oroszországból, az auschwitzi emlékhelyre, és szembesítse őket a XX. század egyik legnagyobb borzalmával. A lányokban barakkról barakkra haladva növekszik a borzalom a látottak miatt. Hazatérve felháborodva kérdezik édesanyjuktól, hogy miért nem beszélt nekik erről soha, mire az édesanya csodálkozva azt válaszolta, hogy ő maga sem hallott erről. A filmrendező a lányok történelemtanárát is megkérdezte, aki úgy nyilatkozott, hogy „bár volt szó a holokauszt­ról a történelemórán, de ez soha nem volt népszerű téma”. 

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021