Van ilyen – kommentálta vereségét Tarlós István, azon maroknyi kormánypárti politikus egyike, akik méltósággal viselik, hogy alulmaradtak. Ellenzéki szempontból biztató látni, mennyire váratlanul érték az önkormányzati eredmények a Fideszt, és hogy a kormánypárt az utólagos magyarázataival egyelőre rajta maradt a veszteségekhez vezető úton. Annak elemzése ugyanakkor a Fidesznek és heterogén ellenzékének egyaránt munkát ad, valójában mire lehet következtetni az eredményekből, s mire teremt lehetőséget az ellenzéki áttörés.

A tapolcai választás eredményénél talán csak a hatása felzaklatóbb. A közvélemény-kutatásokban egyre erősebbnek mutatkozó Jobbik megszerezte története első egyéni választókerületi győzelmét. A demokratikus közvéleményt pedig elöntötték az apokaliptikus látomások újabb hullámai. A veszélyérzet indokolt. Ugyanakkor jó lenne okosabban félni. A sorsszerűnek feltüntetett katasztrófa, illetve az e feletti pánik nem alkalmas arra, hogy megakadályozza a bekövetkeztét annak, amit talán el lehet kerülni. Fontos volna az is, hogy a Jobbik miatti jogos aggodalom ne homályosítsa el a tényt: egyelőre az Orbán-rendszer abroncsainak szorításában élünk. 

Alig néhány hónap leforgása alatt megrendült a hatalmi párt támogatottsága, ám a „NER” még áll. Nem szűnt meg az eltérő ellenzéki miliők kölcsönös bizalmatlansága egymás iránt, ebből adódóan töredezettségük sem változott át a cselekvőképes szereplők sokszínűségévé. Az elégedetlenség nyilvánvalóvá válásával és a politikai aktivitás növekedésével bizonyosan új korszak nyílt az Orbán-rendszer történetében. Hogy mindebből következik-e gyors összeomlás, s főként hogy azután mi jön, az korántsem magától értetődő. 

A bizalmatlanság volt és maradt a demokratikus ellenzék belviszonyai­nak kulcsszava. Van alapja, leküzdeni pedig nem tudták. A nagy nehezen létrejött szövetségi konstrukció előnyei és hátrányai egyaránt kimutathatók. Működőképessége nagyban függ attól, hogy legalább a szövetségesek közötti bizalom erősödik-e a választásig hátralévő időben. Ez sem volna azonban elég a sikerhez. Váltógondolat és a győzelem mihamarabb látható esélye nélkül nem alakítható ki tényleges versenyhelyzet a Fidesszel szemben.

Ez már a konszolidáció, vagy lesz még rosszabb is? – kérdezhetnénk a régi vicc aktuális átalakításával. 2012, ki ne tudná, az elrugaszkodás és a konszolidáció éve volt Magyarországon. Ugyan a Fidesz mára 2010-es támogatói több mint felét elvesztette, ám 2012-ben a kormánypárt támogatottsága nem süllyedt tovább. Orbán Viktor mostanra megmutatta, milyen rendszert épít, s még nem használta el összes puskaporát. Ma már azonban nem csak a miniszterelnökön múlik, meddig épülhet az ő szép új világa.

Tizenkét szavazat döntött a minap a dunaújvárosi időközi önkormányzati képviselő-választáson a kormányoldal jelöltje javára. Néhány héttel korábban egy másik dunaújvárosi körzetben és Miskolcon is látszott: ha a demokratikus ellenzéki pártok beraknák a „közösbe”, amijük van, megverhetnék a Fideszt. Bár még két év van hátra az országgyűlési választásig, a kormánypárt gyengülése miatt érdemes, az ellenzék tagoltsága miatt pedig szükséges gondolkodni azon, mi sülhet ki a jelenlegi helyzetből. Lesz-e pszichológiai áttörés, átbillenés az ellenzék javára, vagy tovább tart a toporgás a küszöbön.

Hamvak és szobrok körül dúl épületes vita, és aki huzamosabb ideje él itt, láthatta már ezt, nem is egyszer. Tölgyessy Péter médiaháborúval kapcsolatos megállapítása szerint a Fidesz mintha az 1990-es évek csatáját vívná újra. Hasonlóképp van ez a szimbólum- és identitásvitával, két évtizede jártunk már ezen a harcmezőn.

Nem a török hódoltság idejéről van itt szó, hanem a jelenlegi magyar valóságról: Magyarország társadalmi-politikai három részre szakadásáról. Ez ma már jóval több, mint az egyik és kétségkívül a legpesszimistább verzió a jövő esélyeinek latolgatásakor. Úgy tűnik, a leggyengébbek, mert a legkevésbé egységesek azok az erők, amelyek gátolhatnák e folyamatot. Márpedig, ha a szakadás végbemegy, a Magyar Köztársaság tényleg megszűnik abban az értelemben, hogy csak a Magyarország nevű földrajzi térség tartja majd együtt az itt élő embereket, semmiféle más kötelék nem marad.

Csuklási roham gyötörheti a svédeket, annyit emlegetik mostanság ismét a svéd modellt Magyarországon. A kormány lépései nyomán a nyugdíjrendszer hasonlítana valamelyest a svédhez, ám az ezzel összefüggő társadalmi problémákat nem éppen skandináv módszerekkel kezelnék, az alkotmányosság ellen intézett támadás pedig végképp messze áll a jóléti társadalmak ideáljától. A nyugdíj az egyik legfontosabb államháztartási alrendszer, az ezzel kapcsolatos döntések évtizedekre határozhatják meg az állampolgárok életét. Ésszerű lenne tehát ennek tudatában dönteni róla. Egyszer majd biztos sikerül ez is, most nem így állnak a dolgok.

A halál Mendel Birnbaumot keresi Woody Allen Agyament Harry című filmjében, s a nevezett úr lakását itt nem részletezendő okból kölcsönvevő fiatalember nem tudja lebeszélni a dörgő hangú kaszást, hogy magával vigye. Az MSZP politikusainak többször sikerült már elhárítaniuk a gyászos véget, ám az 2010-ben mégiscsak bekövetkezett, hiába adták kölcsön a „lakást" Bajnai Gordonnak. A szocialisták számára az a következő évek kérdése, hogy képesek-e mégis megalkudni a politikai halállal, vagy a 2010-es összeroppanás után az MDF és az SZDSZ sorsa vár rájuk négy év múlva.

Miként négy évvel ezelőtt, úgy idén is megkezdődött a kampány, mi­előtt az államfő kitűzte volna a voksolás napját. Az esztétikai sokkot jelentő plakátok kihelyezésén túl a felek szakpolitikai kérdésekkel melegítenek. A rossz hír, hogy ez a szakmapolitikai vita igencsak felszínes, nem mentes a teljesen nyilvánvaló csúsztatásoktól és „vetítésektől". Mégis érdemes kihámozni a „svéd modell" kapcsán kirobbant vitából, valójában miről szól, vagy miről szólhatna, ha szerencsésebb időket élnénk a magyar politikában. Szót kell ejteni arról is, mi lehet a vita következménye a pártok kampánypozíciójára nézve.