Az a tervünk, hogy újjáépítsük az egész Kárpát-medencét, mondta az alcsúti ember múlt szombaton, a Kárpát-medencén pedig némi aggodalom lett úrrá. Többé-kevésbé tudható, milyen az, amikor az illiberális állam valamit újjávarázsol, elég, ha csak a Várkert Bazár tatarozásának édes-bús történetére, az ünnepélyes átadások sorozatára és az üzemeltető négyszáznyolcvannyolc (azóta nyilván több) garanciális bejelentésére gondolunk. A lényeg annyi, hogy Orbán a 2015-ös évértékelőjében ezt az épületet kormányzása szimbólumaként említette. Politikai pályafutásának legtárgyilagosabb mondatát sikerült evvel megfogalmaznia, ami roppant dicséretes, evvel együtt a Kárpát-medence valószínűleg semmire se vágyik kevésbé, mint arra, hogy Európa erős embere építtesse újjá. E tekintetben a Kárpát-medencét meg lehet értenünk.

Lépjünk tovább, és tételezzük fel, hogy a nyájas olvasónak van pár tucat birkája, illetve csak volt, a nyájas olvasó ugyanis mihaszna pásztor, juhairól gondoskodni vonakodik, szerencsétlen jószágokat rüh, bagócslárva, paklincs és tüdőférgesség kínozza, nem is szólva a büdös sántaságról, pusztulnak egymás után, mindössze pár félholt példány marad. Nyájas olvasóm ekkor avval keresi föl a környékbeli juhászokat, hogy összehangolhatják a juhtenyésztési koncepciójukat az övével, amely, mint fentebb láttuk, remekül bevált. Orbán lényegében ilyesmit adott elő Tusnádfürdőn arról beszélve, hogy a szomszédainkkal „hangoljuk össze a védelmi politikánkat, és hangoljuk össze a haderőfejlesztéseinket is”.

Ha nem állnának katonák ezrei a magyar határon, akkor naponta több ezer menekült érkezne Németországba, jelentette ki az alcsúti ember múlt csütörtökön az EU-csúcs utáni sajtótájékoztatón. A mellette álló Merkel elmosolyodott, és azt javasolta, hogy inkább fotózkodjanak. Ré­szint, mert Európa erős embere nem akkor a legmegnyerőbb, amikor be­szél, hanem amikor a puszta látványával nyűgözi le a publi­kumot, részint pedig azért, mert (ő, Angela Merkel) régóta tudja, hogy daliás partnere igazából nem vele kommunikál, hanem a nagygéci Bözsi nénivel meg a többi rajongójával, akiknek történelemformáló kül­detését köszönheti. Né­metország kancellárja valójában csak azért kerül a képbe, mert a keresz­tény kultúra legfőbb őre elvárja, hogy legyen közelében egy sanda árny­alak, akihez a szózatát intézheti, és akit úgy kezelhet, ahogy Bözsi nénit szokta. Píárszempontból előnyös volna persze, ha Merkel is tartana disz­nót, lehetőleg egy fotogén jószágot, melynek a füle tövét az alcsúti em­ber derűsen vakargathatná, de ki tudja, egyszer talán lesz az is.

Kórházi mellékhelyiség, se vécédeszka, se kilincs, se papír. Szappant keresni már eszünkbe se jut, tekintve, hogy néhol a vízcsap is hiányzik. Az egyik ápolónő szerint a betegek hazaviszik, ezt megértjük, elfogadjuk. A magyar kórházi reterátok vízcsapjai csakugyan guszták, az otthonába bocsátott beteg pedig örömmel visz magával valami emléktárgyat, a vízcsap épp kézre esik. Eltávolításához kell egy állítható csavarkulcs, esetleg csavarlazító is, ám a lényeg nem ebben áll, hanem abban, hogy minden hiányzó kórházi vízcsap sikertörténet, mellyel hazánk bennünket a bűvkörébe von. A történet főhőse a gyógyult, optimista, jövőbe tekintő volt beteg, aki vízcsapjával együtt a főbejáraton át hagyja el a gyógyintézetet, noha éppenséggel a proszektúrán keresztül is távozhatna akár.

Amit ilyenkor érzünk, nem egyéb, mint a mindennapi hazaszeretet, ezt a legilletékesebb személytől, magától a kormányfőtől tudjuk. Amiképpen azt is, hogy a mindennapi hazaszeretet akkor valósul meg, amikor hazánk bevon bennünket a saját bűvkörébe. Orbán az MTI tudósítása szerint a Tokaji Vízitúra Központ csütörtöki ünnepélyes átadásán tárta föl a nemzet színe előtt ezeket a titkokat, hozzátéve, hogy a Tokaji Vízitúra Központ egy olyan program része, melynek révén a hazaszeretet természetes módon válik megélhetővé, s amely azokat is a nemzeti közösség részévé teszi, akik nem érezték magukat odatartozónak.

Stadiont épít a Szeged-Csanádi Egyházmegye, tudatta múlt pénteken a Hír TV, hozzátéve, hogy az e célra szánt állami támogatás már meg is érkezett. Húszmilliárdról van szó, fele megy a stadionra, a többiből két tannyelvű iskola lesz, zenei gimnázium, kollégium, ifjúsági park.

Ami konkrétan a stadiont illeti, arra vonatkozólag korábban szerényebb összegről volt szó. „Múlt heti örvendetes hír, hogy a kormány döntése értelmében megvalósul Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök régi álma: kétmilliárd forint közpénzből hatezer férőhelyes szuperstadiont kap az NB II-es csapata Szegeden” – írta Megyesi Gusztáv kollégánk alig két és fél évvel ezelőtt. Azóta, mint látjuk, a stadion bekerülési költsége az ötszörösére nőtt, és megy az még följebb is, ha minden igaz, de hát így van rendjén. Már csak azért is, mert minden fillér, amit a szegedi stadionra költünk, a lehető legjobb helyre, Garancsi István kormányközeli iparmágnás egyik cégének bankszámlájára kerül, hogy aztán onnan jusson el a folyamok torkolatához, végső nyughelyére, mint a megistenülő Utnapistim a vízözön után.

Pénteken kiderült, hogy a Konzum PE Magántőkealap által kibocsátott befektetési jegyek kizárólagos tulajdonosa Mészáros Lőrinc, ami tömören annyit jelent, hogy a felcsúti gázszerelő mostanra Magyarország leggazdagabb polgára lett. Csak a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett cégekben lévő részesedése 280–300 milliárd forintot ér, emellett van még a nagy hírű Mészáros és Mészáros Kft., van száznál is több egyéb vállalat, borászatok, tévé- és rádióállomások, szállodák, egyebek. Tavaly az Átlátszó kiszámolta, hogy M. L., aki természetesen nem strómanja senkinek, gazdagabb, mint a Horthy-korszak három legvagyonosabb magyar nábobja, gróf Károlyi László, gróf Festetics Sándor és Habsburg József főherceg együttvéve. Noha például a Károlyi család a honfoglalás idején nyerte az első birtokait, amelyeket később csak gyarapítgatott, míg ellenben M. L. a maga mesés vagyonát a két dolgos kezével kaparta össze, és csupán pár év alatt.

Diktátorok vannak, voltak és egyre inkább lesznek is, de ilyen gázszerelővel egyikük se büszkélkedhet. Magyarország e tekintetben is egyedül áll. 

Nemzeti nagyburzsoáziánk a melegpornó tárgykörében kartellezik, erre mutatott rá az OLAF, és erről ír a magyar sajtónak az a része, amely a publikumot a győzelmi mámor lelkesítő napjaiban is további örömhírekkel iparkodik delektálni. A sajtónak ez a része mi vagyunk. Szomorúan állapítjuk meg, hogy az állampárti médiának egyetlen jó szava sincs Garancsi Istvánról és Hernádi Zsoltról, gazdasági életünk azon csúcsfigurái­ról, akikre a csalás elleni hivatal fentebbi megállapítása utal. A pártsajtó, amely egyebek közt arra is hivatott, hogy számunkra zsinórmértékül szolgáljon, nem veszi észre, hogy az OLAF véleménye majdhogynem hízelgő. Az derül ki belőle, hogy a magyar nagyburzsoázia föntebb jelzett kiválóságait és ily módon az illiberális állam egészét is csak hódolat illeti, nem bírálat, és ennek a belátásához elég a történtekre madártávlatból tekintenünk.

A nyolcvan százalékban Hernádi Zsolt tulajdonát képező Gran Private Equity uniós pénzeket fektetett a nem jellemzően valláserkölcsi alapon szerveződő Dating Central Europe Zrt.-be, mely utóbbi pedig hetvenezer euróért vásárolta meg a melegrandi.hu társkereső oldalt. Mire következtethetünk ebből, ha tárgyilagosak vagyunk? Egyértelmű. Felvilágosult gondolkodásmód, tolerancia, elfogulatlanság, liberalizmus, vagyis a poláris ellentéte mindannak, amivel a pártállamot vádolni szokás. Az EU szerint viszont az unió hírneve sérül azáltal, hogy Garancsiék az európai adófizetők pénzét buzioldalak feltőkésítésére fordítják, mármost akkor ki itt a kirekesztő, az előítéletes, a bigott, korlátolt és intoleráns

Nemzeti szégyen, hogy Európa legegyenlőtlenebb társadalmai közé tartozunk, az elszegényedés tűrhetetlenül magas fokú kockázatával, mondta az államfő múlt hét szerdán azon a tanácskozáson, amely a szegénység és a társadalmi kirekesztődés elleni nemzeti stratégia kialakításával foglalkozott.

Természetesen az államfő, aki ezt a nemzetgyalázó szöveget előadta, nem Áder János volt, hanem Marcelo Rebelo de Sousa, Portugália köztársasági elnöke, a helyszín pedig a Calouste Gulbenkian Alapítvány székháza Lisszabonban. Áder ilyeneket már csak azért se mond, mert az ő horizontja ennél tágasabb, ő globális problémákon töpreng, vízgazdálkodás, élelmiszerbiztonság, megújuló energiaforrások és más effélék, melyeknek a megoldását az emberiség Magyarország elnökétől reméli, ki mástól.

A másik okot valójában nem is kéne mondanom, hiszen annyira nyilvánvaló.

Magyarország erős és büszke ország, amelyre Európa migrációtól gyötört népei reménykedő tekintetüket vetik. Az erős és büszke országok számára az elszegényedés kockázata mint probléma teljességgel ismeretlen.

Örömhír az elmúlt hétvégéről: az új országimázs vagy korszerűbb szóhasználattal az új magyar országmárka kidolgozásában Orbán Ráhel is aktív szerepet vállal. Nem fizetett alkalmazottként, hanem honleányi buzgalomból, ami annyit tesz, hogy a Magyar Turisztikai Ügynökség vezérigazgatója alkalomszerűen, de folyamatosan kikéri a hölgy szakértői véleményét, ő pedig avatott és előremutató válaszokat ad. Nyugodtak lehetünk tehát, az országmárka vagy országimázs dolgait illetően minden a lehető legjobb kezekbe került. Nemcsak azért, mert kormányzó urunk legidősebb leánygyermeke valami roppant előkelő svájci intézetben szerzett diplomát, fontosabb ennél a tradíció, amelyet Ráhel régi országimázs-építő család sarjaként megtestesít. Tizenegy éves volt, amikor atyja létrehozta a szép emlékű Országimázs Központot, vagyis Ráhel a legfogékonyabb éveiben tapasztalta meg azt a szellemi pezsgést, amely az ország marketingcélú korszerűsítésének esztendeit itatta át, s amelynek máig ható eredményét egy öt évvel ezelőtti MTI fotó foglalja össze vizuálisan.

A képen a bocskaiba öltözött miniszterelnök-helyettes látható, amint Kézdivásárhelyre belovagol.

„Hogy miniszterelnöki megbízatásomról lemondok, az csak azért van, mert nevemet egyáltalán kapcsolatba hozták evvel az üggyel, és szükségesnek tartom, hogy elfogulatlan vizsgálat derítse ki az igazságot.” Ezt Paul van Zeeland belga miniszterelnök jelentette be a brüsszeli rádióban 1937 októberének utolsó keddjén, a nyájas olvasó pedig nyilván elképzelni se tudja, miféle ügyről lehetett ottan szó. Általánosabb közelítéssel: mekkora lehet az a hiba, amelynek következtében a hivatalban lévő kormányfő, ha le nem mond is, de bosszús felhorkanással hozza a publikum tudomására, hogy van legalább egy dolog, amit csinálhatott volna jobban is.

Ekkora hiba a mi világképünk szerint elgondolhatatlan, ugyanis a miniszterelnök és az általa tökéletesnek kinevezett további személyek minden szava és tette per definitionem a nemzet javát és üdvét szolgálja, vagyis az, hogy ők melléfogjanak, ne adj’ Isten, vétkezzenek, fogalmilag kizárt.

Én ezt becsületbeli kérdésnek is tartottam, hiszen ha indítunk egy nemzeti konzultációt, akkor abból valamilyen cselekvésnek következnie kell. Az emberek világossá tették a Soros-tervvel kapcsolatban, hogy azt elutasítják, nekünk az a kötelességünk, hogy a Soros-terv végrehajtását megakadályozzuk – mondta az illiberátor a múlt heti rádióinterjújában, amely a szokásosnál is meggondolkodtatóbbra sikeredett.

Becsületbeli kérdésnek tartotta.

A „becsület” szó jelentése az értelmező szótár szerint a társadalmi együttélésben kialakult erkölcsi eszmény, amely az egyén vagy valamely közösség magatartását az igazság, erkölcs, emberiesség szellemében irányítja. Ebben a definícióban persze olyan fogalmak szerepelnek, amelyek nemzetünk nagyjainak nem mondanak semmit, azt viszont bárki beláthatja, hogy a Soros-ügyben lefolytatott nemzeti konzultáció az újkori magyar történelem leginfámisabb néphülyítő mutatványai közé tartozik. A Stop Soros törvénycsomagnak és a hozzá kapcsolódó kampánynak ezt kell túlszárnyalnia. Aki erre a „becsületbeli kérdés” kifejezést használja, az vagy nem tudja, miről beszél, vagy pedig a cinizmusnak oly magaslataira hág, amelyeket mindmáig elérhetetlennek gondoltunk. Egyébiránt a Nézőpont vezetője a Stop Soros műveletet illetően azt mondta a Magyar Időknek, hogy az akció „nem a milliárdos szervezeti hálójának és sajtójának közéleti aktivitása ellen szól”, továbbá hogy „az intézkedés inkább jelképes, mint rendészeti jelentőségű”.