Margócsy István

Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője avagy Egy utazó napjai. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021, 93 oldal, 2990 Ft

A kötet beszédmódjának alapvető jellegzetessége: nem tudjuk, nem tudhatjuk, ki beszél – csak azt, hogy valaki beszél, bensőségesen, szinte teljes átéléssel, de mindig harmadik személyben egy (az) utazóról, s a beszélőnek saját tulajdonságairól nem is értesülünk: csak azt olvassuk, gyakorta ismétlődvén, e beszúrt mondatokat első személyben fogalmazván, hogy feljegyzi, felírja a történteket (vagyis az utazó reflexióit). A történetmondás így megkétszereződik – egyszerre látjuk a reflexiós sort, s a rögzítés aktusát; mintha az olvasó szeme láttára születnék meg a vers, állna össze az egész kötet (holott a feljegyzések említése során a feljegyző elhallgatja, kinek vagy minek számára készül a feljegyzés).

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve áprilisban – Krasznahorkai László: Herscht 07769. Florian Herscht Bach-regénye. Elbeszélés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 424 oldal, 5999 Ft

 

Hősünk állandóan a jelen lévő  apokalipszisről elmélkedik és beszél („az apokalipszis az életnek, a világnak, az univerzumnak, a Valaminek a természetes állapota, most van az apokalipszis”), s mindent az apokalipszis jegyében értékel – csak épp az a különös, hogy ezt az apokalipszist a regény világában rajta kívül az égvilágon senki nem látja és tapasztalja, s a többi szereplő (akik persze kissé nevetségesnek vannak bemutatva, talán azért, mert nekik nem apokaliptikus a beállítottságuk) legfeljebb konkrét kellemetlenségektől és a bűncselekményektől fél. Hősünk bizonyára az apokalipszis lovaival szemben próbálja megbosszulni a neonácik gyilkosságait – de azt maga sem gondolja (legalábbis a szöveg nem utal rá), hogy ő maga igazságot tudna tenni, legfeljebb rafinált bosszút áll; az őt körülvevő világ pedig törheti a fejét, vajon mennyivel derekasabb Herscht bűncselekmény-sorozata, mint a megelőző gonoszság. Az olvasónak persze éreznie kell(ene) a különbséget, hiszen Herscht, a főhős, olyan segítőket is talál, véletlenül éppen a germán mitológiából, akiknek nyilvánvalóan pozitív elfogultságuk van a hős iránt: gyilkosságainak kiegészítéseként leszáll a világfa tetejéről a nagy germán sas, s Herscht ellenfelét diadalmasan nem szűnik zaklatni, a befejezésben pedig hősünk úgy vonul két szerencsétlen farkasával a természet pusztító és fenntartó csodájába, mintha maga Wotan lépett volna elő két hűséges farkasával. Ha a mindennapok és a történelem már nem tudott segíteni, hívjuk elő bátran mitológiai fegyvertársainkat – hátha azzal enyhül az apokalipszis réme.

Tovább

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft

 

Molnár Gál Péternek, a nagyszabású kritikusnak, a kitűnő, nagy tudású kultúrembernek beszámolója saját besúgó voltáról nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás – a könyv ennek a lehetetlenségnek a szomorú, derűs, mulattató és elkeserítő lenyomata. Hiszen hiába tudhat mára a nyilvánosság rengeteg dolgot a besúgókról és a besúgottakról – a dolognak épp a leglényegesebb mozzanata maradt (s ahogy ma látszik: fog is maradni) leleplezetlen. Nem mutattatott be sem történetileg, sem politikailag, hogy hogyan is működött elemeiben és összességében a titkos megfigyelési hálózat – s emiatt a „lebukottaknak” jutott az a sors, hogy személyükben kellett elvinniük a rendszer személytelen „balhéját”. A lebukottak pedig vagy belepusztultak (mint Tar Sándor), vagy, ha kicsit szánalmasan is, de megdicsőültek (mint Szabó István), vagy pedig kicsit heroikusan, kicsit cinikusan megvonták vállukat, mondván: megtörtént, lépjünk tovább. Az pedig, hogy az irodalmi közélet milyen nyomorultul tud viszonyulni a kérdésnek bármilyen érintése okán, gyönyörűen szemléltethető akár e könyv „függelékének” dokumentumaiban, akár Esterházy Javított kiadásának fogadtatásában (ahol a politikai ellenfelek még a szubjektív vallomást is manipulációnak bírják vélni és mutatni).

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről – Kőrössi P. József: Naplóromok. Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 192 oldal, 3400 Ft

Bizonyára másként olvassa e könyvnek nevezett szöveghalmazt az, aki közeli kapcsolatban volt Réz Pállal, aki közelből érezhette és tapasztalhatta azt, hogy Réz Pál „nagy figura” volt – aki azonban nem vagy csak távolból ismerte, az jobb, ha nem ebből a könyvből szerzi információit: akinek képe itt kibontakozik az olvasó előtt, az egy arrogáns, fölényes, nagyképű és rosszhiszemű öregember, akinek sokszor gonosz, sokszor felületes ítéletei legfeljebb annyira fontosak és tartalmasak, mint annak a megtudása, hogy Erdei Ferenc nagy kan volt. Ha a jópár éve megjelent Parti Nagy Lajossal készített interjú-kötet erősen felstilizálta s apologetikus nagysággá kreálta Réz alakját (hisz elhangzott róla: „benne van a 20. század második felének egész magyar irodalma” – hogy is lehet ilyet egyáltalán elképzelni?!), e könyv olyan erősen alulstilizált képet nyújt, aminek alapján akár szánalmas intrikusként is láthatjuk „a nagy figurát” (már ha persze nem szerettük életében…).

Tovább

Ketten egy új könyvről – Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019, 712 oldal, 7499 Ft

Oh, a magyar irodalomtörténetben, láthatjuk, soha nem uralgott az igazság – félrement, mint ebben az országban annyiszor, annyi minden. De időnként támadnak nagy igazlátók és igazmondók, s szózatuktól – bízzunk benne – megváltozik majd a leküzdhetetlen hagyomány (amely „köszönő viszonyban sincsen a valósággal”), s tiszta fényben tündöklik fel a magyar irodalom lényege: „az irodalmi mű alapvetően mindig valóságkérdés”. Hogy mi a valóság, hogy mi a valóság kérdése, hogy az irodalom hogyan kérdez rá a valóságra, az maradjon az igazlátó titka (becsületszóra elhisszük neki persze, hogy ő tudja…), örvendjünk hát annak, hogy végre, oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után, végre eljött, aki rendet csinál (mondhatnám: rendet vág), s kijelenti: „mi a művészet alapkérdései felől nézzük az életművet”. Hát igen, ennek tényleg itt volt az ideje; mások, a többiek, az utóbbi kétszázötven évben, biztosan tévedésben voltak afelől, mik is a művészet alapkérdései… A kár csak az, hogy világos választ e könyv sem ad, hiába beszél hétszáz oldalnyit.

Tovább

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború
Pataki Tamás: Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt
Fehér Boldizsár: Vak majom
Kemény Zsófi: Rabok tovább

Tovább

Tovább

Visy Beatrix: Madártávlat és halszemoptika. Irodalomkritikák. Műút könyvek, Miskolc, 2017, 327 oldal, 2500 Ft

Visy Beatrix, a mostanában dívó kritikusi gyakorlattól kissé eltérő módon, nem tartózkodik attól, hogy személyes elfogódottságait, időnként elragadtatásait is beleírja analitikus leírásaiba (amint az egyik ÉS-kvartett-béli megszólalásában, az értékelésbeni állásfoglalás során, nyíltan ki is mondja: „Ha megtartottam volna a kritikusi énemet, akkor eggyel kevesebb pontot adtam volna. Végül azért adtam 9 pontot, mert érzelmileg, érzékileg nagyon nagy hatással volt rám a könyv”). E kritikagyűjtemény szerzője bátran vállalja értékelésének szubjektív mozzanatait is – érdekes túlzásokkal, látványos hiperbolákkal, mindig vállalva véleményének bekövetkezendő bizonyítását is (ahogy Závada regényének rajongó bírálatában fogalmaz: „Nagy kincs ez nekünk”). Épp emiatt lesznek érdekesek és rokonszenvesek kicsiny „vallomásai”, melyekben nem beismeri, hanem szinte kihirdeti, hogy el van ragadtatva a műtől, hogy azonosult vagy a szerzői szándékkal, vagy a történettel, vagy valamely szereplővel – az analitikus kritikát kedvesen és értelmezhetően vegyíti az olvasó beleélés „élmény-kategóriájával” (ismét a szerzőt idézem: „mintha ott lennénk e dolgok között…”).

Tovább

Visky András: nevezd csak szeretetnek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 133 oldal, 1999 Ft

Visky András megrendítő istenkeresése, miközben minden ízében őrzi a protestáns biblikus hagyományt, ószövetségi és újszövetségi kötöttségeivel egyben, a mai élet mindennapjaiban zajlik – alaptapasztalata az idegenség, a másokkal, a környezettel, az egész világgal szemben érzett és tanúsított idegenség: s e tapasztalat birtokában és képviseletében reméli megtalálni a régi ígéret lehetőségeit, s miközben fenntartja az ígérethez rendelt realitás-igényt (vagy reményt), az ígéret irrealitását és beláthatatlanságát és folyamatosan érzi és érzékelteti. Amint a kötet legelső verse is, már címében is, mintegy bevezetésként elkiáltja: „Nem a saját”. A versek sorozata, ím, azzal indít, hogy elhárítja a „saját” világ igézetét – sőt, meg sem mondja, a grammatikai szerkezet hiánya révén, mi nem saját; s e gesztussal (s a többi vers gesztusával is) azt prezentálja: semmi nem saját – ama világ, amelyben az individuumok magukra és környezetükre is sajátként tekinthettek, kiüresedett, eltűnt (vagy nem is lehet tudni, volt-e valaha).

Tovább

Tovább

D. Magyari Imre: Bécs. Kulturális kalandozások. Corvina Kiadó, Budapest, 2017, 373 oldal, 3990 Ft

D. Magyari könyve, bevallja minden sorával, a kultúráról szól – mintegy azt ajánlja, amit Kazinczy óta oly sok magyar utazó vagy „bécsi lakos” magyar ajánlott: ha Bécsbe mész, nehogy elmulaszd a kultúrát! S e nagy indulat egyértelműen javallható, sőt: javallandó! Ám e könyv egy szempontból bizonyára bírálható is (s mivel a szerző mindvégig rokonszenvesen szubjektívra vette figuráját, e bíráló kérdés talán megengedhető). Arról nem tud, nem ír, nem beszél az író: ma hogyan lehet élni Bécsben?

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről - Király István: Napló 1956–1989. Szerkesztette Soltész Márton. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 1050 oldal, 9990 Ft

Király István rendkívül bonyolult, s nagyon egyedi figurája volt a szocialista kultúrpolitikának – naplója mint a politikai élet intrikáinak dokumentálása lenyűgöző és riasztó: ennyire csak felülről és belülről szemlélni korunkat, súlyos politikus korlátoltságot mutat – csak az számít, amit a vezetés épp most csinál, akár jól, akár rosszul. A társakat és tanítványokat pedig, sajnos, nem lehet meggyőzni – ők valahogy egészen máshonnan nézik a világot. Király, a nagy műveltségű, nagyon okos ember állandóan saját (?) ideológiájának foglya, mindent csak ideológiai szemszögből fog fel, igen széles körűen olvas, de nem idegen tőle a betiltás szelleme és gyakorlata sem. Magas igényt állít az irodalom elé – de képes József Attila mellé helyezni nemcsak Váci Mihályt, de Galambos Lajost is…

Tovább

kukorelly endre [sic!]: porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016, 520 oldal, 4499 Ft

Kukorelly vegyes, sokféle modalitásban beszélő, furfangos és csapongó eszmefuttatásai azáltal is érdekesek, mert fejtegetései közben folyamatosan úgy érzékelteti élet és irodalom viszonyát, ahogy a mai irodalmi diskurzusokban nemigen szokás – számára az irodalom „természetes” módon az „életnek” a része; oly természetességgel, hogy miközben persze tiszteletben tartja az irodalmi művek „autonómiáját”,   avantgárd tiszteletlenséggel bele is avatkozik ebbe az autonómiába – az életben mozgó olvasó korlátlan jogainak érvényesítésével (lásd például az általa végtelenül tisztelt Vörösmarty kiseposzának végtelenül frivol és parodisztikus parafrázisát).

Tovább

Kőrizs Imre: A másik pikk bubi. Kalligram Kiadó, Budapest, 2016, 95 oldal, 2500 Ft

Kőrizs minden verse a költészetről szól. Kevés ilyen költőt ismerek, akinek verseiben a roppant nagy irodalmi tudásanyag ennyire lírai kifejezéskényszerré vált volna: Kőrizs lírai életanyaga, világképe mindvégig a költészet önreflexiójának birodalmában mozog – végtelenül gazdagon és szellemesen; de állandóan érzékeltetvén önkorlátozásának radikálisan meghúzott határait is. Ha van ma egyáltalán oly költő, akire pontosan illenék Ady Endre hajdani meghatározása Kosztolányit illetően: „irodalmi író”, akkor az Kőrizs Imre, a kategóriának kétfelé vágó értékelésével egyszerre. Verset írni a versről! mily nagy és nagyszerű vállalkozás – s ugyanakkor mily esendő is!

Tovább

Az ÉS könyve novemberben - Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016. 508 oldal, 4990 Ft

Krasznahorkai nagy és nagy erejű újítása, megítélésem szerint, abban áll, hogy a „karmesterről” radikálisan lemond: úgy vezeti szereplőit és szereplőinek beszédáradatát, hogy egyáltalán nem egységesíti őket, ha tetszik: hagyja őket a maguk módja szerint megnyilatkozni. E fantasztikus szerkesztésmód – mely nem árulja el, miért engedi egyik szereplőjét gyakrabban és intenzívebben nyilatkozni, mint a másikat, s nem árulja el, hogy ha az egyik beszélő hosszabb időre kimaradt a látókörből vagy esetleg végleg el is tűnt, mi is történhetett vele – állandó mozgásban tartja a „hallottakat”, s így az egész bemutatott világot, s rendre új látószögeket kínál fel az olvasónak.

Tovább
Élet és Irodalom 2022