Csillag István

Tovább

Tovább

Tovább

Hazánkban a rendszerváltás óta magától értetődő, mi több, normális jelenség, hogy az államháztartás soha nincs egyensúlyban. Legfeljebb az számít meglepetésnek, ha a hiány mértéke - a többi átalakuló kelet-európai országéhoz képest - nem kimagaslóan magas. Ebben a rövid írásban arra teszek kísérletet, hogy vázlatszerűen bemutassam: 1) hazánkban miért nem sikerült a hiány mértékét legalább a közép-európai átlag közelébe csökkenteni; 2) a gazdaságpolitikusok miért csak a külső finanszírozhatósági korlátba ütközve vetnek számot döntéseik következményeként elért magas államháztartási hiánnyal?; 3) az eddig normálisnak tekintett költségvetési hiányt lehet-e korlátozó jogi normákkal, az ún. szabályalapú költségvetés-politika és annak intézményrendszerei meghonosításával mérsékelni?

Tovább

Múlt heti cikkünkben (Tovább a kádárizmus útján? ÉS, 2006/9.) bemutattuk, hogy a Kádár-korszakból örökölt túlzott mértékű állami újraelosztás változatlansága akadályozza a fejlett országokhoz történő felzárkózásunkat. Ha csupán az euróövezethez való csatlakozás költségvetési követelményeit akarnánk teljesíteni, ahelyett, hogy megvetnénk a tartós és fenntartható fejlődés alapjait, a következő néhány évben elegendő lenne politikusainknak tartózkodni az osztogatástól, a növekedési többlet kétharmadát pedig a hiány csökkentésére használni fel. Ha azonban azt szeretnénk, hogy ne maradjunk le szlovák, román, bolgár, észt vagy cseh versenytársaink mögött, akkor bizony nemcsak egyszeri kiigazításra lenne szükség, hanem arra is, hogy átalakítsuk a Kádár-korszakból örökölt újraelosztási mechanizmusokat, az államháztartás átláthatatlan, pazarló és erkölcstelen rendszerét. Azt is bemutattuk, hogy az ezredforduló óta hazánkban tartóssá vált az ésszerűségtől és a gazdasági lehetőségektől elszakadó, a választók megvásárolhatóságára építő gazdaságpolitika.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2022